|
Témaindító hozzászólás
|
2017.10.21. 22:28 - |
 |
[21-2] [1-1]
Egyre jobban lüktetet a vágy, hogy örökre eltűntessem a kis vadász fiút a föld felszínéről, habár a maradéka a gyomromban élhetett volna tobább. Csak fokozta a hangulatot, amikor Frostba villámcsapás szerűen hastott bele a felismeré, ekkor értem el a szórakozottságom tetőfokát. Begerjedve nyaltam végig forró ajkaimon, miközben tekintetemmel ragaszkodtam a fiú gyámoltalan alkatához. - Hiányzom nekik - feleltem reflekszből a tengerész kérdésre. Felhúzhattam volna magam a megjegyzésén, de egyáltalán nem volt a gyengém az átok, valahol nyertügyem volt vele, hisz így nem csak a tengeren szerezhettem fogamra való falatokat, hanem emberi lábakon is megölhettem néhány tetszetős férfi állatot. - Majd te is megtudod, mennyire tudok hiányozni - mondtam egy elégedett mosollyal az arcomon. Bár esélye se volt megtapasztalni a hiányomat, hisz éppen tervezgettem az élve elfogyasztását. Szinte láttam magam előtt, ahogy az ajaim az övére tapasztom, és lassan vízbe fojtom, miközben szárazföld van a talpa alatt. Mesebeli halál, minden férfi egy nő karja közt akar igazából meghalni. Volt rá példa, hogy egy teremnyi hímnemű előtt ereszettem ki bűvös hangom, de csak egyet választottam ki, akivel elvonultam, és végeztem. De a társait is elkápráztatta a hangom, ekkor állt be a hiányérzetük. Persze én nem akartam rosszat nekik, így megkímélve őket az életen át tartó sóvárgástól egyesével végeztem velük. A sajtó nagy feneket kevert az ügynek, holott piti eltűnéseknek hatott az egész sztori.
Éppen ki akartam ereszteni a hangom, lassan átváltoztatni a dúdolást áriává, ám akkor megszólalt az az idegesítő telefon, vagy mi a csoda. Igazából nem nagyon érettem a modern dolgokhoz, így csak furán bámultam azokra, akik ezek rabjaként éltek. Nekekem is volt egy mobilom, de midössze csak azt tudtam, hogy a zöld gomb megnyomásával a főnököm szól hozzám doboz hangon. Úgyhogy Frostra is úgy néztem, mint valami űrlényre, aki egy téglatestbe beszél. Közbe a haragom fokozódott, mert nem szerettem ha megzavarnak a nyugalmas vadászatomba. Ki akartam verni a kezéből a telefonját, de akkor hátrált, és én nem tudtam utána menni, mert a tömeg elzárt. A szemim mérgemben élénk kéken kezdtek ragyogni, és mit se törődve a tömeggel kiengedtem a szirén hangomat, ami a nőknek fel se tűnhetett, de a férfiak fülét érzékenyen érintette az órdításom. Frost már nem hallhatta, ugyanis se híre se hamva nem volt, mikor a tömeg oszlani kezdett. Néhány a gyönyörtől csillogó szemű férfi ált csak körülöttem, a gyomrom pedig hangosan korgott. Felbőszülten néztem az egyikre, aki egész pofás falat volt. - Te, velem jössz - biccentettem az ajtó felé. Nem láttam értelmét a vadász fiú után eredni, de biztos lehetett benne, hogy nem akar többé engem látni. Ugyanis egy újabb találkozásnak számára a biztos halál lehet a vége. Forrott az agyvizem, előlem nem szoktak megmenekülni, pláne nem ilyen kis naív fiúk, azokat egytől-egyig miszlikbe aprítottam. Képtelen voltam elfogadni a veszteségem, én nem vesztek. Soha.
Szükségem volt egy kalandra, ami enyhíti a gyilkolási vágyam, így a srác felé fordultam, akit kiválasztottam potenciális áldozatnak. A barátnője éppen betoppant, ami még inkább felhúzott. A fiú szemeibe néztem, és közöltem vele, hogy intézze el. Láttam rajta a bizonytalánságot, mire erőltetetten felsóhajtottam. Oda léptem hozzá, és a kis értetlen barátnőjét egy határozott mozdulattal orrba mostam. - Most már az enyém, ribanc - közöltem, aztán a barátja ajkait úgy kezdtem falni, mintha az életem múlna rajta. A lány közben felegyenesedett, és erőszakodkodott, de egy újabb jobbos kivégezte. Utáltam a hülye szerelmeseket, ez még néha a férfiakat is elbizonytalanított a hozzám való hűségben. A srác autójával mentünk el hozzám. Az út alatt énekeltem neki, és közben a lábát cirógattam. Nem akartam egy este alatt két bakot is lőni, ahhoz túlzottan is éhes voltam.
