|
Témaindító hozzászólás
|
2017.10.21. 22:27 - |
 |
[27-8] [7-1]
Magamban mosolyogtam, hiszen láttam rajta, hogy tetszik minden, amit csinálok. Kissé aggódtam, hogy nehezebb lesz levenni a lábáról, esetleg valamilyen oknál fogva leráz. Hogy miért gondoltam ezt? Nem tűnt tipikus nőfalónak, akiknek szinte a homlokukra van írva, hogy „szoknyavadász vagyok”. És még szépen fejeztem ki magam.
Végre valahára amikor sietősre vettük a távozást megörültem, hogy nem kell tovább csapnunk a szelet egymásnak. Nem szerettem könnyen adni magam, de ha egyszer annyira vágyok rá, miért ne lehetne felgyorsítani a folyamatot? Nyilván én leszek az, aki küldi a jelet, hogy mennyire tenném már szét a lábam, de találkoztam már olyan férfiakkal is, akik durvább flörtnél zavarba jöttek és üres locsogással próbáltak valamit kezdeni. Annyit minden esetre elértek, hogy lelombozódjak és faképnél hagyjam őket. Volt már rá példa, sajnos többször mint egy alkalom, azonban próbálom az ilyet kiszűrni.
Kuncogtam, amikor fenekembe markolt. Nem tudom hogy van vele a többi női társam, de én egyszerűen imádtam, amikor ilyen férfias kéz játszadozik a fenekemmel és érezhetően – no meg másnak láthatóan – tetszik neki. Ilyenkor mindig megerősödött bennem az elhivatottság, hogy megéri edzésekre járni és popsira is gyúrni. Ahogy lentebb haladt már-már elfeledkeztem a külvilágról, csakhogy egy idősebb hölgy elég csúnya pillantásokat vetett felénk. Nem mintha arról lennék híres, hogy mennyire toleráns és alkalmazkodó vagyok, de én se bírom ha nyugger mamesz azt lesi, hogy milyen szexuális életet nem élhet ezzel a helyes úriemberrel, mint egyesek, vagyis jelen esetben én. Jólesően felsóhajtottam, s sajnáltam amikor megszakította tevékenységét. Bár én voltam az, aki válaszra kényszerítette. Nekem sem volt ötletem igazándiból, hogy hol kellene meghúznunk magunkat, azonban amikor felhozta az otthona ötletét felvirultam. Egyszerű okom volt rá, mégpedig az, hogy ott megszabadulhattam volna estélyimtől, úgy, hogy senki sem zavar meg közben minket. Ugyanis elég kellemetlen lett volna, ha meztelenül mászkálok a folyosón, a ruhámat pedig nem két másodperc felvenni.
- Akkor ha nem zavarok, akkor szívesen meglátogatlak – vontam fel csábosan egyik szemöldökömet egy mosoly keretében. Nem izgatott, hogy milyen lesz a lakás, egyedül csak ő érdekelt. Reméltem nem lakik messze, ugyanis nem tudom meddig bírnám ki anélkül, hogy rámásznék. Belékaroltam, s így távoztunk a kastélyból. A járműbe ülve, amivel Harley lakására mentünk, levettem álarcom. Kezdett már zavarni, hogy nem kap levegőt orcám. Mielőtt ő is levette volna magáról sajátját, közel hajoltam hozzá és finoman nyakán végig simítottam ujjaimmal, majd mikor megtaláltam a maszk szalagját bátran kioldottam. Eközben egy másodpercre sem vettem le róla tekintetemet.
[HARLEY & ARABELLA FOLYT.: HARLEY VILLÁJA] |
Mikor az ajkába harapott már tudtam, hogy nyert ügyem van. Ez az ajakharapádálás eszméletlen szexi tud lenni, de nem mindenkinek áll jól. Van, aki akármennyire is próbálkozik nem azt a kisugárzást kelti vele, amit szeretne. Találtkoztam már olyan nővel, aki bizonyára rohadt dögösnek érezte magát, viszont kívülről úgy nézett ki, mintha egy rágón nyammogna, csak az a bizonyos rágó az alsó ajka volt. Hát Arabella még véletlenül sem ez a kategória volt. Csak egy pillanatra szakítottam meg vele a szemkontaktust, mikor a tekintetem az ajkaira csúszott. A szemeimből tisztán ki lehetett olvasni a vágyat, arról nem beszélve, hogy egyre nehezebben tudtam uralkodni magamon. Ilyen téren elég heves természet vagyok, ami valamilyen szinten vicces, mert vadászat közben mindent teljes higgadtsággal és türelemmel csinálok. Ha úgy nézzük akkor ez is egy vadászat... csupán sokkal élvezetesebb, meg nem is végződik halállal. Jobbik esetben. Mondjuk az biztos, hogy szép halál lenne.
Ahogy lenyalta az ujjáról az alkoholt egy mosoly jelent meg az arcomon. Nagyon tetszett benne, hogy nem fél flörtölni. Mondjuk azt már az első találkozásunkkor levettem, hogy nem egy prűd nőcske. Valamilyen szinten aranyos tud lenni, hogyha egy lányt könnyű zavarba hozni, de én jobban kedveltem az olyan nőket, akik tudják, hogy mit akarnak és pár túlfűtött célzástól vagy rámenősebb mozdulattól nem dugják a homokba a fejüket. Az első gondolatom pedig az volt, hogy vajon mikre lehet még képes az a nyelv. Mivel lassan az önuralmam utolsó törédékei is kezdtek elpárologni, ezért minél hamarabb távozni szerettem volna, természetesen Arabellával az oldalamon. Megkönnyebbültem, hogy ő sem szeretne üres fecsegést folytatni. Nem szokásom feleslegesen jártatni a számat, csak azért, hogy hallhassam a hangom. Ahogyan azt sem igazán szívlelem, ha olyan dolgokról locsog a másik fél, amiknek nem sok értelmük van, vagy egyáltalán nem kapcsolódnak a beszélgetéshez, viszont nem bírja elviselni a csendet, ezért kényszert érez arra, ha megállás nélkül beszéljen. Ha ilyen emberrel találkozok, akkor el szoktam gondolkozni, hogy mégis hogy bír ennyit beszélni a semmiről. Én elég sokszor azt szoktam megkapni, hogy túl csendes vagyok, ezért nehéz velem beszélgetni. De ha egyszer nincs mondanivalóm, akkor minek fecsegjek?
Csók közben finoman ráharaptam az ajkaira, közben pedig az egyik kezem a fenekére csúszott, amibe bele is markoltam. Olyannyira a csókba feledkeztem, hogy teljesen kizártam a minket körülvevőket. Az ajkaimmal Arabella nyakára haladtam tovább. Parfüm kesernyés ízét éreztem az első csóknál. Mikor megszólalt vonakodva elszakadtam a nyakától. Nem húzódtam el, csupán felvettem a nővel a szemkontaktust. - Nem igazán - megvakartam a tarkóm, közben pedig körbenéztem. Próbáltam kitalálni, hogy mégis merre mehetnénk, ahol biztos nem zavarna meg senki minket. - Nem tudom, hogy itt merre mehetnénk. Neked van ötleted? Ha nincs, akkor mehetünk hozzám - az arcomon újra megjelent az a jellegzetes féloldalas mosolyom. Igazából nekem mindegy volt, hogy merre megyünk, csak döntsük el gyorsan, hogy minél hamarabb folytassuk azt, amit elkezdtünk. |
Tudtam, hogy a wendigo figyeli a felénk közeledő lányt, így én is végigmértem. Azon pörgött az agyam, vajon mit láthat, ha rá, vagy ha rám néz. Elvégre mégis csak egy szörnyeteg volt. Vajon csak pár két lábon járó húscafatot lát bennünk? Azt hiszem túlzottan érdekelt a kérdés, hogy annyiban hagyjam, ráadásul ritkán volt alkalmam ilyen… barátságosan elbeszélgetni valakivel, akit meg akartam ölni.
- Mit látsz benne, meg úgy az emberekben, ha rá vagy rájuk nézel? - a kérdés föltevésekor közelebb hajoltam, hogy ha esetleg khm… olyan lesz a válasza, más ne hallhassa. Amikor odaért hozzánk, rögvest elkezdtem hessegetni, de várt még egy kicsit, mielőtt elment. Gondolom abban reménykedett, hogy majd a partnerem mégis megszánja egy tánccal.
Abban biztos voltam, hogy egyes-egyedül soha többé nem eredek a nyomába. Bár nem mindenki akarta ezt elhinni rólam, azért tanultam a hibáimból. Csapattal még talán megkíséreltem volna ilyesmit, de csak akkor, ha minimum egy orrszarvú leterítéséhez elegendő tűzerővel rendelkezünk. Amúgy meg reménykedem, hogy soha többet nem futunk össze? Gondolom mondanom sem kell, hogy nem tetszett ez a lehetőség.
- Etesiae - helyesbítettem - latin, és ők az ae-t é-nek ejtik. - elégedettséggel töltött el, hogy kijavíthatom, bár az egyáltalán nem érdekelt hogyan ejti a nevem. Igazából semmilyen közvetlenül hozzám intézett gúnyos megjegyzéssel nem lehetett feldühíteni, avagy még nem volt ilyesmire alkalom. Ha meg tudtam, hogy provokálni akartak, akkor meg végképp nem, senkinek nem adtam volna meg azt az örömöt, hogy rajtam röhöghessen… kivéve ugye a gyenge pontom, azzal meg nem tudtam mit kezdeni. És megint belefutottam a test gyengeségébe. Legalábbis szenttül hittem, hogy csak a testem fél, a kellemetlen emlékek hatására, az elmém pedig nem tudja megfegyelmezni.
- Hmm… azt hiszem nem egyeznek a fogalmaink a társadalom aljáról. - jegyeztem meg minden fajta neheztelés nélkül. - Én most - kivételesen - nem a különböző fajokra, hanem a drogosokra, erőszaktevőkre, meg hasonlóakra gondoltam. - magyaráztam neki. - Szóval csak egyszerű emberekre. - tettem még hozzá. - Hát nem szívnám mások elől a levegőt, az biztos. - biccentettem rá a szavaira. Az összes többi mögöttes jelentést és tartalmat nem voltam hajlandó figyelembe venni. - De amint teljesen meggyógyulok, még sok lény oxigén-felhasználását csökkenthetem nullára. Aztán előbb-utóbb úgyis meghalok. - vontam meg lazán a vállam, majd rögtön el is fintorodtam a hirtelen belé nyilalló fájdalomra.
- Nem - nyújtottam rá a nyelvem. - Biztos volt valami eredeti wendigo neved is. Azt áruld el. - Nem titkolt célom volt kihozni a sodrából, éppen ezért jutott eszembe a nyelvnyújtás, holott azt elég ritkán tettem. Követtem a tekintetét a minket figyelő drága mostoha rokon felé. - Tudod, ha rajta demonstrálnád, akkor még szívesen végig is nézném. - jegyeztem meg nyugodtan, fapofával. - Annyira kár, szinte sírok én is… - a hangomban nevetés bujkált, akármennyire morbid is volt a téma. Ha nem lennék benne biztos, hogy még most is ki akar nyírni, akkor lehet azt is el találnám sütni, hogy szimpatikus.
- Nincs kísérőm - válaszoltam neki gondolkodás nélkül, noha pontosan jól tudtam, nem erre gondolt. Végig hordoztam a tekintetem a termen, és csak utána néztem fel rá. - Bár gondolom nem mondok újdonságot, ha elárulom, nem egy vadászcsalád képviseltette magát itt. - jegyeztem meg neki. - Hát én se sokkal rendelkezem empátia terén, és szerintem a hulla, az hulla. - közben elértünk a terem végébe, ahol megint kénytelen voltam szembesülni vele, hogy a mostoha testvéreimet csak nem sikerült lerázni. Nem igaz, hogy nem tud rólam lekopni az a két fasz! Hirtelen nagyon szerettem volna, ha Henrik kizsigereli őket. Itt ráadásul kisebb is volt a népsűrűség, mind a táncolókra, mind az ácsorgókra. Úgy tűnt, már az sem riasztja el őket, hogy van partnerem, így egy óvatlan pillanatban Henrikkel együtt kislisszoltam a termet valamilyen folyosótól elválasztó masszív faajtón, amit finoman meg is löktem, hogy szépen lassan, és lehetőleg csendesen becsukódjon.
- Nem igaz, hogy nem tudnak lekopni rólam! - morogtam dühösen az ajtónak. Ténylegesen csak ekkor döbbentem rá, hogy egyáltalán nem vagyok egyedül, és bár higgadtan néztem fel a wendigóra, a szívem egy árnyalatnyival hevesebben vert. Reméltem továbbra is fenn tudom tartani a békés beszélgetést, hiszen a sérült karom és a derekam is - akár szó szerint is - a kezében volt. Egyenlőre azonban semmi nem jutott az eszembe, amitől nem lett jobb a kedvem.
[Sie és Henrik a folyosón] |
Nem mintha ki akartam volna vívni, hogy dicsérje tánctudásom vagy bármi egyebet, de jól esett. Leperegtek rólam a csúnya szavak, a beszólások és nem hatottak meg a sértődések. Azonban a dicsérő szavak jól estek, bár ezt sem mindenkitől értékeltem. Akik tettek azért, hogy semmibe vegyem személyüket, azok számomra nem is léteztek, még csak nem is jött be az egyik fülemen és a másikon ki. Tökélyre csiszolt szelektív hallással rendelkeztem. Féloldalas mosolyaival teljesen levett lábamról. Harley kifejezetten egy sármos férfi volt, s csak tetézte rosszfiús bája is. Miért mindig a rosszfiúk a legvonzóbbak? – tettem fel a költői kérdést magamban. Ez akár kétféle képpen is értelmezhető, ugyanis ha valahogy beigazolódna vadász létformája – fél karomat rátenném, hogy az -, nekem az nem túl szerencsés. Engem legalábbis hidegen hagyott, de tudom hogy ők nem ilyen elnézőek.
Üdítő volt közelsége, ajkaink surlódása maga volt a keserédes kín, amiért nem lehettek egymáséi. Izgatott, hogy belecsókoljak, hogy hajába túrhassak hiába volt tökéletesen zselézve. Ehelyett visszafogtam magam, mély lélegzetet véve. Finoman, mondhatni erotikusan ajkaimba haraptam mit sem törődve rúzsommal. Remélem ez a reakció megfelel válasznak is előzőleg elejtett mondatára. Természetesen értettem a burkolt célzást! Azonban nehezen viseltem, hogy macska-egér játékot játszunk, nem éreztem magam elég erősnek ahhoz, hogy megálljam és ne én tegyem meg az első lépést.
Az alkohol jól jött, hiába csak még jobban beindít. Mielőtt jeget tehetett volna bele egy kortyot gyorsan ittam, majd szintén kettőt kértem bele, ahogy ő is. – Csirió! – egyik ujjammal az pohár belsejébe nyúltam, s jeget a mutatóujjammal kevergettem közben le sem vette róla szememet. Mikor úgy gondoltam kijátszadoztam magam, ujjamat lassan számhoz emeltem és lenyaltam róla az italt. – Mert finnyásak – válaszoltam, mintha mi sem történt volna. – Vagy azt hiszik azzal izgatóbbak, hogy játszák a csitrit – forgattam meg szemeimet. Kibukott belőlem ez a mondat, de valóban így gondoltam. Miért ne ihatna egy nő, amit akar? Ha a sört szereti, akkor váljék egészségére!
Az unalmas udvariaskodó köröket ő is unta, tömör válaszából ítélve. – Két-három éve talán – idejét se tudtam már. Tudom, hogy én tettem fel a kérdést, de amolyan csend elkerülése érdekében feltett bugyuta kérdés volt.
Harleyt kicsit megvárakoztattam, hiszen én később végeztem italommal, amit a pultra helyeztem és megköszöntem neki, hogy állta. Nem ellenkeztem, azt hiszem megtette a tánc hatását bőven. Mindezekből leszűrhettem, hogy Harley a tettek embere, s be is igazolódott nem sokkal később, amikor alighogy kiléptünk a bálteremből magához vont és megcsókolt. Ahogy nyelve ajkaimat simította elmosolyodtam, és enyémmel táncra kélt. Amilyen szorosan lehetett hozzásimultam, karomat nyaka köré fonva. Mennyire vártam már ezt a pillanatot! Ahogy a hideg márványfalnak ért hátam, s csupasz vállamat érte, libabőrössé váltam. Bár lehet ezt a hevessége váltotta ki, ki tudja…
Ha nem lenne ez a fránya ruha már rég az ölébe ugrottam volna, s lábaimat is dereka köré fonhattam volna, de hát kell nekem ilyen testre simulós darabot felvennem. Nem akartam tőle elválni, de volt számára egy kérdésem. – Merre tovább? Gondolom te sem vagy exhibicionista… - vágyakozó tekintettel mustráltam ajkait válaszára várva. Nekem nem volt semmi bajom az extrém helyekkel, sőt, izgatónak találtam, de az teljesen más, hogy a bálterem ajtószárnya mögött szexeljen az ember. Ez már inkább közönséges kategóriába tartozott. |
Gondoltam, hogy a név, amit eddig én az arcához párosítottam csak egy becenévként futott. Igatából nem akartam firtatni a dolgot, mindenki maga dönti el, hogy miképp szólítsák. Köztudott, hogy voltak fergetegesen idóta szülők, akik a gyerekeik életét már az első napuktól fogva megkeserítették. Botrányos nevekkel éltek együtt egyes emberek az őseik jóvoltából, és egy kicsit sajnáltam is az ilyeneket. Hálát adtam az égieknek, hogy az én szüleim ebből a szempontból elég földhözragadtak voltak, és a gyerekeiket hagyományos módon nevezték el. - Nem is ismerek még egy Ceciliát, szóval nem lesz nehéz megjegyezni - egészen észrevehetetetlenül görbült ajkam széle felfelé. A szemem sarkában finom rajzolatú nevetőráncok jelentek meg, és ezek árulkodtak róla, hogy egészen jól szórakozom. Nem kellett különösebben a nevére koncentrálnom, hiszen már úgy is megjegyeztem. Nehezen felejti el az ember annak az arcát, akinek kis híján kioltotta az életét akarata ellenére. Tulajdonképpen minden élőlénynek, akit megfosztottam az lét kiváltságos lehetőségétől, ott élt a tudatomban a képe, legyen szó bármilyen ocsmány teremtésről. Emlékeztem, csak éppen nem vettem tudomást róla, mert nem volt szerves része a magánéletemnek. Mondani szokás, hogy nem szabad hazavinni a munkát...
A kék, mint olyan elég nyilvánvaló volt, csak rá kellett nézni. A szemétől kezdve a ruhááig minden kékben tündökölt, még a maszkja is, amit lenyúltam az engedélye nélkül. Normál esetben nem voltam ilyen enyves kezű, csak most szinte térdencsúszva könyörgött érte a helyzet, hogy megtegyem. - Ohh igen, azok a bizonyos első alkalmak - mondtam szórakozottan, majd eltekintettem a távolba. Nekem is voltak kalandos első élményeim, értsük ezt bármire is. Például, mikor először ültem motorra egymagam, nem volt se jogsim, se szülői felügyeletem, se fogalmam a járműről. Már a beröffentésénél elakadtam, és mikor útra keltem fél utón elfogyott a jó öreg gázolaj, és tolhattam hazáig a motort. Otthon pedig várt rám egy szép kövér kioktatás. - Mért mi történt? Elvágtad az ujjad a konyhakéssel? - kérdeztem játékossággal a hangomban. Tudtam, hogy nem a legmegfelelőbb alkalom ilyenekről trécselni, hiszen rengeteg civil ütött sátrat a kertben, és félfüllel belehallgathattak a beszélgetésünkbe, habár Celia egészen halkan csicsergett a fülembe. Meg kell hagyni egészen felcsigázott a helyzet, olyan volt, mintha valami rettentően mocskos tikot tudtam volna meg. Ennek gondoltától pedig, majdnem elnevettem magam. Szinte hallottam mások gondolatit, ahogy végig nézik távozásunk egy ilyen jelenet után.
- Feltétlenül el kell mesélned ezt a sztorit - utaltam vissza az előző témára. Tényleg érdekelt, hogy mért kezdett ennyire haragban lenni a közelharccal. Ugyan én se voltam nagy barátja, de ennyire nyomós indokom nem volt, mint amilyennek ez a történet ígérkezett. - És megígérem, megtanítalak kacsázni - bólintottam halvánnyal, ezzel nyomatékosítva beleegyezésem. - Bár még mindig nehezen hiszem, hogy ez kimaradt a gyerekkorodból... - ingattam meg rosszalóan a fejem némi tétovázás után. Már egyszer kifejtettem neki, hogy ez mért is hasznos játék. Mindig is nagyon élveztem, mikor a kő féktelen pattogott a víz tükrén, és csak ráadás volt, ha mondjuk egy kacsát is eltalált, ami riadtan odébb rebbent a lövedék hatására.
Befelé menet nem kerülte el a tekintetem a kiérkező párocsak. A lány megtörtnek látszott. Fiatal kora ellenére, úgy festett, mint akit legalább egy évszézada kínoznak. Bár leginkább a férfi elsötétült arca hívta fel a figyelmem. Elég alaposan megbámultam, így azt túl későn vettem észre, hogy Celiát éppen neki vezettem a lánynak. Egyből szabadkozni kezdtem, de közben még alaposan végigmértem a nem hétköznapi párt. Valami nem volt velük okés, de mivel Celia egy szó nélkül tovább sétált, inkább nem zaklattam a rémképeimmel, mégiscsak ígértem neki egy táncot.
A nagyapám szerint az angol modorhoz hozzá tartozott, hogy az ember tudjon táncolni, ezalól pedig én se voltam kivétel. Régen nagyon utáltam, mikor a harci kiképzéseket hanyagoltuk valamiféle bécsi keringő zene miatt. Így idősebb fejjel azért már kezdtem kapisgálni, hogy ez a tudás nem is olyan haszontalan. Ezen alkalommal is éppen kapóra jött. Celia derekán pihentettem egyik kezemet, és egészen közel, de még éppen tisztes távolságba húztam magamhoz, a másik kezemmel pedig az ő puha kezét tartottam. Ütemre léptem, és közben vezettem Celiát, akinek szemeihez úgy ragadt a tekintetem, mint egy forró nyári napon az aszfalthoz a cipőtalp. A következő szám egészen gyors volt az előzőkhöz képest, mi mégis megálltunk. Dermedten hallgattam a lány szavait. Örültem neki, hogy nem csak én vagyok ilyen eszelős. - Már azt hittem, meg se kérdezed - sóhajtottam fel megkönyebbülve, de szavaim egészen halkan csendültek fel, és szinte azonnal el is vesztek a zene uralta térben. - Amondó vagyok, kérjük számon a fickót - aki továbbra is gyanús volt nekem - , mielőtt bárki megsérülne - elindultam kifelé, és ha jött utánam, akkor jött, ha nem, akkor nem. Innétől kezdve megűllíthatatlan voltam. A vadászösztöneim beindultak, és nem kecsegtettek semmi jóval. Alapvetően rossz előrzetem volt, de ez hozzá tartozott a szakmához, aminek alázatos művelője voltam.
Mikor kiléptünk a kertbe, először nem látszottak. Ők se voltak teljesen hülyék, hogy bármit is csináljanak, azt nézőközönség előtt tegyék. Lassan a kezembe vettem hőn szeretett revolverem, amit az apám valahogy kimenekített a kórházból, bár nem akarta visszaadni, úgyhogy eltulajdonítottam a saját fegyverem. Szép történet, nem igaz? A saját bőrömön tanultam meg, hogy nem szabad egyből támadni, így gepárd módjára suhantam a bokrok takarásában, és mikor kiszúrtam őket megálltam. Vér volt mindenütt, a lány pedig borzalmasan festett. - Úgy tudtam - morogtam az orrom alatt. - Van nálad fegyver? - néztem Celiára. Férfiként ötletem se volt, hogy egy estéjiben hova lehetne fegyvert rejteni. Persze az se volt akkora probléma, ha nem volt nála semmi, a zakóm alatt egész fegyverarzenál rejtőzött. - A terv a következő. Meglepetésszerűen csapunk le. Tied a lány, enyém a fickó. Ha kellő közelségbe kerültünk, szóval fölényben vagyunk, akkor kérdezünk, és csak a bűnösöket végezzük ki - nem tudtam hirtelen eldönteni, hogy a lány micsoda, egyelőre csak az áldozatot láttam benne. Miután elcsendesültem Celia arcát kedztem fürkészni, és akkor kaptam észbe, hogy csapatban dolgozunk - ... természetesen, hacsak nincs más ötleted - nem voltam holmi hímsoviniszta, hogy hátérbe szorítsam a női nemben rejlő értékeket.