A lakásomon hagytam neki, hogy vágytól égve játszadozzon velem, csókolgasson, vetkőztessen, én pedig mindenben partner voltam egészen addig a pontig, míg meg nem untam. Akkor erősen az ajkaira tapadtam, és vizet fújtam a tüdejébe. Egy pillanatra kijózanodott, de szegény már elkésett a ficánkolással, mert én voltam felül, és nem menekülhetett. A tüdeje lassan megtelt forró vízzel, ami a légutaiban kinzó égési sérüléseket okozott a fulladás mellett. Mikor végleg kilehelte az életét, én elégedetten felsóhajtottam, majd éles fogaimat megcsillogatva elharptam a torkát. A testrészeket illetően nem válogattam, de ínyenc módjára, szerettem a nemi szervet a végére hagyni, ugyanis az volt legízleteseb falat. Eszeveszettül habzsoltam, a vér fröcsögött mindenfelé. Eredetileg fehére voltak az otthonomban a falak, de az elmúlt évben a gyilkosságok nyomán rászráradtvéfoltok díszítették, így volt igazán otthonos a hely.
[VIRGI OFF] |
Az arcom továbbra sem árult el érzelmeket, ellenben kész voltam fegyvert rántani, közben pedig az összes hülye célozgatás értelme kezdett értelmet nyerni, amiket eddig elsütöttek. Ha természetfelettiek... Akkor én vagyok a nasi? Nagyon ritkán szokott csak a fejembe szállni a vér, de ezúttal tényleg dühösnek éreztem magam, főleg amikor Nevaeh előrelépett és megmutatta a valódi arcának egy részét. Nem mondtam rá semmit, talán csak a szemeim vagy az arcom színe árulhatott el, aminek a fehérsége élesen elütött a pár perccel ezelőtti vörösségétől. No, nem a félelem miatt sápadtam el, belőlem ezt a reakciót sokkal inkább a harag váltja ki, ami kezdett szétáradni az ereimben. Nem vettem részt a közöttük lévő szócsatában, helyette a tekintetem a kettejük az arca között vándorolt, hol egyikőjüket figyeltem meg, hol a másikukat. Nevaeh megjegyzése a megevésemre nem lepett meg, és ahogy elsétált tőlünk, nem próbáltam meg megállítani. Normális esetben az lett volna az első, hogy az útjába állok, de így, hogy itt volt rajta kívül egy másik természetfeletti is, nem akartam megtenni. Ha harcba keverednék velük, akkor könnyen lehet, hogy összefognának ellenem, és lennék az, aki a legrövidebbet húzza. Azon is sikerült gyorsan túltennem magam, hogy a Virginiaként bemutatkozott lány bőre alatt forró víz kering, ami néhány terméseztfelettivel való kalandom után nem is lepett meg annyira, mint talán kellene. Elismerem, az átváltozás ismét csak döbbenetes volt, de ennek a gondolatomnak semmiképpen sem adtam volna hangot.
- Ráuntál a tengerészekre? Vagy éppen ők untak meg Téged? - Tettem egy célzást az átkára.
Ahogy elkezdett dúdolni, még hátrébb léptem, így immár egy elég nagy távolság választott el minket egymástól. Ahogy megláttam a kinézetét, rögtön tudtam, hogy valószínűleg milyen lénnyel is állhatok szemben. Elég sok nép mitológiájának ismeretében elmerültem, ez alól a görög főleg nem képezett kivételt. Azonnal kellett volna támadnom, ahogy meghallottam a hangját - ami döbbenetesen szépnek hatott -, egy pillanatra belém hasított a jeges rémület, hogy esetleg elkéshettem ezzel, de aztán rájöttem, hogy még nem gyakorolt nyomást vele az elmémre. Úgy rémlett, a kinézete nem egyezik a hagyományos szirén mítoszokban szereplőkkel - nem tűnt annak a tipikus, leányarcú, madártestű lénynek - sokkal inkább a középkor tengerészei által mesélt történetek szereplője. Ahogy rájöttem, mennyi idős is lehet valójában, azonnal lendültem volna előre, de a telefonom olyan hirtelen csörrent meg, hogy muszáj volt összerezzennem. Nem akartam felvenni, azonban éppen ekkor fordult be egy jóval nagyobb csapat ember a folyosóra, adva nekem egy kis időm. Villámgyorsan kikaptam a telefont a zsebemből és vetve egy pillantást a kijelzőre, felvettem.
- Lexie, figyelj, azonnal szükségem lenne rád, mert... - Pár elhadart mondattal felvázoltam a helyzetet, közben az emberek megálltak melletünk. Úgy tettem, mint akinek fontos hívása van és arrébb slisszoltam, bízva abban, hogy a szirén nem akar nekiállni ennyi ember megölésének miattam. Azonnal elhallgattam, ahogy meghallottam Lexie hangját a telefonban. Mintha csak árnyéka lett volna önmagának, sokkal jobban megijesztett, mint az előbbi két catena együttvéve. Csak annyit mondott, hogy azonnal menjek a szobrokhoz, mert neki van sürgősen szüksége rám. Reméltem, hogy csak a folyosón gajdoló részegek miatt volt ennyire különös a hangja, de nem akartam kockáztatni. Gyorsan döntöttem: minden illememet félretéve bevágtam az emberek közé, közben pár pillantással meggyőződve arról, hogy Virginia nem tudott követni. Ahogy kiértem az emberek közül, gyorsabb futótempóra váltottam, és kiderült, hogy jól gondoltam merre van a bálterem, mert pár perc alatt oda is értem. Utána kifelé fordultam, a kert felé, utat törve a bálozók között, akik hangos méltatlankodással és beszólásokkal jutalmaztak, de nem törődtem velük. Hamar kijutottam a szobrokig - már majdnem korom sötét volt - és akkor megláttam őt, ahogy a földön ül, és mereven néz maga elé. Az érkezésemre sem nézett felém.