[CELIA & LINK A KERTBEN] |
Még ha nem is látszott rajtam, de nagyra értékeltem, hogy nem vette komolyan az előbbi kis viccemet. Kevés dolgot viselek el nehezebben, mint a hisztit. Arról nem beszélve, hogy sokan a semmin is képesek megsértődni. Mondjuk én ennek a teljes ellentéte vagyok, ugyanis nekem lehetetlen olyan dolgot mondani, ami ártana a lelki világomnak. Ennek az az egyik oka, hogy a legtöbb ember véleménye egyáltalán nem érdekel, sokszor a szavaik az egyik fülemen be a másikon ki. A másik pedig az, hogy nem arról vagyok híres, hogy annyira érzelgős lennék. Az exbarátnőm is azt hitte, hogy képes hatni az érzelmeimre. Hogy mi lett a vége? Kést döftem a szívébe. A mai napig tisztán emlékszem az arckifejezésére, mikor rájött arra, hogy semmi olyat nem tud tenni, amitől megkegyelmeznék rajta. Talán a végén, mielőtt leszúrtam volna, bele is nyugodott a sorsába. Meg sem próbált küzdeni, pedig azért lett volna pár varázslat, amivel meg tudta volna védeni magát. Ezt találom a legfurcsábbnak az egész történetben. Ha a saját élete múlt rajta, akkor miért nem támadott vissza? Bizonyára azért, mert túlságosan fontos voltam számára, ahhoz hogy végezzen velem, még ha ez a saját halálos ítéletét is jelentette. Lehet egyszer én is fogok ennyire szeretni valakit. De az is biztos, hogy az a valaki, még véletlenül sem a természetfeletti részese lesz. A bennem lappangó gyűlölet miatt, sosem tudnék igazán szeretni egy olyan valakit, aki nem ember. - Remekül táncolsz - egy féloldalas mosollyal pillantottam le a nőre. Tényleg így volt, tehát nem csak azért mondtam, hogy könnyebben férkőzhessek a bugyijába. Sosem szoktam olyan dolgokat mondani, amiket nem gondolok teljesen komolyan. Most eltekintve a viccektől, persze. Mondjuk nem nevezném magam egy mókamesternek. Néha van pár szellemes megszólalásom, de ennyi, itt ki is fulladt a dolog. Én nem olyan típus vagyok, aki random elkezdene vicceket sorolni, annak reményében, hogy az egyik legalább egy szánalomnevetést kicsikar a hallgatóságtól. - Mást is szívesen csinálnék veled az emelésen kívül - Reméltem, hogy érti a célzást. Mikor ezt mondtam, megint közelebb hajoltam a nőhöz. Most azonban nem a fülébe suttogtam, hanem az ajkaiba. Miközben beszéltem az ajkaim súrolták az övéit, egy pillanatra talán úgy is tűnhetett, mintha megakarnám csókolni, de egyelőre ellenálltam a késztetésnek, hogy lecsapjak a hívogató ajkaira.
Őszintén szólva meglepett, hogy ő is a whisky mellett döntött, hiszen nem éppen egy nőies ital volt. Arra számítottam, hogy valamilyen kommersz koktél italt fog rendelni, mondjuk egy Cosmót. Azért tudtam ennek az italnak a nevét, mert az egyik alkalmai partnerem a számba rágta, mikor rózsaszín undorító löttynek mertem nevezni. Amilyen szerencsés vagyok, pont a kedvenc itala volt, ezért mostanra már mindent tudok a Cosmopolitanról. Nem is értem, hogy hogyan is jegyezhettem meg egy számomra teljesen felesleges információt. - Jéggel iszod? - kérdeztem, miközben átnyújtottam neki az egyik kristálypoharat. Egy haramadik pohárban több jégkocka volt egy csipesszel, hogy mindenki annyit tehessen bele, ahogy szereti. Ha Arabella jéggel itta, akkor megkérdeztem, hogy mennyivel, s annyit tettem a poharába, amennyit mondott. A sajátomba két jégkockát helyeztem. - Egészségünkre - koccintottuk össze a poharainkat. Nem azonnal húztam le az alkoholt, először köröztem párat a poharammal, hogy a jég lehűtse az italt. - Nem sok olyan nővel találkoztam, akik szeretik a whiskyt - Egy kis elismerés is volt a hangomban. Mindig is kedveltem az olyan nőket, akik nem szalagnál sormintára készültek, tehát van bennük egyediség. A vöröskének pedig nem a személyisége volt az egyetlen olyan dolog, amivel nem tartozik a "tömeg" közé. - Pár hónapja - Elég tömören válaszoltam, még véletlenül sem akartam belekerülni még egy ismerkedős beszélgetésbe. Úgy gondolom, hogy ezeket a köröket már lefutottuk a nővel, feleslegesnek tartottam tovább ragozni. - És te? - Csak azért kérdeztem vissza, hogy ne legyek az a tuskó, aki kizárólag magáról szeret beszélni. Ez elég távol állna tőlem, ugyanis alapból nem vagyok az a beszédes típus. Inkább a tettek emberének számítok.
Lehúztam a whiskymet, az üres poharat pedig visszacsúsztattam a pult másik oldalára. Megvártam még a nő is végez a sajátjával, aztán kifizettem az italokat. - Remélem nem haragszol meg, hogyha a táncolást felfüggesztjük egy ideig - Nekem sokkal élvezetesebb terveim voltak. Ha Arabella mindenképpen táncolni szeretett volna még egy kört, akkor engedtem neki és visszamentünk táncolni. Ha azonban nem ragaszkodott hozzá, akkor felálltam a bárszékről. Megvártam még ő is leszáll, aztán kézen fogtam és utat vágtam magunknak a tömegen. Őszintén szólva nem tudtam, hogy merre megyek, de nem is számít, mert ahogy kiértünk a bálteremből hirtelen megfordultam, a derekánál fogva közelebb húztam magamhoz Arabellát, majd pedig az ajkaihoz hajoltam, s hosszan megcsókoltam. Végigsimítottam a nyelvemmel az ajkain, mikor pedig szétnyíltak, elmélyítettem a csókot. Közben megtettem pár lépést előre, így Arabellának hátrálnia kellett egészen addig, még a hátával neki nem ütközött egy falnak. |
Örültem, hogy Link megértette mire akartam kilyukadni mondatommal. Így utólag elgondolkodva elég bugyután hangozhatott, de a lényeg átjött neki és ez volt a célom. Mindketten vétettünk hibákat, viszont tisztességes emberekként felvállaltuk és számomra ez mindennél többet jelentett. Habár találkozásunk első percétől tudtam, hogy Link más. Nem, nem itt semmilyen szerelmes ömlengés nem lesz, szimplán a modoráról van szó, és nevelkedéséről. Felnéztem nagyapjára, megannyiszor meséltek róla vadász rokonaim. Tulajdonképpen minden vadászra felnéztem, aki tett a közösségért.
Láttam vigyorán, hogy pontosan emlékszik a helyzetre, amikor ez a mondatom elhangzott. Zavartan felnevettem, nekem ugyanis addig le sem esett, amíg a nevem – jobban mondva a becenevemet – ki nem mondta. – Cecilia – nyújtottam felé kezemet egy késői bemutatkozás gyanánt. Ironikus, hogy miket megéltünk együtt, s csak a becenevemet árultam el neki. Természetesen nem így képzeltem a történteket. Bolond, és reménytelen romantikus gondolataimban ez valahogy úgy zajlott le, hogy motorozgatunk vidáman, beülünk valahova meginni egy kávét, teát, forró csokit, esetleg valami isteni bort és bemutatkozhatok rendesen. Elbeszélgettünk volna, mint normális emberek, ehelyett máshogy alakulnak a dolgok. Bár tipikus, az élet mindig jókat nevet a sajátos viccein. Nem utolsó sorban mi sem vagyunk hétköznapi emberek, hiába próbáljuk tettetni.
Mire észbe kaptam nekem szegezett pár kérdést, s az utolsón jót is nevettem. Remélem nem hallotta meg senki, ugyanis az emberek csak furán néznének ránk, a többi lénynek meg biztos célpontjává válnánk. Nem szerettem felfedni valódi énem, ilyen közegbe meg pláne nem akartam balhézni. – Kék, lasagne, – soroltam fecsegve, az utolsónál közelebb hajoltam hozzá, s úgy folytattam -, mikor már elég érettnek talált apa, akkor a kipécézett bosziját meglátogattuk. Apának vannak érdekes módszerei – köszörültem meg torkomat -, lehet ez az első „élmény” is befolyásolt olyan téren, hogy maradok a távolharcnál.
Nem nagyon akartam kifejteni azt az esetet. Nem találtam a megfelelő alkalomnak, s emlékként se olyan felemelő. Alig lehettem tizenhat, amikor a boszorkány albérletének szomszédos háztetőjén kellett vigyázban lennem és várni a megfelelő alkalomra, hogy nyilat eresszek a fejébe. Egyértelmű, hogy nem ennyiben merült ki a dolog, betörtünk a lakásba, ahol sikerült az alakváltójával is összefutnunk, akiben még volt annyi erő, hogy átváltozzon és megsebesítse apámat. Nekem sem volt álmom, hogy vért mossak fel egy idegen lakásban tinédzserként. A kardot akkor sem tudtam normálisan használni, amikor először belefutottam egy catenába. Sikerült megölni, de ki is ment a vállam a nagy birkózás alatt. – Szívesen kitárgyalom veled a különböző élményeimet, valahol máshol – ajánlottam fel egy későbbre. – Mellesleg kacsázni is meg kell tanítanod – vigyorogtam rá. Én sem felejtettem ám el mindent!
Újabb nevetés hagyta el ajkaimat, amikor összehúzta szemeit. Nem voltam ezeknek a híve, másrészt nem éreztem azt, hogy tartozna bármivel. Meg mégis mit kérhetnék? Ringasson álomba ma éjszaka? Idiótán hangzik és még magamnak sem mertem ilyen zagyvaságokat bevallani. – Megfontolom még – vontam meg vállaimat. Talán kiötlik valami a kis buksikámba néhány percen belül.
Lesütöttem pilláimat, majd ahogy felpillantottam rá csak megforgattam szemeimet. Nem akartam lereagálni, hogy ne beszéljen zöldségeket. Némán elfogattam inkább a bókot, bár szerintem tisztán kivehető volt, hogy jól esett. És zavarba ejtett hatalmas zárójelben. Belesimult tenyerem az övébe. – A legnagyobb örömmel – válaszoltam mosolyogva. Kicsit imádkoztam, hogy ne fussak össze ismerősökkel, utáltam ha pletykálnak, kiváltképp ha rólam. Mellesleg lehet a Maddox család nem éppen örülne, ha velem boronálnák össze mások? Emiatt görcsbe rándult gyomrom. Ezt csak tetézte, amikor befelé menet egy pár női tagja, aki inkább lehet serdülőnek volt inkább mondható, nekem jött. Nem tűnt valami jó állapotban, sőt kifejezetten nyúzottnak látszódott. A férfi ráncigálta maga után, ami mindenesetre furcsálltam.
Azonban elfeledtem rögvest a furcsa párost, ahogy szemtől szemben találtam magam Linkkel és a zenére táncolni kezdtünk. Kellett fél perc mire belerázódtam. Hiába a hajlékonyság és edzés, a tánc nem áll közel a szívemhez. Vagyis eddig azt gondoltam, meg hogy az ilyen táncok nyálasak. Azonban megváltozott a véleményem, ahogy elvesztem Link gyönyörű barna szemeiben, s engedtem, hogy vezessen a dallamra. Varázslatos érzés volt, sosem gondoltam, hogy ilyenben részem lesz valaha. A következő számnál csak megemlítettem a dolgot. – Neked nem tűnt furcsának az a pár, akik leütötték a vesém, annyira siettek kifele? – hajoltam füléhez közelebb. Ennyit a romantikáról, hiába voltak nekem is negédes elgondolásaim, annyira értettem az időzítéshez és romantikához, mint elefánt a porcelánhoz. – Az a tizenéves forma csaj. Nem úgy tűnt, mint aki magánál van. – lehet feleslegesen agyalok ezen, de nagyon nem tetszett a partnere sem. Lehet paranoiásnak tart. Mondjuk a kertben is egy szörnynek köszönhetjük a találkozást, szóval ha nem Link fog kapni ezen az alkalmon, akkor senki. |
A tánc és a manővereim közben - több tekintetben is - érdeklődve figyeltem azt a lányt, aki megindult felénk. Az én ízlésemnek túl csontosnak tűnt, és minden kilátszódó bőrfelületéről sütött a gyakori cigarettahasználat, bár az ilyesmik az ilyen korú embereknél csak nekem szoktak feltűnni. Nem tűnt különösebben ínyenc darabnak, nem is csattant ki úgy az egészségtől, mint szeretem az ételemnél, így nem érdekelt különösebben, hogy a vadászlányka elhajtja. Derűsen figyeltem a "leszámolást", de eszem ágában sem volt szerepet vállalni benne. Valószínűleg ha eljutott volna a lekérésemig, akkor pont én lettem volna az, aki - udvariasan - elküldi melegebb éghajlatokra, mivel a jelenlegi partnerem sokkal jobban lekötött és a társaságát is elég szórakoztatónak találtam. Jobban elvoltam így, mintha csak táncolgattam volna olyanokkal, mint ő. Amúgy is, még ki akartam deríteni, hogy mekkora fájdalmakat okoztam a vadásznak a múltkor, és szívesen kerekítettem volna ebből egy olyan helyzetet, ahol ismét szembekerülünk egymással. Tudtam, hogy ha lesz olyan ostoba és vakmerő, hogy megint a nyomomba eredjen, még ha társakat is visz, akkor is pillanatok alatt le fogom választani mellőlük és eljátszadozom vele - ezúttal azonban biztosra megyek és olyan kínokat okozok neki, hogy ha meg is menekülne, se tudjon többé teljes életet élni. Még ha már nem is vagyok olyan erős, mint hajdan voltam, de évszázadok tapasztalata van a hátam mögött - ő pedig soha nem lehetne olyan ellenfelem, mint két évszázada a bonum boszorkány volt.
- Örvendek a találkozásnak, Etesia - éreztem abból, ahogy mondta, hogy tényleg ez a valódi neve. Ez roppant tetszett, mivel nagyon ritka volt, így, bár nem tudtam a családnevét, de ezután bármikor ráakadhatok majd, ha kedvem szottyanna egy kis vadászatra. Erősen kétlem, hogy rajta kívül lenne több Etesia Rememdiusban - Tudod, én is éppen férgeket írtottam, amikor olyan csúnyán megzavartál - folytattam udvariasan - Hiszen csak a gyengékkel szórakozom el hosszan, az erősekkel ezt nem tudnám megtenni. Veled is végeztem volna, ha nem jelenik meg a mi kis hidra barátunk. Ha magadba néznél, belegondolhatnál, hogy már nem kellene élned, a halálod kollektív szempontból jobb lenne ez emberiségnek - Ilyenkor is erősen kiütközik a saját szociáldarwinizmusom, az ilyen irányú nézeteimből soha nem csináltam titkot. Cinikus mosolyra húztam a szám - Már ha érted, mit is mondtam ez előbb.
- Az utóbbi pár évtizedben a Henrik nevet használtam, gondolom, ezzel te is megelégszel - Ennél többet úgysem fogok elmondani - És bár ezer örömmel írnám le részletesen, hogyan is téptelek volna egyenként apró ízekre, de attól tartok, így is több figyelmet vontuk már magunkra a kelleténél - A szememmel körbeintettem a teremben, és ő is sejthette, hogy az előbb látott férfira is gondolok, aki még mindig minket figyelt - Igaz, ez elég sajnálatos, hisz így nem is sejtheted, milyen költői tudok lenni a leírásoknál - pillantottam rá derűsen.
Kíváncsi lettem volna, hogy tudják-e, ki volt az áldozatom. Én speciel tudtam, mert a lakásom magányában megtaláltam a kevés értéke között a tárcáját is, benne a személyijével. A ruháitól hamar megszabadultam, amelyik nem volt sérült, abból kimostam a vért, aztán odaadtam az Üdvhadseregnek - ez is hasznosabb, mintha csak kidobtam volna őket a szemétbe. A húsa egy részét még a feldarabolásakor elfogyasztottam, a többit összecsomagoltam és levittem a pincémben lévő fagyasztókamrába. Valóban nem volt az ízlésem szerinti, de még ez is jobb volt, ha esetleg úgy tört volna rám az éhség egy hosszabb alakváltás után, hogy a túlzott emberi közelség miatt ne tudjam elintézni.
- Ha jól sejtem, nem egyedül jöttél. Milyen érzés nektek, vadászoknak ártatlanokat ölni? - Billentettem félre a fejem - Érdekelne a dolog, mert sajnálatos módon emberi empátia hiányában nem vagyok képes átélni. |
- Csak az hív finom hölgynek, aki nem ismer. - nevettem el magam. Ez teljesen igaz volt, alapjáraton rémesen mocskos szájú voltam, amit sosem rejtettem véka alá. Szerettem káromkodni, és nem volt szokásom visszafogni magam, így néha napján még most is rám pirítottak a nevelőszüleim. Emellett pedig másban sem nagyon lehetett azonosítani ezzel a jelzővel. Mindössze a mozgásom volt kecses, esetleg a megjelenésem volt “elegáns”, de ez is csak ritkán esett meg. Utáltam kicsípni magam, ha tehettem, akkor az általános vadászszerelésemben pompáztam. A színek megfelelően való összekombinálása sosem fogott meg, az egyetlen, ami döntött ruhavásárlásnál, az a kényelem volt. Pont ezért pedig képes voltam akár a méretemnél háromszor nagyobb felsőt is beszerezni, ha az puha anyagból készült. Kevés dolgot utáltam annál jobban, mint amikor szorított a ruhám.
Az úr kurva sok minden miatt törleszthetne, de egyikre se adok neki esélyt soha. Na jó, ha nagyon ajánlkozik, hogy szúrjam szíven, azt szívesen megteszem. Még talán meg is bocsátok. Így belegondolva igazán kedves teremtés vagyok, nem? Azon gondolkoztam, vajon megtartanám-e kutyának a mostoha bátyáimat. És tudjátok mire jutottam? Soha a büdös életbe!
A wendigo támadás után visszamentem a helyszínelő csapatommal a sikátor azon részére, ahol majdnem megtalált a halál - bár előtte gondosan feltakarítottam magam után -, azt remélve, talán annak a mocsoknak a nyomára bukkanhatok, aki a sebeimet okozta. Na meg a hidra is érdekelt egy kicsit, de az ő vérét meg se találták, csupán a helyét, teljesen felmarta az utcácskát borító macskakövet. A wendigo nyomai is kihűltek, bár az útját végig tudtuk követni a kocsijáig, onnan nem jutottunk tovább. Szemtanú pedig természetesen nem volt, mindenki meglepődött volna, ha ezen a környéken akad olyan. De legalább a halott lány személyazonosságára fény derült. Az azonban zavart, hogy “tudatlan” kollégáim eléggé “furcsa” felvetésekkel tudtak előállni… nem is egy közülük pedig fájón közel járt az igazsághoz. Talán mégis inkább valami főzéssel kapcsolatos szakmát kellett volna választanom. Azon kevesek szerint - akiknek már volt alkalma megkóstolni a főztömet - első osztályú szakács voltam. Most csak magamnak meg a cicámnak főztem, esetleg a mostoha tesóimnak, persze csak azoknak, akikkel hajlandó voltam szóba állni. A rendes ételek mellett mérgeket is előszeretettel készítettem, talán ez utóbbit még jobban szerettem, mint a sima főzést.
Valamiért örültem neki, hogy hajlandó velem újra táncolni, bár nem sokáig élveztem ki, hogy úriemberként viselkedik. Gyanúm igazolódni látszott, ahogy “válaszolt” néma kihívásomra. Minden kísérletemet készségesen bizonyította, így száz százalékig biztos voltam benne, hogy ő az. A kéretlen figyelemre azonban igen meglepett, hát még az, amikor egy lány odalépett hozzánk.
- Útban vagy - böktem oda neki, még mielőtt akármit is mondhatott volna. Lehet, hogy csak a partneremet akarta lekérni, de az sem érdekelt túlzottan. Így járt. Távozóban még az orra alatt megjegyezte, hogy mennyire bunkó vagyok. Lehet tényleg úgy akarta elmondani, hogy halljam, de az is lehet, hogy nem, mindenesetre én nem hagytam válasz nélkül a kis kurvát. - Igen, mindig ilyen kibírhatatlan vagyok. - szóltam utána, nem is palástolt élvezettel a hangomban.
Elnevettem magam, amikor megemlítette a közönségességet. - Ez nagy kár, hiszen rendkívül mocskos a szám, ráadásul a múltkori után nem látom át, miért ne kéne káromkodnom. - ajkaim gúnyos vigyorra görbültek, miközben szemeimet kihívóan az övéibe fúrtam.
- Etesiae. És a társadalom szemetét akartam kiszórni akkor. - roppant elégedett voltam a válaszommal. Bár ő ezt nem tudhatta a férfiak egyes csoportjait is az irtandó rétegbe soroltam. És igen, sokkal szívesebben beszélgettem egy természetfeletti sorozatgyilkossal, mint egy ember vagy akár vadász erőszaktevővel. Nem, alapjáraton ritkán voltam önkéntes igazságosztó, de néha napján jó érzéssel töltött el, ha ilyeneket öltem, különösen, ha előtte éppen egy ártatlanabb lénnyel végeztem.
- No és téged hogy hívnak? - igazából csak most tűnt fel, hogy eddig magázott, de a legkevésbé sem zavart, hogy elhagyta. A legtöbb élőlényt lenéztem, így elég nehézkes volt számomra a magázódás. - Nyugodtan részletezheted. Bírja a gyomrom. - otthon is ezer örömmel néztem horror filmeket, meg ilyen trancsírozós jeleneteket, és azt kell mondjam, hogy az élőbenihez képest mindenképpen csalódást nyújtanak. Bár nem feltétlen élveztem, ahogy a vér és miegymás össze-vissza csapódik, szemrebbenés nélkül végig tudtam nézni, akár azt is, ahogy egy kis kölyköt kínoznak halálra. Éljen a nulla empátia. |
Tetszett az újonnan felvetett ötlete, miszerint alakítsuk csak magunkat. – Remekül hangzik – bólintottam egyetértően hatalmas mosollyal. Valóban érdekes személyiség volt Harley, nem kellett több csicsa vagy egyéb rájátszás. Nem tudom meddig kellene elmerészkednem a megismerkedésünk útján, de nem voltam a könnyen ijedős fajta, s kifejezetten izgalmasnak találtam őt. Engem a fajkérdés sosem érdekelt. Kivételesen ilyen szempontból nem voltam előítéletes.
- Minden bizonnyal – eszembe jutottak egyes „balesetek”, amiket én is okoztam egy-két kellemetlen alaknak. Általánosságában nem jellemző rám az értelmetlen gyilkolászás. Nem szerettem bemocskolni kezeimet, sem semmi mást. Hiába volt abrakadabra meg csiribú-csiribá, erőmet nem használtam el haszontalan dolgokra. Engem nem tett boldoggá az öldöklés, akármennyire hihetetlen egy sötét boszorkánytól ezt hallani. Még akkor sem voltam felhőtlen boldog, amikor életem szerelmének gazdájával végeztem hidegvérrel. Nem volt nehéz dolgom, miután kedvesemet elvesztette meggyengült. Kihasználtam az alkalmat és pszichikai csapást mértem rá. Rajta gyakoroltam meddig tudok elmenni az elmém erejével. Azóta nem kísérletezgetek, maximum egy kis fojtogatás erejéig használom energiámat.