- Lexie.. - térdeltem le mellé, és a vállára tettem a kezem. Még mindig lihegtem és egészen eddig abban reménykedtem, hogy majd rendesen ki fog röhögni amiatt, hogy idáig rohantam, de most be kellett látnom, hogy ez nem lesz így - Mi történt?
Döbbenten hallgattam őt, és amint megtudtam, mi történt, kezdett kerülgetni a rosszullét és az undor. Az ilyen boszorkányokat sosem hagytam volna életben. Ahogy itt ült, egyáltalán nem tűnt olyan derűsnek, mint szokott, de nem is volt olyan súlyosan sokkolva, mint gondoltam volna. Gyengén hagyta, hogy felállítsam, majd visszavezessem a kocsimhoz.A bál hivatalosan is véget ért számunkra.
*Frost off* |
Szinte meg se hallottam, amit Nevaeh, vagy hogy hívják, mondott. Nem érdekel mit gondol, vagy mit nem. Semmire se tartottam az emberek véleményét. Hisz a vélemény az olyan, mint a segg, mindenkinek van egy, de senkit se érdekel mindenkié, engem például egy se hozott lázba. Sokkal jobban meghozta a kedvem, más-más kiállású férfiakra való vadászat. Csak elképzeltem, ahogyan beleharapok Frost ízletes húsába, és egyből összefutott a nyál a számban. Kívánatosan megnyaltam az ajkaimat, majd fölényes mosoly ült ki az arcomra, amint kiszúrtam a fülig pirult pofiját. Meg kellett zabálni, annyira aranyos volt. A naívsága, és az ártatlansága miatt tudtam, sokkal zsengébb falat lesz, mint bármelyik perverz a városban. Frost önmagának köszönhette, hogy egyre kívánatosabb lett a szememben, már alig vártam, hogy magamhoz édesgessem. Elég türelmetlen voltam ilyen szenpontból, jobban szerettem ha nem kell sokat szarozni az áldozattal, hanem felkínálja nekem önmagát ezüst tálcán. Békés teremtés voltam, sosem kínoztam túl sokáig az áldozataimat. Mielőtt kivégeztem volna őket adtam az ajkukra egy szenvedélyes, hosszú búcsúcsókot, ami alatt vizet fújtam a tüdejükbe, hogy a vágyaktól fűtött ajaktépés után már bisztosan holtan, megfulladva feküdjenek - rendszerint - az ágyamban feltálalva magukat egy kiadós falatozásra. Mikor még nem csúf emberbőrben éltem sokkal könnyebb volt a dolgom, még szenvedélyes csókokra se volt szükség, a hajók legénysége önként vetette magát vízbe, hogy követhessék elbűvölőt hangom. Annak idején a tenger mélyén falatozni is sokkal idillibb volt, néha honvágyat éreztem, mikor nem volt kedvemre való falat, de most egészen jól szórakoztam.
Felvont szemöldökkel néztem végig, ahogy Frost riadtan hátra ugrik. Mivel nem közölte azonnal, hogy természetfeletti, és látszott rajta, hogy ismeri ezt a világot, nyílvánvalóvá vált, hogy vadász. Hihetetlen volt ez a fiú, nem tudom hogyan csinálta, de a szememben egyre különlegesebb falattá vált. Persze ő nem úgy volt egzotikus, mint egy kínai vagy fekete, mert azokat gyűlöltem, hanem mint valami királyi sarj. Volt szerencsém angol herceget kóstolni, inycsiklandó volt, azóta is felemlegetem azt a falatozást.
Nevaeh önként válalkozott, hogy bemutassa mire képess. Édes volt, bár nem túl lenyűgöző. Tollak és karmok? Milyen lejárt lemez. Nekem a hegyes fogaimra is csak azért volt szükségem, hogy eltéphessem a nyers húst. Nem voltam lenyűgözve tőle, egy közepesen szar produkciót láthattunk. Én azért kegyesen tapsolni kezdtem. - Bárvó - bólogattam elismerően. - szép átváltozás, egy újonchoz képest - nem akartam megtippelni, hogy mióta jár emberként az utcákon, de nem is volt rá szükség, csak fel akartam húzni. Dühített, hogy zavarja a légkört, és nem maradhatok édes kettesebn a vacsorámmal. - Vagy már öreg róka vagy? Hupsz, ez felettébb kellemetlen - haraptam idétlenül az ujjamra harapva. A hangomból sütött, hogy még csak meg se próbálom eljátszani a sajnálkozót. Kész voltam neki támadni, ha úgy dönt, most kinyír, annak ellenére, hogy ő volt fölényben. Ez az egy baj volt a képességeimmel, hogy a férfiakra gyakorolt hatása a nőkre immunisak voltak. Lebigyesztettem ajkam. - Úgy sajnálom, de majd legközelebb mindenképp megnézzük! - néztem alattomos mosollyal Nevaehra. Nem is tudom, hogy mondtam-e már mennyire gyűlöltem a női nemet. Mélyről előtörő hányinger gyötört, ha csak ránéztem egy rusnya nőre is, márpedig mind rusnyák voltak a maguk módján. Mindben ott rejlett az alattomosság, én pedig a szavaim erején kívűl tehetetlen voltam velük szemben. Max egy jobb horoggal tudtam kiegészíteni a nyelvem ejtette sebeket.