- Olyan rossz? – idéztem tettetett sértődöttséggel, amit nemsokkal később halovány mosoly követett. Nem igazán voltam sértődékeny típus. Leperegtek rólam az ilyenek. Varázslatos volt, ahogy tudott irányítani, de még jobb, hogy összhangban tudtunk mozogni. Ki se nézném belőle. Ahogy fülemhez hajolt, s belesuttogott gerincemen jólesően végig szaladt a hideg. Ha nem lett volna elég a gesztus, még mondandójával is felcsigázott. – Valóban? – doromboltam szinte vissza. Majd a saját magas labdáját lecsapta humorával körítve. Minden bizonnyal tökéletesen ért a nők nyelvén. Én sem hagyhattam nevetés nélkül a Dirty Dancing megemlítését. – Szívesen lennék a partnered, akivel gyakorolhatod az emelést – némi foszlány megmaradt még a filmből Túlságosan rég láttam, s talán csak ennyiben voltam biztos, no meg abban, hogy milyen helyes fickó a főszereplő úriember. De azért nem sírhat a szám, mert itt van nekem egy saját macsóm. Legalább erre az estére. Meglepve találtam magam egyik pillanatban a levegőben, de nem estem ki a ritmusból. Örömmel pásztáztam a körülöttünk lévő jó pár embert, főleg akik odakapták fejüket, hogy megcsodálják eme kis tánc részletét.
- De, egy kis pihenő nem árt – követtem őt lefele a táncoló tömegből. Ekkor éreztem meg, hogy lehet nem a legkényelmesebb cipőmet vettem fel. Imádtam a magassarkúkat, viszont én is tartottam néhány olyan darabot, ami nem a napi tizenkét óra szaladgálásra lett gyártva. Elégedett pillantással konstatáltam, hogy nem nagyon akarta elengedni kezemet. Amikor elengedte megigazgattam hajamat, ugyanis egy rakoncátlan tincs elszabadult a tánc alatt. – Kettőt – tettem hozzá, amikor Harley leadta rendelését. Ha furcsa pillantást intézett felém vagy elismerően bólintott, akkor megmagyaráztam, hogy Írországból származom. Kreativitásom alább hagyott, így csak azután érdeklődtem, hogy Ő honnan származik. – S mióta élsz itt? – tettem hozzá, hogy ne tűnjek úgy, mint aki unja társaságát. Egy cseppet sem volt így, azonban most nem találtam meg hangomat. Reméltem ő beszédesebb lesz vagy feldob valami témát, amiről hosszan el lehet csevegni. Vagy esetleg kitalál valami más programot… |
- Valóban? - Pillantottam rá egy féloldalas, szórakozott mosollyal, ahogy szóba került, hogy egy kutya sebesítette meg. Vau. Ha várt is tőlem valamilyen egyéb reakciót, akkor sem éáthatott többet az arcomon egy lehelletnyi derűnél és udvarias érdeklődésnél - Akkor értem, hogy az úr miért szeretne most ennyire törleszteni. Én magam is ezt tenném, ha megsebesítettem volna egy ilyen finom hölgyet - A hangomban lehet érezhető volt egy árnyalatnyi szarkazmus - Bár való igaz, a kutyák nem nagyon képesek másra az engedelmességnél - Amelyik meg igen, azt amiatt emelik ki a többi közül és ölik meg. Én részemről nem voltam oda semmilyen állatért sem, legyen az kutya vagy macska, vagy éppen bármilyen vadállat. Ha úgy nézzük, az összes lény és az emberek is csak állatok, de ettől még számomra az emberek sokkal érdekesebbek. Lehet ez csak az alap természetem miatt volt, mindenesetre való igaz, hogy eddig soha nem fordult meg a fejemben, hogy bármilyen állatot is magam mellé vegyek a lakásomba. Rajtam kívül az összes élőlény ott a növényeim voltak, amiket sokkal jobban tudtam tolerálni, esetleg mert emlékeztettek a régi életemre. Talán csak emiatt a kis nosztalgia érzés miatt is - teljes wendigóként imádtam az erdőségeket és a vadont, amikor nem voltam emberi települések közelében - sokszor választottam magamnak olyan munkákat, amiknek közük volt hozzájuk. Bár most a járványokkal foglalkozom, de ezelőtt rengeteg ideig dolgoztam botanikusként. Szokatlan egy szörnyetegtől, az egyszer biztos.
A felvetését követően újra elmosolyodtam.
- Ez számomra is örömmel szolgálna.
Továbbra is én vezettem, és hamar feltűnt, hogy nem próbál meg csak egyszerűen táncolni. Nyilván gyanút fogott a kilétemet illetően - ennek a gyanúnak az alátasztása pedig kifejezetten szórakoztatott engem. Könnyedén elléptem a lábao elől, kitérve a cipőm megtaposására tett próbűlkozásai elől, közben pedig arra is figyeltem, hogy amikor túlságosan is megpördült, tartsam vele az iramot. Ez semmi nehézséget nem okozott számomra, sőt, egyre nagyobb derűvel vettem észre, hogy kezdünk teljesen kitűnni a táncolók közül, több kíváncsi tekintetet is magunkra vonzva. Amikor túlságosan is beledőlt a karjaimba, elkapott a kísértés, hogy nemes egyszerűséggel elejtsem, mert kifejezetten mulatatott volna annak a látványa, ahogy a földön landol - megint. Attól tartottam, ezt nem tudnám nevetés nélkül megállni, ezzel pedig kétségkívül túl nagy figyelmet vontam volna magamra a vadászok körében is, így ahelyett, hogy engedtem volna elesni, úgy tartottam meg, mintha nem is tűnt volna fel, hogy szinte nekem ugrott. Kizárólag emeri testben ezek a muatványok nem mentek vola, így csak nagyon részlegesen, de átváltoztam - éppen annyira, hogy erősödjön az izomtónusom és nőjön a gyorsaságom és az erőm. Óvakodtam attól, hogy túlságosan is átváltozzak, nem csak a vadászok, hanem sokkal inkább az éhség miatt. Jelenleg nem szándékoztam senkit sem felfalni, főleg nem ennyi ember színe előtt.
Láttam, ahogy felcsillannak a szemei, ahogy megbizonyosodik a kilétem felől. Nagyobb rémületre számítottam, de nekem ez is megfelelt. A szavaira kissé elfintorodtam, bár utána újra elsimult az arcom.
- Igen, én lennék, de ettől még nincs szükség erre a közönségességre - Nem rajongtam a káromkodásért, különösen ha azt egy nő szájából hallottam. Szerintem senkinek sem állt jól, és kifejezetten zavarni szokott a beszélgetések során, ha a partnerem szája túlontúl mocskos volt - Azt hiszem, meg is ígértem, hogy fogunk még találkozni.
- Azt hiszem az, hogy mit szándékoztam veled tenni, meglehetősen egyértelmű volt, és abból ítélve, hogy megjegyezted a fajtámat, ezt te is sejtheted. Vagy talán részleteznem kellene? - Érdeklődtem udvariasan, de a magázódást elhagytam. Akit már egyszer meg akartam enni, az nálam régi ismerős - Ezer örömmel megteszem, ha te is válaszolsz pár kérdésre. Első körben.. - Úgy tettem, mintha elgondolkoznék - Elárulhatnád a neved, és hogy hogyan kerültél a sikátorba. Engem követtél volna? |
Kicsit furcsa volt számomra a helyzet. Mármint nem az, hogy felkértek, mert az általánosnak volt mondható. Hanem az az óvatosság, amivel a sérült karommal bánt. Mintha tudná, hogy nincs rendben… Óvatosan lepillantva azonban megállapíthattam, hogy a kötést teljesen fedi a ruhám ujja. Akkor meg? Eszméletlenül kevesen tudták, hogy meg vagyok sérülve, ebből pedig alig párról tudtam, hogy maszkban nem ismerném fel. Igazából csak a hidra és a wendigo ugrott be. A hidra feltehetőleg lenne ilyen óvatos, de az arcéle, és leginkább a szemei nem feleltek meg az övéinek. Akkor a wendigo lenne? Tőle meg nem vártam volna ilyen óvatosságot.
Bár félni nem féltem, azért folyamatosan figyeltem őt. Tudtam, hogy a mozdulataimon nem látszódhat, hogy meg vagyok sérülve, így legesélyesebb az volt, hogy wendigónak tippeljem, de egyenlőre nem akartam elhamarkodott következtetést levonni. Távozva a mostoha bátyámtól, hagytam, hogy az arcom egy kicsit felengedjen, elvégre nem érdemli meg táncpartnerem, hogy az látszódjon rajtam, legszívesebben kiugranék az ablakon. Ha meg igen, akkor dögöljön meg. Jól tudtam leplezni, hiszen jól bírtam a fájdalmat, de azért nem örültem volna neki, ha újra megsérülök, hiszen még az előző se gyógyult meg teljesen, így hagytam, hogy a férfi maga után húzzon a táncparkett belsejére. Furcsa volt, hogy nem erőltet semmit, ha nem azon kattog az agyam, hogy vajon ő-e a wendigo, akkor feltehetőleg még élveztem is volna a vele való táncolást. Az egyetlen, amihez úgy tűnt ragaszkodik, az a szemkontaktus volt, de ez nem zavart annyira. Kíváncsian fürkésztem a tekintetét, ami nem tűnt túlzottan emberinek.
- Annak a nyomorék pasasnak a kutyája sebesített meg. - morogtam hideg undorral. Kimondottan elégedett voltam, hogy találtam egy magyarázatot a dühös tesókámra, valamint reméltem, hogy legalább egy kicsit sikerült az önbecsülésébe is beletaposnom, amennyiben ő a wendigo. Rühelltem a kutyákat, és ezt nem rejtettem véka alá. Bár legjobb tudomásom szerint egyik mostoha testvéremnek sem volt ebe, simán kinéztem belőlük, hogy szereznek maguknak egyet. - Amúgyis rühellem a kutyákat, mert a legtöbbjük engedelmes tacskó. A macskák ezerszer karakteresebbek. - Na igen, bár az állatkölykök általában nem hatottak meg, a nagymacskákat, és ebből kifolyólag a macskákat is, mélyen csodáltam. Kecses mozgásuk, remek érzékeik, és természetük nagyban hasonlított az enyémhez. Biztosra vettem, hogy alakváltóként, valamelyik lennék, a számtalan fajból. Talán ha nagymacskává tudnék változni, akkor még meg is érne alakváltóként élnem. Úgy még könnyebb lenne lopakodnom, s lesből támadnom, magas helyekre felmásznom, javulna az egyensúly érzékem, mindig talpra esnék, valamint még tökéletesebb gyilkos lennék. Igen, talán következő életemben nagymacskának kéne lennem.
- Nem, minden rendben. - és tényleg rendben volt. Nem fájt semmim, ráadásul ő se próbálkozott semmi olyasmivel, nos… amivel nem kellett volna. Így társaságát egészen felüdítőnek találtam. Akármilyen idiótán is hangzik, inkább a megevésemről beszélgetek valakivel, mint bármiről, aminek köze van a szexualitáshoz. Ha tényleg ő a wendigó, ami percről percre valószínűbbnek tűnt, nos akkor úgy véltem nem is kell semmi ilyesmitől tartanom, ami roppant vonzóvá tette a társaságát. Annál pedig értelmesebbnek gondoltam, hogy bármilyen evéses próbálkozást bevessen a bálon. Ráadásul egyenlőre minden idegesítő felkérőmet távol tartotta, szóval úgy döntöttem, lesz, ami lesz, mellette maradok, ha hajlandó táncolni velem. - Nos, nagyon élveztem a táncot, örülnék, ha megtisztelne még eggyel. - nehezen, de be kellett ismernem, hogy kíváncsi voltam, tényleg ő-e a wendigó. Így amennyiben hajlandó volt velem újra táncolni, minden erőmmel azon voltam, hogy próbára tegyem, ügyesség, erő és gyorsaság terén. többször is kishíján a lábára léptem, olykor túl gyorsan pördültem meg, máskor pedig jobban beledőltem a karjaiba, mint amennyit általában elbírt egy karral egy nagyjából vele azonos testfelépítésű férfi. Végül a tesztek alapján arra jutottam, nem lehet más, mint a sikátoros ismerősöm. Így amikor egészen közel kerültünk egymáshoz, a füléhez hajoltam.