Eljött az ideje, hogy én is megmutassam mit tudok. - Én vagyok - kezdtem bele a kedvenc játékomba, mikor megmutatom a szebbik arcom. -, Frosty - egy becézés még belefért az időhúzásomba. Kikötöttem az állarcom, és félrdobtam. Megadtam neki a lehetőséget, hogy alaposan megnézze az arcom, és ez Nevaehra is érvényes volt. Nem rettegést akartam kelteni, csak kiterített lapokkal akartam játszani, mert az sokkal izgalmasabb volt. A szemeim ismét tengerkéken kezdtek világítani. -, a férfiak álma - miközben szépen tagoltan beszéltem, a kezemen a bőr elkezdett szétnyílni, mintha mélyen megvágták volna, de ahelyett, hogy vér folyt volna belőle, sós víz csordogált végig a karomon, és a nyílás kéken ragyogott, mint a szemem. A cseppek az éppen maradt bőrfelületen végigszaladtak, majd öngyilkos módon zuhantak a mélybe. Amint padlót értek hangosan sisterektek a vörös szőnyeg ölelésében. A testemben minden csepp víz égetően forró volt, így tartottam normál esetben életben magam a hideg tengervízben, és az összetételem emberként se változott sokat, főleg ha elkezdtem átalakulni. Természetesen eszem ágában sem volt egészen átváltozni, a sellőfarkammal nem sokra mentem volna a szárazföldön. - Szóval, Frosty, te kis naív vadász, sejtesz velemit, hogy mi vagyok én? - Nevaeh csak rákontrázott a helyzetre, mikor szólt a fiúnak, hogy elevenen fogom felfalni. Nem bántam a dolgot, csak tetézte a gyilkosi vágyamat. A hangulatom is sokkal emelkedebb lett, még a fogamat is megvillantottam, hogy még egy kis segítséget nyújtsak az áldozatomnak a kitalálós játékban. - Vagy rólam nem tanúltok a vadásztanonc képzőben? - mondtam csalódottan. - Talán ha elénekelnék egy dalt, akkor eszedbe jutni - szirénként sosem énekeltem semmi érzelgőset, általában régi tengerész dalokkal ütöttük el az időt, de a férfiak ezt is könnyedén romantikusnak ítélték. - Van egy kedvencem - mondtam eltűnődve. -, de mindig elfelejtem a címét... - ohh dehogy felejtettem, csak borzolni akartam az idegeket. Ha rám támadott, akkor én visszavágtam az átalakult hangszálaim segítségével. Szirénként olyan hangon énekeltem, amelyre csak a férfiak füle volt érzékeny, a nők úgy vélhették csak tátogok a semmibe. - ha jól rémlik: The Captain's Dead. Ismered? Valahogy így van a dallam - elkezdtem dúdolni, és közben a szemem ismét visszaváltozott emberire, és a kezemen is befortak a hegek, csak a hangszálaim utaltak az eredeti formámra. A gyomrom reklamált, hogy éhes, és már egyre nehezebben tudtam visszatartani a vérszomjam. Bár tudtam, hogy egy ilyen helyen nem gyilkolhatok, mert az túl nagy feltűnést keltene, én pedig nem szerettem a figyelem központjába kerülni. Általában a hálószobámban végeztem a kívánatos falatokkal, pont ezért. A néha elhangzó sikítások pedig nem zavarták a szomszédjaim, mert a szomszédjaimat öltem meg először. |
- Hát… - húztam el a számat - így alakult. Amúgyis, mit akarsz hallani? Nyilván nem fogom elárulni, ha nagyon nyomós indokom volt rá. - ezt véresen komolyan gondoltam. Nem szívesen beszéltem a családom elvesztéséről, maximum megjegyeztem - bár ezt halálos nyugalommal - hogy már nem élnek és ennyi. Minek bolygassam a rég beheggedt sebeket, ha végre már nem gennyedznek? A tenebris boszorkányokat még mindig meggyőződésből öltem, ehhez a családom után kétség sem férhetett. Az alakváltók… nos egy részük a drágalátos bosziját védve múlt ki, volt akit a boszorkány is rántott magával, de olyan is akadt, akinél nem merült fel ilyesmi. Hát… az volt a járulékos veszteség. A catenák meg inkább amolyan, “ha már az utamba kerültek, akkor ők sem élhetik túl” kategóriába estek. Amúgy sem értettem, hogy miért vitatja egy olyan az indokaimat, aki élvezetből gyilkol…
- Aham - igazából én is erre gondoltam. A lány ígyse-úgyse élte volna túl a vele való találkozást… bár a hidra nélkül én se. Azonban elhesegettem a gondolatot, nem fogom hagyni, hogy ilyesmi maga alá temessen. Élve megúsztam, és csak ez a fontos, mondjon bárki, bármit!
- Sejtem - hagytam rá. Igazából nem is vártam minden kérdésemre választ, az úgy túl egyszerű és közvetlen lett volna, nem illett volna hozzá. Amúgyse éreztem úgy, hogy beavatna életének minden apró, de fontos részletébe, szóval mindegy is. Válaszára csak biccentettem, különösebb hozzáfűzni valóm nem akadt.
- Átlagossal nem szolgálhatok, hiszen vadász családba születtem bele. De amúgy normális gyerekkorom volt, bár a nagy része tanulással és edzéssel telt. Nem tudom, hogy tudod-e, milyen a szülői szeretet, de abból is kaptam, még ha nem is annyit, mint egy átlagos gyerek. - igazából fogalmam sem volt, mennyit tudhat az ilyesmiről. Valahogy nehezemre esett elképzelni, ahogy ül valami barlangban a wendigo papa meg a wendigo mama a wendigo gyerekkel, aztán ölelgeti egymást. Van egyáltalán ilyen? Erről egy szót sem szólt, pedig ez is érdekelt volna azt hiszem. - Aztán persze csúnyán belerondított a családi idillbe egy halom tenebris boszi. Akkor öltem először. Utána kerültem ahhoz a családhoz, ahol gimis éveimet töltöttem. Aztán tőlük is elköltöztem, és most egyedül élek. - Jobban belegondolva ezt az utolsót talán nem kellett volna elárulnom neki, de talán annyira nem keltettem fel a figyelmét, hogy elfecséreljen egy csomó időt a felkutatásomra. Ha meg mégis így tenne, akkor maga is rájönne. Úgy döntöttem, kénytelen lesz beérni ennyi meséléssel, mert az én életemről többet nem tud meg, az hótziher.
Az ajtonállásakor láttam rajta, hogy minden apró részletét komolyan élvezi. Azt is, hogy kínozhat, illetve a reakcióimat, na meg gondolom a jövőbeli terveit, amit egészen biztosan nem köszönök meg, sőt helyette inkább azt kívánnám, hogy bár tépett volna szét. A kérdésem úgy tűnt újabb hiba volt, hisz tovább ingerelte őt, mégha jobbat nem is tudtam volna az adott helyzetben kinyögni. Félelmem egyre jobban nőtt, főleg, ahogy az egyik kezét szabaddá tette, amíg az enyéimet még kiszolgáltatottabb helyzetbe hozta. Szemei ráadásul magukhoz láncolták az enyéimet, holott ha tehettem volna, akkor inkább a bordáimon felfelé vándorló kezét bámultam volna kimeredt szemekkel, még úgyis, hogy tökéletesen éreztem, merre jár. Újra elkezdett közelebb hajolni, megmozdulni pedig továbbra sem tudtam, így a vonásaimra is kiült a rémülett. Nem akartam újabb csókot kapni tőle. Legnagyobb döbbenetemre azonban elengedett és elhajolt, mielőtt ajkait újra a számra szorította volna. Teljesen értetlenül figyeltem, ahogy röhög, kezeim szépen lassan visszacsúsztak a testem mellé, ahogy próbáltam feleszmélni a sokkból, és rájönni, hogy mi lett vele. A hideg rémülettől lassú agyam kezdett feleszmélni, hogy Henrik éppen rajtam szórakozik ilyen jól, amikor felém fordult. Arcom még mindig teljes döbbenetről adott tanúbizonyságot, ám ez azonnal megváltozott, amikor meghallottam a “Kislány, nem kellene ennyire félned a természettől” mondatot. Olyan hirtelen öntött el a pulykaméreg, hogy felocsúdni sem volt időm, máris lendítettem a kezem, és egy hatalmas pofont lekevertem neki. - Te szemét! - sziszegtem a dühtől és gyűlölettől átfűtött hangon. Bár az ütés gondolom nem fájhatott neki túlzottan, már csak azért sem, mert nyitott tenyérrel töröltem képen, ám még ígyis adott valamennyi megkönnyebbülést.
Ahogy elment, a hirtelen előtörő düh helyét nagyon hamar átvette újra az eddigi érzelmek egyvelege. A rémület még mindig durván szorította a szívemet, ahogy újra és újra átpörgettem az elmémen a történteket, és mindazt, ami történhetett volna. Egyszer csak azt vettem észre, hogy hatalmas könnycseppek szaladnak végig az arcomon, s a számra kellett szorítanom a kezem, nehogy hang szökjön ki az ajkaimon. Némán zokogtam, olykor-olykor felköhögve, még akkor is, amikor Miranda kijött az ajtón. Tisztán láttam - még a könnyeim ellenére is - a szemébe kiülő döbbenetet. Azt hiszem már egyikünk sem emlékezett az utolsó alkalomra, amikor sírni látott. Talán éppen ezért egy halk “Sie” kiáltással odaszaladt hozzám, és szorosan átkarolt. Tőlem is ritka volt az ilyesmi, de határozottan szorosan hozzábújta. Csodálatosan jól esett ölelő karjaiba bújni az átélt félelem és sokk után. Feltehetőleg látta rajtam, mennyire megrázott valami - a wendigóról még véletlenül sem ejtettem neki egy szót sem - így felajánlotta, hogy haza visz, amit el is fogadtam.
[Sie off] |
- Érdekes, hogy még ennek ellenére is vadász maradtál - néztem rá, a tekintetem nem árult el semmit. Nem kedveltem a vadászokat, erre pedig azon a prózai okon kívül, miszerint az életemre próbálnak törni, az is rászogált, hogy nagyon ritka náluk a valódi meggyőződés, inkább csak a szokásos agymosás vezérli őket, és ezt adják át generációkon keresztül. Díjazni szoktam az erős indokokat, meg azt, amikor nem csak a bosszú vagy a megszokás vezérel valakit, de ez sajnálatos módon kihalófélben van. Ezek az újabb generációk már kezdenek gyengülni, nem csoda, hogy őt is olyan könnyedén legyűrtem.