- A kurva istenit! Te vagy a wendigo! - kellő vehemenciával ejtettem ki a szavakat, hogy éreztessem vele, egyáltalán nem felejtettem el, és semmiképpen nem bocsájtottam meg, amit velem tett, de arra is figyeltem, hogy más ne hallja rajta kívül. Fölösleges lett volna jelenetet rendeznem a bál közepén.
- Mondd csak, a sikátorban mit szándékoztál tenni velem? - Némi gondolkodás után tettem csak fel a kérdésemet. Erre persze lehet azt mondani, hogy nem akarom tudni, de ő olyannak tűnt, aki szívesen osztja meg velem az ilyesmit. |
Nem aggódtam Elsa miatt, hiszen tud ő magára vigyázni, illetve azt elég nehezen tudtam elképzelni, hogy bárki lenne olyan ostoba, hogy egy bálon támadja meg. Nem igazán beszélgettem tánc közben a partneremmel, mert nem tudtam, hogy mégis mit mondhatnék neki. Meg igazából nem is akartam vele beszélgetni, egyáltalán nem voltam kíváncsi a társaságára, ezért miután véget ért a szám gyorsan megköszöntem a táncot, majd faképnél hagytam. Elsát kerestem a szemeimmel, de egyelőre nem sikerült megpillantanom. A táncolók közé nem akartam bemenni, ezért szereztem még egy pohár pezsgőt, amit iszogatni kezdtem, miközben folyamatosan pásztáztam a tekintetemmel a tömeget, hátha sikerül kiszúrnom a lányt.
Végül ő talált meg engem. Már akkor láttam, hogy a haragtól paradicsomvörös az arca, mikor elindult felém. Eléggé meglepődtem, mert lövésem sem volt, hogy vajon mi bosszanthatta fel ennyire. Hogy én mivel bosszanthattam fel ennyire, ugyanis rám zúdította a haragját. Mikor elkapta a kezem elindultam utána, mert nem akartam jelenetet rendezni, illetve elég kíváncsi voltam, hogy mi ütött belé. Válogatott sértéseket vágott a fejemnek, amikkel eleinte nem foglalkoztam, viszont aztán kezdtem eléggé begurulni, főleg hogy még mindig nem tudtam, hogy ezeket miért kapom. Habár kissé furcsa volt, ugyanis sokszor semmi értelme nem volt a mondatoknak, amik elhagyták Elsa száját, illetve többször a nyelve is megbotlott vagy elharapta a szavak végét. Mivel egy pillanatra sem maradt csöndben, ezért esélyem sem volt megtudakolni, hogy mégis mi a fasz baja van.
Mikor hátat fordított, hogy lelépjen azonnal utána indultam. - Ne hidd azt, hogy ezeket után egy kurva magyarázat nélkül leléphetsz - A hangom elég indulatosan csattant, sikerült alaposan felkúrnia az agyamat, én pedig igyekeztem visszafogni magam, mielőtt olyan teszek, amit később megbánnék. Elkaptam a karjánál fogva, hogy megállítsam, azonban ezzel a pillanatban összecsuklott, akár egy marionett-bábú, aminek elvágták a zsinórjait. Elkaptam, mielőtt összeesett volna és az ölembe vettem. Az ájulás miatt kezdtem sejteni, hogy mi is történhetett vele. Ez a félrebeszélés, a zavart tudat, illetve az eszméletvesztés annak a jelei, hogy valaki mélyebbre nyúlkált az elméjében, mint azt kellett volna. Egyből a bátyám ugrott be, mert róla biztosan tudtam, hogy képes lenne erre. Most azonban nem akartam vele foglalkozni.
Odaléptek páran hozzánk, hogy minden rendben van-e Elsával, mire én csak annyit mondtam, hogy minden rendben lesz, csak friss levegőre van szüksége. Kimentem vele a kertbe, ahol egy olyan zugot kerestem, ahol egyedül lehettünk. Óvatosan letettem az egyik padra, ha pedig eddig nem tért magához, akkor elmormoltam egy varázsigét, ami következtében magához tért. - Mielőtt újra nekem esnél, közlöm veled, hogy valaki elmekontrollt gyakorolt rajtad. Ezért vagy ennyire indulatos és zavart. Van egy módszer arra, hogy kitöröljem a fejedből a varázslatát, de rohadtul fog fájni. Sajnálom, de így nem maradhatsz - Mielőtt még bármit is reagálhatott volna belekezdtem a varázsigébe.
ELSA&LUCAS->KERT |
- Tőlem is távol áll a lovag szerepe - rákacsintottam. Azért valamilyen szinten vicces, hogy azért eléggé hasonlít a személyiségünk, mégis mind a ketten egy olyan karakter szerepét akarjuk eljátszani, ami elég távol áll tőlünk. - Lehet jobban járnánk, ha annál maradnánk, hogy nem alakítjuk semmilyen meséből kilépett szereplő személyiségét, hanem önmagunkat adjuk. Szerintem vagyunk olyan érdekesek, mint bármilyen mesehős - egy féloldalas mosoly jelent meg az arcomon. Igaz, az csak nézőpont kérdése, hogy én gonosz vagy jó vagyok. Az emberek szemében valószínűleg az utóbbi, hiszen őket bármilyen helyzetben megmenteném, még ha ezzel a saját életemet is tenném kockára. A lények azonban minden bizonnyal a gonosz vadászként tekintenek rám, mert az ő irányukba semmilyen könyörületet sem nyújtok. Az érem két oldala. Minden csak nézőpont kérdése.
- És nem is az utolsó - Ezzel a kijelentésemmel ebben a helyzetben arra céloztam, hogy olyan balesetek, ahol az emberek az életüket veszítik mindig is akadni fognak. Valójában azonban azt értettem rajta, hogy a vadászok sosem fognak leállni. A lények és a vadászok között elképzelhetetlennek tartom a békét. Túl mély gyökerei vannak az ellenségeskedésnek és a gyűlöletnek. Mindig lesznek olyanok, akik megpróbálnak valahogy békét kötni, s mindig akadnak majd olyanok is, akik mindent megtesznek, hogy minél többet elintézzenek a másik faj képviselői közül. Én mindig az utóbbi kategóriába fogok tartozni, az én álláspontom ebben az ügyben sosem fog megváltozni.
- Te sem vagy olyan rossz - játékosan elmosolyodtam. Arabella nagyon jól táncolt, tehát nem kellett attól tartanom, hogy esetleg letapossa a lábamat és nem is volt teljesen az irányításomra utalva. Lassan megpörgettem, majd visszahúztam magamhoz. A kezem továbbra is a derekán nyugodott, de azért egy leheletnyi mértékben lejjebb csúszott. - Most fején találtad a szöget - egy újabb pörgetés után, közel hajoltam hozzá. - Az az igazság, hogy valójában kettős életet élek - suttogtam a fülébe. Ez eddig teljesen igaz volt, hiszen a valódi szakmám mellett rendelkezek egy alibivel is. Ahogy az egyensúlyt is próbálom megtartani a vadászat meg a civil életem között. Bár a kettő összefüggésben és hatással van egymásra, nem szeretnék olyan vadász lenni, akinek nincsen társasági élete, s egyedül csak az okoz neki örömet, hogyha a fejszéjét egy lény fejébe vághatja. - Napközben sportlövészetet tanítok, éjjelente pedig a tánctermemben igyekszem elsajátítatni a Dirty Dancing minden egyes lépését - Ez annyira abszurd volt, hogy nehezemre esett nem elnevetni magam. Ekkor mind a két kezemet Arabella derekára csúsztattam, majd felemeltem és vettem egy 360°-os fordulatot vele, mielőtt ugyanoda letettem volna.
Pár számot áttáncoltunk, de nem szeretném az egész estét táncolással tölteni, azért annyira nem rajongok érte. - Nem iszunk valamit? - kérdeztem Arabellától, ha pedig beleegyezett, akkor egyik kezemmel a derekán levezettem a táncparkettről. - Biztos vagyok benne, hogy nem csak pezsgőt lehet itt kapni - szétnéztem a bálteremben, a magasságomnak köszönhetően, mindenki felett átláttam. Ki is szúrtam egy bárpultot. Megfogtam Arabella kezét, hogy ne keveredjünk el egymás között a tömegben és a bárpulthoz húztam. - Mit iszol? - Magamnak egy dupla whiskyt rendeltem jéggel, a nőnek pedig azt, amit választott. Ekkor vettem észre, hogy még mindig fogom a kezét, ezért el is engedtem. |
Rögtön elkezdtek szólni a vészcsengők a fejemben, ahogy azt mondta, csak a én halálomat akarja. Ekkor feledkeztem meg végleg a diszkrécióról és megpróbáltam kitépni magam a kezei közül, de a zene abban a pillantban váltott hangosabbra, ahogy felkiálltottam, így nem hallott meg senki. Amúgy sem tehettem volna semmit, mert olyan erősen ragadott meg, hogy azt hittem, a szorításától megroppannak a csontjaim, és mire feleszméltem, a tekintete már az enyémbe mélyedt. Innentől kezdve éppen annyira nem volt esélyem a behatása ellen, mint amikor Lucas csinált hasonlót, azonban vele ellentétben Alexandert egyáltalán nem érdekelte, mennyi fájdalmat okoz.
Ezúttal nem próbáltam meg elkapni a tekintetem, inkább arra összpontosítottam, hogy távol tartsam őt az elmémtől. Minél jobban küzdöttem ellene, a kezdeti gyenge fájdalom annál jobban erősödött kínná. A végén már iszonyatosan fájt a fejem, olyan érzésem volt, mintha a koponyám is kezdene összeroppani. Hiába erőltettem volna tovább az ellenállást, az agyam egész egyszerűen feladta a szolgálatot és szabad utat engedett Alexandernek, hogy átrendezhesse. Nem is fogtam fel igazán, hogy mit mond nekem, a szavak össze-vissza szálltak a fejemben, fokozatosan összefolyva és miközben engedett el, kezdték elveszíteni az értelmüket. Lassan halványultak és tűntek el, bár nem is ez a megfelelő szó rá, talán a beolvadtak jobban kifejezné, mi is történt a fejemben.
Hirtelen tértem magamhoz a táncoló párosok között. Dermedten, mozdulatlanul álltam, és képtelen voltam emlékezni rá, hogy hogy is kerültem ide. A világ lassan elkezdte visszanyerni a körvonalait és egyre tisztábban hallottam a rémült hangokat körülöttem. Az emberek nagy ívben kikerültek, és ahogy elfordítottam a fejem, egy biztonsági őrt pillantottam meg magam mellett, aki aggódva tette a vállamra a kezét.
- Hölgyem, hé, hölgyem, hall engem? - Kábán pillantottam oldalra, miközben folytatta - Velem jönne, kérem?
Gyengén hagytam, hogy kivezessen a táncparkettről, közben pedig arról kérdezgetett, hogy mit fogyasztottam. Alkohol, drogok, mariuhána, esetleg őrizetlenül hagytam a poharamat? Én csak ráztam a fejem és azt mondtam, hogy jól vagyok, eresszen el. Hirtelen rájöttem, hogy ez valóban így is van. Tökéletesen jól éreztem magam - egyáltalán miért is jött ide? Csak táncoltam, táncoltam... Kivel is? Amikor megpróbáltam visszaemlékezni, a gondolataim annyira kuszának és töredezettnek tűntek, hogy megrémültem. Valamit keverhettek az italomba? Nem, nem történhetett semmi ilyesmi. Elmagyaráztam az őrnek, hogy csak megszédültem egy pillanatra, de már teljesen jól érzem magam, majd utat vágtam magamnak az egyik asztalhoz. A mozgásom még nekem is teljesen koordinálatlannak hatott, mintha részeg lennék vagy szédülnék. Gyorsan lehuppantam az egyik székre és levettem a maszkomat. A saját nyirkos, hideg tenyerembe temettem az arcom és megpróbáltam rájönni, mi történhetett velem.