- Nem valószínű, hogy bármin is változtatott volna - rántottam meg a vállam - Csak lehet előbb haltatok volna meg, mint ahogy az erősítés megérkezhetett volna - Ha jobban megnehezítette volna a dolgomat, akkor pont ő lett volna az, akivel hamarabb végzek, utáne pedig egyéb védelem hiányában a másik lányt kezdtem volna el kínozni. Minden jel szerint sokkal kevesebb ideig bírta volna nála, így hát hamarabb rá is untam volna és ölöm meg őt is. Engem igazából hidegen hagyott volna, hogy ki és milyen sorrendben kerül sorra, ha egyszer ki akarom elégíteni a vérszomjamat és ezzel együtt szórakozni is akarok. Ha nem lettek volna elegek, akkor az este folyamán még lehet másokkal is végeztem volna, bár ez, őszintén szólva, nálam elég ritka volt. Így viszont, hogy nem kelt a lány megmentésére, elég ideig életben maradt ahhoz, hogy amiatt a másik, inkompetens catena miatt túlélhesse a velem való találkozást. Én meg mehettem haza a sebeimet nyalogatni és darabokra vágni meg elraktározni a lány testét. Bevallom, amikor akkor nekiindultam, azt hittem, az estém kedvezőbben fog alakulni.
- De sok kérdés - mosolyodtam el - De remélem tudod, hogy nem valószínű, hogy mindegyikre válaszolni fogok, ugye? - Semmi olyat nem szándékoztam vele megosztani, ami alapján később a nyomomra akadhat - na meg elég sok időm volt utazgatni, így hát nem is akartam jobban részeletezni a dolgot.
- Egy fagyos, januári napon zártak be ebbe a testbe - félrebillentettem a fejem - Több, mint kétszáz éve. Az "alkotóm" kilétét nem szándékozom veled megosztani, de hidd el, nem volt oda értem és a tettéért. Emberként már elég sok helyre elvetődtem, jártam az összes kontinensen, és rengeteg országban is. Mivel ritkán maradtam huzamosabb ideig egy helyen, így sok mindent láttam és sokféle emberrel találkoztam. Ami pedig a vérszomjamat, vagyis... Inkább az éhségemet illeti - egy kegyetlen mosoly árnyéka kezdett játszadozni az ajkaimon - Az emberként megszűnt, ezzel olyan kínoktól szabadítva meg engem, amiket te emberként el sem tudsz képzelni. Persze, amint felveszem a másik alakomat, azonnal visszatér, de ha ez érdekelne, nem feltétlen ez vesz rá az ölésre - megrántottam a vállam - Mindenkinek kell egy hobbi, nálam pedig a kényszer keveredik a szórakozással az ilyen helyzetekben - Erről eszembe jutott egy sor az Ószövetségből, amivel emberi formában annyiszor talákoztam - "Vagyok, aki vagyok".
- Nos, Etesiae, quid pro quo. Milyen élete volt - és van - egy olyan emberként születettnek, mint te? - Sok dolog volt, amit soha nem érthettem meg még az emberi formámban sem, részben az alap természetem, részben pedig amiatt, mert már az átkom kezdetekor a felnőtt formámba kerültem, ami egy napot sem öregedett az évszázadok alatt. Nem tudtam, milyen lehet a gyerekkor, milyen felnőni és milyen öregedni - egyszóval milyen élni. Ezeket soha nem tapasztaltam meg wendigóként, és most sem vagyok rá képes, nem is akarom a saját bőrömön érezni, de nagyon is érdekelnek. Elvégre bármennyire is nálam alacsonyabb rendűekként gondolok az emberekre, de ebben a testben az életem és a személyiségem visszafordíthatatlanul megváltozott. Biztos vagyok benne, hogy ez nem kizárólag az átok hatása.
Immár az ajtónak támaszkodva, őszintén jól mulatva és érdeklődve figyeltem Sie reakcióit. Élveztem, ahogy lehunyta majd tágra nyitotta a szemeit, ahogy rájött, mi is történik, a szemeim vidáman csillogtak. Egy pillanatig elgyönyörködtem a rajta eluralkodó rémülteben és pánikban, aztán abban, amilyen vegyes érzelmek öntötték el. Ezzel nyilvánvalóan sokkal jobban megdöbbentettem, mintha csak megkínoztam volna, az pedig nagyon is érdekelt, hogy mi lehet ennek az oka. Ki tudtam volna belőle szedni - ó, de még mennyire, hogy ki - de egyenlőre vártam egy kicsit.
- Hogy mit? - Villantak fel a szemeim, és a már megragadott kezeit egy kézzel a feje fölé szögeztem. Ha ellen próbált állni, akkor maximum nagyobb erőt fejtettem ki, ezzel megszorongatva a kezén lévő sérüléseit. A másik kezemet végigfutattam az oldalán, végül a bordáin pihentettem meg a kézfejemet, éppen csak a melle alatt. Végig a szemébe néztem, és minden ellenkezését félresöpörve ismét közelebb hajoltam. Csak akkor álltam meg, amikor az ajkaink már majdnem összeértek, és egy pillanatig így maradtam, de aztán egy pillanat alatt elengedtem őt és hátraléptem, mert már nem bírtam visszafogni magam. Kirobbant belőlem a nevetés, annyira, hogy képtelen voltam leállni, úgy elkapott a hév, hogy az oldalamra szorítottam a kezem és a falnak dőltem. Annyira kacagtam, hogy az arcom elvörösödött, a szemem pedig könnybe lábadt, kénytelen voltam megtörölni a kezemmel.
- Te jó ég.. Az az arc! - Újra elkapott a nevetés, alig tudtam szóhoz jutni - Ezek szerint már az elején is jól sejtettem.. Kislány, nem kellene ennyire félned a természettől! - Lassan kezdtem lecsillapodni, végül elővettem egy zsebkendőt a zsebemből és megtöröltem az arcom.
- Nos, örvendtem ennek az elbűvölő talákozásnak, Etesiae. Nekem most mennem kell, de remélem, még látjuk majd egymást.
Mielőtt még bármit is mondhatott volna, a másik alakom sebességét használva pár lépéssel eltűntem a folyosó végén. Az utolsó nevetésem még egy ideig pattogott a falak között, mielőtt elhalt volna.
*Henrik off* |
- Hát… - kerestem a megfelelő szavakat - a bosszúvágy ronda dolgokat művel az emberrel. Emellé pedig a nevelés… hiszen a vallás is látod mit művel az emberekkel. - fűztem tovább a gondolatot, de ezután nem jutott eszembe semmi, amivel mentegethettem volna magam. Igazából miért is akarom, hogy jobbnak lásson, mint amilyen vagyok? Csak ekkor döbbentem rá, ez az egész nem is neki szól. Magamat mentegetem saját magam előtt. Nem vagyok rossz ember - pedig de. Egy makacs, irányíthatatlan és kezelhetetlen, ráadásul önző ember vagyok, aki jószerivel képtelen szeretni. Alig néhány embert tudtam csak felsorolni, akiknek az életéért oda adtam volna az enyémet, plusz a macskám, de ő most nem számít ide. A mostoha húgaim és a nevelő szüleim, bár irántuk csak valami hála félét éreztem. Az előbbiek sem ismertek túlzottan, csak annyit tudtak rólam, amit látni engedtem számukra. Bár Mirandát, és feltehetően a többieket komolyan érdekelte, hogy mi van velem, még azt sem voltam képes elárulni nekik, hogy hol lakom, csak a telefon számomat tudták. Nagyon ritkán hívtam csak fel őket, akkor is mindössze ha baj volt. Egy pillanatra átfutott a fejemen, hogy vajon nem kéne, hogy fájjon a tény, amely szerint csak a macskámnak tűnne fel az eltűnésem, ám erre szomorúság helyett csak ürességet éreztem. Mira sokszor említette, persze csak viccelve, hogy zárjam magam össze valakivel hosszabb időre, azt egészen biztosan megkedvelem, ha nem borzalmas ember. Bár erre csak mindig a fejemet ráztam… úgy ismerte meg a férjét, hogy vagy öt órán keresztül raboskodtak egy liftben, ami beragadt két szint közé.- De igazad van. A hajdani meggyőződésből nem sok maradt. Nem tölt már el elégedettséggel egy elvett élet látványa. - kellemetlen, de ez az igazság. Ez persze azt jelenti, hogy akár fel is hagyhatnék a vadászattal. Viszont ha abbahagyom, akkor mi marad a munkámon kívül? Persze főzhetek is éjt-nappallá téve, de hiányozna az adrenalin, és az izgalom, ami ezzel jár. Értelmetlen lenne az ezzel, és az edzéssel töltött órák milliónyi. Totál gáz.
- Én megadtam neki az esélyt a menekülésre, arról nem tehetek, hogy nem volt elég gyors… - már nem emlékeztem, hogy oda cövekelt-e a betonra, vagy sem, de nem tűnt valószínűnek, hogy azzal sokra ment volna, ha megkísérelem megmenteni. - Amúgy lett volna jelentősége, hogyha megpróbálom megvédeni? - néztem bele a szemeibe. A vadászattal töltött évek alatt már megtanultam, hogy ez nem olyan mint a rendőrszakma… ott legalább nagyjából egyenlő eséllyel indulsz egy bűnöző ellen, vadászként azonban sokkal nagyobb hátrányban vagy, mint ahogy azt el tudnád képzelni. Főleg a tenebris boszorkányok ellen. Ha másokat akarsz megvédeni, akkor sokkal valószínűbb, hogy meghalsz, mintha csak magadért küzdenél.
- Hmm… - gondolkoztam el egy pillanatra - szóval az átok után csökkent a vérszomjad? - ezt roppant érdekesnek találtam. - És merre felé jártál? Na meg… mikor lettél elátkozva? - legszívesebben arra is rákérdeztem volna, hogy ki átkozta meg, de nem éreztem úgy, hogy elárulná.
A mostoha bátyámra vonatkozó kérdése után nem tudtam, milyen reakcióra számítok - na meg a komfortzónából való kikerülés miatt - duplán figyeltem a reakcióit. Bár nagyon úgy tűnt, hogy ez sem segít, hiszen menekülni nem nagyon volt esélyem. Annak a gondolata, hogy nekem eshet és megharaphat, megmarhat, vagy éppen össze-vissza karmolhat, még talán nem is rémisztett meg, de az, hogy kénytelen voltam találgatni arról, hogy mit fog tenni, na az annál inkább. Hiszen érzékeim és izmaim pattanásig feszültek, testem pedig készenléti állapotban volt.