Semmi logikus nem jutott eszembe az elmúlt percekről, így megpróbáltam korábbra visszaemlékezni. A régebbi emlékeim hirtelen biztosnak tűntek, mintha ingoványos talajról léptem volna át szilárd betonra. Az utolsó ép emlékem ismét csak a tánc volt. A partnerem is beugrott - Lucas. A névtől olyan mély gyűlölet és düh terjedt szét a bensőmben, ami akár még engem is megijeszthetett volna. Ő az oka mindennek. Minden az ő hibája, minden! Az egész miatta van, miatta öltem meg azt a lányt, miatta vágtam ki a szívét és csakis az ő hibája, hogy annyira összeégett a kezem és most képtelen vagyok aludni a rémálmok miatt. Ő csinált belőlem alakváltót, úgy, hogy megölt. Megfojtott. És miatta most gyilkos is lettem. A gondolataim egy pillanat alatt újra összekuszálódtak, de ezúttal egyetlen cél körül forogtak.
A haragtól pillanatok alatt újból biztosan álltam a talpamon. Felkaptam a maszkomat és olyan lendülettel vettem újra az magamra, hogy a körmöm pár centi hossza felhasította az arcomat. Nem törődtem vele, parázsló tekintettel kerestem őt a tömegben és amikor megpillantottam, egy újabb haraghullám kis híján ledöntött a talpamról. Elindultam felé, utat vágva az emberek között, amikor pedig odaértem hozzá, nem szóltam semmit sem, csak megragadtam a kezét és kivonszoltam teremből, időt sem hagytam neki a tiltakozásra. A terem ajtajáig húztam, közben dőlt belőlem a szó, jobbára a saját gondolataimat mondtam ki, így bár én nem érzékeltem, de nagyon kuszán beszéltem. A terem ajtajában álltam meg és szembefordultam vele. Egyre hangosabban beszéltem, nem hagytam, hogy közbeszólhasson. Pár ember ugyan felénk pillantott, de a kibontakozó veszekedés láttán inkább gyorsan elfordították a fejüket. Végül végleg elegem lett és elindultam kifelé, de alig jutottam messzebbre pár lépésnél, mert a látásom egyre jobban kezdett kihagyni, és olyan szédülés kapott el, hogy megpróbáltam megkapaszkodni a falban, de megcsúszott a kezem. Az esést még éreztem, de a sötétség olyan hirtelen szállt le, hogy a becsapódást már nem. |
Nagyon imponált, ahogy egy másodpercre sem szakította meg a szemkontaktust. Igazán megnyerő férfi volt Harley, ezt a kezdetektől fogva le is szögezhettem volna, egyedül csak az a sejtés szomorított el, hogy vadász úriemberről beszélünk. S sajnos eme faj képviselői kilencvenkilenc egész kilenc százalékos arányban egy boszorkányt se tűrtek meg. Még jó, hogy nem érezték meg a mindennapokban, hogy ki hova tartozik. Bár ahogy ezen elgondolkodtam, most vettem észre, hogy én se érzékelem, hogy ki alakváltó vagy örök életre elátkozott catena. Igazán figyeltek a biztonságra, amit mókásnak tartottam.
- Akkor ennek fényében alakítom a kifinomult hölgy szerepét – biccentettem, majd hozzátettem. – Sajnos a hercegnő alak tőlem messze áll – sejtelmesen elmosolyodtam. Remélem nem érti félre a célzást, ugyanis nem a rusnya boszorkány mesebeli alakjára akartam asszociációt csatolni, hanem a szende szűzies tulajdonság nálam egybefűződött a hercegnőzéssel. Nos, ez pedig egyáltalán nem volt elmondható rólam. Az aranyközép utat választottam a szajha és a prűd hölgyek körében.
Bólogattam. Örültem, hogy nem zaklatták. Néha a rendőrök túl ostobák és makacsok, s elkezdenek összeesküvés elméleteket gyártani. Mondjuk olyanra sose gondolnának, ami a való életben körül veszi őket, de hát talán jobb is, ha biztonságos álomvilágban ringatják magukat. – Nem ez az első ilyen eset – fűztem hozzá együttérzés nélkül. Nem volt elmondható rólam, hogy túlcsordulnék az empátiától. Amióta elvesztettem egy számomra igazán fontos személyt, amit követett a lavina – kitagadott gyerek lettem, átsoroltak a sötét klánhoz (ezt igazándiból nem is bántam), stb -, nem érdekelt senki sem. Magamat is tartottam az elköteleződés fogalmától. Voltak kapcsolataim, amik mind kimerültek bizonyos szintekig és senkit sem sirattam volna meg, ha netalántán elhunynának. Idegeneken meg végképp nem fog megesni a szívem.
Kuncogtam mondandója hallatán. – Valóban nem lett volna a legszebb gesztus – értettem vele egyet. Milyen csodás is a szingli életmód. Senki sem liheg a nyakadba vagy ugrál a hátadon, hogy menjünk el ide-oda. Magad döntöd el éppen mihez van kedved és senkihez sem kell alkalmazkodnod. Akkor és annyiszor stírölhettem meg férfiakat ahányszor akartam, nem kellett visszafognom magam. Nem kellett tartóztatni magamat, ha egy kis etyepetyére lett volna szükségem és nem tudtam volna uralni vágyaimat. Úgy látszott ebben is hasonlítottunk, legalábbis amennyit eddig engedett magából mutatni Harley.
- Elég jól haladsz, be kell valljam – kacsintottam játékosan. Már az első percben, amikor a wellnes komplexumban találkoztunk, akkor egyre jobban elkápráztatott. Kíváncsi vagyok meddig akar ma eljutni a lábam levételéről. No meg arra is, hogy meddig tudom húzni a dolgot, ugyanis vissza kellett fognom magam, ellenállhatatlanná vált, de lehet csak a bál hangulata váltotta ki még jobban ezt az érzést belőlem.
Tenyerébe csúsztattam finoman kezeimet, szemeimet azonban le sem vette róla még akkor sem, amikor a parkettre irányított. Magabiztos volt, de nem rángatott. Tökéletes ritmusérzékkel rendelkezett. Főnyeremény ez a pasi, említettem már?
Vállába kapaszkodtam másik kezemmel, s a lassú zene ütemére egyre fentebb vándoroltam ujjaim, míg végül elérték nyakát, amit ujjaimmal finoman megsimítottam. – Valóban sokat gyakorolhattál. Tökélyre csiszoltad tánctudásod. Vagy talán sportlövészet helyett táncoktató vagy, csak nem merted elsősorban bevallani? – viccelődtem, s remélem veszi a lapot. Noha nem tűnt sértődékeny típusnak, amivel engem ki lehet kergetni a világból, úgyhogy nem annyira izgultam, hogy mit fog válaszolni. |
Azt a bizonyos nyugtalanító mosolyt le sem lehetett volna törölni az arcomról. Nem azonnal válaszoltam a szavaira, tartottam egy kis hatásszünetet, ami közben megpörgettem, aztán pedig lassan hátradöntöttem. A derekán lévő kezemmel stabilan tartottam, a füléhez hajoltam. - Nincsennek véletlenek, kedvesem - suttogtam, aztán miközben elhúzódtam tőle szándékosan végigsimítottam a nyakán az ajkaimmal. Ezt követően visszaálltunk az alapállásba és a következő ütemnél újra bele is kapcsolódtunk a táncba.
- Arra nem - Ez egy elég erős célzás volt a továbbiakat illetően. A tervem minden egyes apró részletét kidolgoztam már. Ha esetleg valami nem úgy alakulna, ahogy annak lennie kéne, még vannak B, C, D, E terveim. Az abc összes betűje kevés lenne ahhoz, hogy eltántorítson a célomtól. Biztos vagyok benne, hogy végül úgyis elérem, amit akarok. Vagy így vagy úgy. Nekem végeredményhez vezető út igazából mindegy, csak az számít, hogy a finálé úgy alakuljon, ahogyan azt én akarom. A rituálé még csak bemelegítés volt, az első lépést, csupán ma fogom megtenni.
- Rengeteg a szabadidőm - megvontam a vállam. Lefogadom, hogy kielégítőbb válaszra számított a tervemet illetően, de mindent a maga idejében. Ha már az első pillanatban elárulnám, hogy mire készülök, akkor abban mi lenne az érdekes? Úgyis mindenki rá fog jönni a saját kis szerepére a tervemben. Addig aggódjanak csak, hogy vajon mire készülök velük. Az idegörlő várakozás, a kétségek, a félelem... mind nagy szereppel bírnak. Nem csak fizikailag akarom tönkre tenni Elsát, hanem mentálisan is. A lelki hadviselésben pedig mindig nagyon jó voltam.
- Komolyan úgy nézek ki, mint aki segítsége szorul? És szerinted pont az öcsém tudna segíteni nekem? - nem tudtam visszatartani a nevetésemet. Ha tudná Lucas, hogy mire készülök, akkor úgyis megpróbálna közbe avatkozni. Nem esne nehezemre rajta is használni az elmekontrollt, de mivel a családom tagja, ezért nem tenném ki ennek, ha nem muszáj. Hiába tagadja, ő is ugyanolyan, mint én. Elég egy kis szikra, ami lángra lobbantja, olyankor pedig nem számít neki, hogy kire zúdítja a haragját. Én pedig teszek arról, hogy az a személy Elsa legyen. Csak azért nem végzek a lánnyal én magam, itt és most, mert ha gyorsan meghalna, akkor abban mi lenne a poén? Talán a halálához vezető út még szórakoztatóbb lesz, mint végignézni, ahogy a lángok felemésztik a testét.
A mosolyom kiszélesedett, mikor megkérdezte, hogy meg akarom-e ölni őket.
- Lucast nem, csak téged - ekkor a szorításom erősebb lett, s felvettem a lánnyal a szemkontaktust. - Lucast hibáztatod azért, mert gyilkost csinált belőled. Csakis az ő hibája, hogy ilyen helyzetbe sodort téged, te pedig utálod ezért. - Minél jobban ellenkezett a lány, annál erősebb nyomást gyakoroltam az elméjére. Engem tényleg nem érdekelt, hogy mennyire fáj neki - Azt pedig elfelejted, hogy találkoztál volna ma velem. Töltsd ki minden haragodat, lelkiismeretfurdalásodat Lucason. Mert ő mindennek az oka - Közben elengedtem a lányt, aztán elhagytam a táncoló tömeget, intettem az alakváltómnak is, majd elhagytuk a kastély területét.
ALEXANDER OFF |
- Alexet - válaszoltam Lucasnak - Az előbb láttam a tömegben.
Próbáltam elrejteni az aggodalmamat és megnyugodni, ami meglepően hamar sikerült is. Reméltem, hogy Alexander is csak a bál meg a szórakozás miatt van itt - bár tény, ami tény, nem feltétlen valljuk ugyanazokat a nézeteket a szórakozásról - és nem azért, hogy elkövessen valamit, például a múltkori szertartás kategóriájából. Ebben a tekintetben teljesen kiszámíthatatlan, szóval az is lehet, hogy ma mindkettőt meg akarja ejteni. Azért jöttem ide, hogy rendbe hozzam a dolgokat Lucassal és kicsit elengedjem magam, szóval próbáltam őt kiverni a fejemből. Persze ez nem jelenti azt, hogy lazítottam volna a figyelmemen, még mindig szemmel tartottam a bálozókat, de azért nem annyira, mint amit a városban járva szoktam. Így amikor Lucas felkért táncolni, őszintén mosolyogva elfogadtam a kezét és a pezsgőspoharat visszaszolgáltatva elindultam vele a bálterem felé. Alexandert nem láttam többet a tárgyalóban és reménykedtem abban, hogy már nem is futok vele össze az este folyamán.
Nem voltam rossz táncos, bár ezt belőlem elég kevesen néznék ki, de emberként sokkal kevésbé vagyok ügyetlen, mint bagoly formában, így sikerült elkerülnöm, hogy Lucas lábára tapossak, miközben táncoltunk. Többször is szinte a karjaiban voltam, és legagyobb örömömre megúsztam az elvörösödést is, amit a tánc és a ruhám okozhatott volna. Sikerült elkapnom az ütemet és Lucas vezetésével könnyen ment a tánc is. Többször is felkacagtam, amikor megpörgetett, a végére már szinte szédültem ettől és a nevetéstől. Sikerült rendesen elfeledkeznem Alexről is, így amikor végetért a szám, mit sem sejtve fordultam a másik páros felé. Nem is volt időm jobban megnézni őket, mivel a férfi megragadott és magával húzott, nem is volt időm meglepődni vagy éppen tiltakozni. Pillanatok alatt elvesztettem Lucast a tömegben és amikor újra ez engem magával húzó férfi felé foglalkoztam, ijedten kis híján hátraugrottam, de sikerült tartanom magam.
- Alexander - nyögtem ki - Micsoda kellemes meglepetés - Örülök, hogy nem szakadt rám a plafon. Próbáltam nem mutatni, hogy anélkül sem rajonganék a társaságáért, ha nem lett volna az a szertartás. Alapból állandóan fenyegető volt a jelenlétemben, de Lucastól tudtam, hogy amúgy nem szokott mindig ilyen lenni, valamiért ezt mindig csak nekem tartogatta. A bókjára csak biccentettem, közben a termet fürkésztem, lehetséges menekülő útvonal után kutatva. Ez neki is feltűnhetett, mivel erősített a szorításán, emiatt pedig kis híján felszisszentem. Már valamennyire sikerült hozzászoknom a fájdalomhoz, de attól még nem vettem ezt jó néven, vetettem rá egy szúrós pillantást.
- Érdekes módon a való életben akkor szoktak a legrosszabbul végződni a mesék, amikor te is jelen vagy. Ez persze csak pusztán véletlen lehet, nemde? - Lucassal ellentétben azt a szerepet, mit ő vállalt a szertartásban, nem fogom megbocsátani. Alapból sem kedvelem őt, ez pedig csak mélyítette az ellenérzéseimet iránta. Az eddigiek alapján ő is hasonlóan érezhet velem kapcsolatban. Tudtam, hogy nem lenne a legjobb ötlet felhúznom őt, így próbáltam visszatartani magam, de éreztem, hogy bennem is megy fel a pumpa - Nem terveztem jelenetet rendezni, ha nem akarsz kényszeríteni rá.
- Tudod, kezdem megunni a játékaidat. Ha nem csak a szertartás miatt jöttél a városba, akkor mi a célod itt? Miért kell ennyit kavarni ezzel? - Összeszorítottam a fogaimat és biztos voltam benne, hogy ezután már kékfoltok fognak maradni a kezemet ott, ahol megszorította - Te is jobbal járnál vele, ha elmondanád mit akarsz. Lucas biztos segítene neked. Vagy esetleg meg akarsz ölni minket? - Csak piszkálódásnak szántam ezt a kérdést, de kimondva már egy sokkal ijesztőbb lehetőség képe kezdett kibontakozni előttem. Ahogy Alexander arcára néztem, rájöttem, hogy lehet jobban jártam volna azzal, ha csukva tartom a szám. |
Nem kerülte el a figyelmemet, ahogy végigmért. Egy pillanatig sem bántam, hiszen pár pillanattal ezelőtt én is ugyanezt tettem vele. - Részemről a szerencse - féloldalasan elmosolyodtam és a szemeibe nézve koccintottam vele. Mindenki más és más módszerekkel próbálja levenni a nőket a lábukról. Az én módszerem szörnyen egyszerű volt. Legyél udvarias, türelmes, bókolj párat, ha pedig érdekled az adott személyt, akkor ő is kimutatja majd ennek a jelét. Ha pedig ez megvan, akkor a dolgok majd úgyis alakulnak.
- A kedvedért szívesen magamra öltöm a lovag szerepét - a tekintetemmel továbbra sem engedtem el az övét. Szívesen közöltem volna vele, hogy a mesékben, én nem feltétlenül a megmentő hős személyében tetszelegnék, hanem inkább a gonosz vadászéban. De mivel nem szoktam célozgatni arra, ami vagyok, ezért ezt most is megtartottam magamnak. Még mindig nem tudom biztosan, hogy Arabella milyen fajba tartozik, ezért nem szándékozom olyan információkat megosztani magamról, amikkel mondjuk egy boszorkány visszaélhet. Nem mintha nem tudnám megvédeni magam, illetve az egész álarcosbál is az én malmomra hajta a vizet. Ha egy lény ilyen közegben felvállalja a valódi mivoltát, akkor az vagy nagyon ostoba vagy nagyon bátor, ugyanis ki tudja hány vadász ugrik kapásból a torkának. Ezzel szemben azt is erősen kétlem, hogy a bál mindenféle konfliktus nélkül érne véget. Sok ember össze van zárva egy adott területre, ráadásul ott van még az alkohol is... könnyedén elfajulhatnak a nézeteltérések.
- Nem. Mindent elmondtam nekik, amit tudtam - Persze az nem a teljes igazság volt, de szerintem a helyemben senki sem mesélte volna el pontosan a történteket. Mivel ők nem vadászok voltak, ezért biztosan nem értették volna meg, hogy miért tettem. Talán egyszer, majd ők is rájönnek arra, hogy létezik természetfeletti, aminek minden egyes képviselője a természet elkorcsosulása. Mindenkinek jobb nélkülük. Az pedig biztos, hogy én addig nem fogok leállni az irtásukkal, még az a halálomat nem okozza. Egyszer úgyis jön majd egy lény, akinek sikerül majd végeznie velem. Tehát én ki is zárom magamnál a természetes halál lehetőségét. - De a híradóban azt mondták be, hogy rosszullét miatt az eszméletét veszítette, az irdatlan hőség meg fülledt levegő pedig elvégezte a többit - Teljesen kizárták az idegenkezűség lehetőségét. Még csak meg sem fordult a fejükben, hogy a lány halála nem csak egy véletlen tragédia volt.
- Reménykedtem benne, hogy találkozunk. Az pedig elég bunkó húzás lett volna tőlem, hogyha megmondom a kísérőmnek, hogy kezdjen magával valamit, csak mert én egy vonzóbb nő társasáságát szeretném élvezni - Na meg amúgy sem vagyok olyan típus, aki ne merne egyedül megjelenni egy rendezvényen. Tehát nem érzem magam árván, hogyha nincs az oldalamon valaki. Azért sem szeretek mással ilyen eseményekre menni, mert ha már van egy kísérője az embernek, akkor nem csemegézhet a bálon felkínált finomságok között.
Elvettem Arabellától az üres poharát, amit az enyémmel együtt egy pincér tálcájára helyeztem, anélkül hogy elvettem volna újabb kettőt. - Éjt nappalá téve próbáltam tökéletesíteni a tánctudásomat, hogy elkápráztathassam a gyönyörű partneremet - elmosolyodtam, szerintem a nő is tudta, hogy ez nem igaz. Az apám nagyon fontosnak tartotta az ilyen eseményeken való résztvételt is, tehát mindenféle tánctípusban remekül helytállok. Alaposan végigmértem, miközben elém pördült. - Szabad? - kinyújtottam felé a kezem, ha pedig elfogadta, akkor bepörgettem a táncparkettre. A másik kezemet a derekára tettem és közelebb húztam magamhoz. Ahogy újra elindult a zene, én is táncolni kezdtem. |
Kifejezetten szórakozatott a helyzet, főleg amikor láttam, hogy a sérült karját nyújtja. Elégedetten vettem észre, hogy ugyan nem tudtam befejezi a vacsorámat, de azért rendesen helybenhagytam őt. Még ha nem is én tettem volna ezt vele, akkor is kiszúrtam volna őt - a ragadozók figyelmét sosem kerülik el a sérültek. Ennek ellenére figyelmet arra, hogy óvatosan vezettem a táncparkettre, úgy, hogy ne okozzak neki fájdalmat. Igazi úriember tudok lenni, amikor épp nem akarok megölni senkit sem, bár az ilyen alkalmak elég ritkák. Érdeklődve figyeltem azt a csalódottnak és dühösnek látszó férfit, aki elől felkértem. Hm, úgy tűnik, egy idegen társaságát még midnig jobban előnyben részesíti, mint az övét. Bár szemmel láthatóan nem élvezte szerény személyem társaságát, de nem zavartattam magam. Ha már nem lehet a prédám, akkor is ki fogom magamat szórakozni. Amúgy is, ahogy szemügyre vettem, szép nőnek tűnt, így nem volt ellenemre, hogy a társaságában akár kicsit több időt is eltöltsek. Bár megnézném az arcát, amikor rájön, hogy ki is vagyok én valójában - a gondolat mosolyt csalt az arcomra.
- Emiatt nem kell aggódnia - mosolyogtam rá kedvesen - Én az vagyok.
Való igaz, több mint kétszáz évem volt megtanulni táncolni, ráadásul az, hogy wendigó vagyok, az ilyen helyzetekben is jól jött. Sokféle partnerrel táncoltam már, így biztos voltam benne, hogy nem ő lesz a legszörnyűbb, akivel valahi is találkoztam. Amúgy is, ahhoz, hogy valakinek sikerüljön az én lábamra taposnia, nagyon korán kell ám felkelnie. Alapból nem is ajánlott a dolog, mert ezen könnyen felhúzom magam, az pedig nem túl áldásos, mert olyankor nem vagyok az életben hagyás híve.
A táncparkettre vezettem, kicsit beljebb, mint kellett volna, hogy az a férfi ne tudjon utánunk jönni és lekérni őt. Attól tartok, nem lenne jó ötlet ez a részéről, mert a lány arcát látva egészen biztosan elutasítaná. Ha utána belém kötne, az nem lenne jó dolog, mert nem szeretném kiontani a beleit ennyi bálozó szeme láttára, márpedig valami ilyesmi könnyen megeshet velem. A gondolataim nem látszottak meg az arcomon, igyekeztem a lehető legkedvesebb oldalamat mutatni, ahogy az egyik kezemet a derekára csúsztattam, a másikkal pedig megfogtam a kezét. A szememet körbefutattam a tömegen - zavart, hogy nem tudtam felismerni a többi természetfelettit, valamilyen pajzsot vagy burkot vonhattak a rendezvény területére. Úgy látszik, tényleg komolyan veszik itt a biztonságot, így ha bajt akarok keverni, akkor vigyáznom kell a szűrömre.
Ahogy felcsendült a szám, én is elindultam. Könnyedén és lazán vezettem, ha nem volt túl tapasztalt táncos, az sem okozott túl nagy gondot. Ahogy pergett a szám és vele összehangolódva mozogtam, egyre közelebb húztam magamhoz. A szám lassú volt, tipikusan a romantikára vágyóknak tehették be. Körülöttünk a párok összeborultak, volt, aki csókolózott, mindenféle diszkréciót mellőzve. Óvakodtam attól, hogy ezt én is megpróbáljam, a szemeiből ítélve nem jártam volna jól vele. Amúgy is, nem szokásom ilyen módon letámadni valakit - csak ilyen módon - így már jó párszor megtakarítottam magamnak pár orrba gyűrést. A kezemet is végig udvariasan a derekán tartottam, nem próbáltam volna vele az illőnél lejjebb kóborolni. Végig a szemébe néztem, figyeltem a tekintetem hatását, ami még ebben a formámban sem tűnt emberinek, és vártam, hogy mikor ismer fel. Kíváncsi vagyok, mit tenne utána? Jelenetet rendez? Rám uszítja a családját? Esetleg halálosan nyugodt marad és elbeszélget velem? A lehetőségek száma végtelen.
- Ha szabad kérdeznem - pillantottam rá udvariasan - Honnan szerezte ezeket a sérüléseket? Nem muszáj tncolnia velem, ha rosszul vagy kényelmetlenül érzi magát miattuk. |
[27-8] [7-1]
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Téma: Szerepjáték