Lassan tényleg az ajtóhoz szegezett, de ha ez nem lett volna elég, még közelebb hajolt, már a nyakamban éreztem a leheletét, ettől pedig kirázott a hideg. A sem segített, amikor megszólalt - noha biztosra vettem, hogy csak játszik velem - mégis újra és újra megborzongtam a szavai által keltett légtől. Megkíséreltem ellökni magtól, de a próbálkozás amúgyis gyenge volt, ráadásul a kezemet rögvest az oldalamhoz szorította utána, így még kevesebb mozgási lehetőségem maradt.
Mire felfogtam a szavai értelmét, már elhajolt a nyakamtól, és újra rám emelte fagyos, kék íriszeit. Jelen pillanatban azt vártam, mikor harap már végre meg, így amikor újra elkezdett közeledni, rémülten lehunytam a pilláimat. Ez azonban nagy hibának bizonyult. Amint ajkai az enyémeimhez értek, döbbenten vágódott ki a szemem. A csók - szerencsére - nem tartott soká, ám nekem ígyis egy örökkévalóságnak tűnt. Elhúzódva is engem figyelt, arcomról számtalan érzelmet olvashatott le. A döbbenetet és a hitetlenkedés dominált, de feltűnt a félelem is és valamennyi undor is. Ráadásul nehezen eszméltem fel a meglepetésből. - Mi a... ?! - a szavak szintúgy messze kerültek, mint mindegy egyéb, a fejem is teljesen üres volt. Csupán valami zihálásra futotta, ahogy a résnyire nyitott ajkaim között a légzésem következtében áramlott a levegő. A szemeiben próbáltam válasz után kutatni, de inkább valamiféle néma fenyegetést olvastam ki belőlük. Tekintetembe kiült a rémület, amikor rádöbbentem, hogy feltehetőleg nem csak élelem szintjén mozgattam meg a fantáziáját. Kishíján elkáromkodtam magam, de aztán emlékezetembe idéztem, hogy nem rajong érte, így végül nem tettem. - Mi-mit akarsz tőlem? - a hangom remegett, ami borzalmasan idegesített, de nem tudtam vele mit kezdeni. Immáron tényleg féltem tőle. |
- Addig nem hinném, amíg eteti - néztem rá nyugodtan. Amúgy, ami azt illeti, ebben az ember alakban jóval kevesebb embert öltem meg, maximum néhány hetente egyet - sokszor erre is inkább a gyakorlatiasabb okok vezéreltek, mint például az emberi alakom kezelésének veszélye, ha elkap az éhség. Azt nem tagadom, szeretek elszórakozgatni az emberekkel a megölésük előtt, ahogy a macska szokott játszadozni az egerekkel, csakhogy én nem hagyom utána a semmiért hátra a testeket. Meg hát igazán az emberek sem szolgáltak rá soha a kedvességemre, azt még, hogy wendigo alakban úgy viszonyultak hozzám, ahogy, el is tudnám fogadni, de emberi alakban is éppen elégszer próbáltak nekem ártani ahhoz, hogy soha ne bánjam meg a tetteimet. Igazából nem hiszem, hogy annyira igazságtalan lennék, mindig csak az idősebb egyedeket vadásztam le, gyerekeket soha nem öltem, még wendigóként sem, csak ha már tényleg nem maradt más lehetőségem - amúgy őket igyekeztem kímélni. Az, hogy az éhezések során a gyerekeket pusztultak el elsőnek, nem az én saram volt. Ilyenek ezek a telek, főleg a régebbi korokban, amikor az éhezés annyi áldozatot szedett. A mai világ fejlett országaiban ez elképzelhetetlen lenne.
- Elpusztítandó lényeket - ízlelgettem a szavakat - Ez nem olyan, mintha minden meggyőződés nélkül gyilkolnál? ha természetfeletti lennél, akkor meg az embereket ölnéd, pusztán azért, mert úgy neveltek, hogy azt kell? - Lehet ez különösnek hangozhat tőlem, de csak az emberi testembe zárva szoktam rá az értelmetlen gyilkolásra. Azelőtt nagyon is létszükségletem volt az emberölés és evés-, az áldozataimmal sem szórakoztam sokat, rögtön végeztem velük. Ha megpróbáltam eltérni ettől az életmódtól, iszonyatos kínokat kellett átélnem az éhségem által, ezt pedig nem voltam képes huzamosabb ideig elviselni. Döbbenetes, micsoda súlyoktól szabadított meg az ember lét, így hát soha nem bántam különösebben, hogy örökre el kell majd viselnem ezt a gyenge emberi testet. Az élőlények szenvedéséről szóló megjegyzését figyelmet kívül hagytam, végül is ez igaznak bizonyult.
Magamban megjegyeztem, hogy Siének szokták szólítani, de amúgy csak egy bólintással nyugtáztam a kijelentést. Egy ilyen hosszú névnél kényelmetlen is lett volna minden megszólításokkal vesződni vele.
- Hát igen, elvégre azt a lányt sem védted túlzottan - rántottam meg a vállam, a sikátorban általam megöltre célozva. Bár az eredmény valószínűleg akkor is ugyanaz lett volna, ha esetleg megpróbálja megmenteni az életét, de azt már levettem, hogy tőle távol áll a felesleges hősködés. Semmiképpen sem állt akkor túl jól egyikük szénája sem, az egyszer biztos.
Ahogy láttam, hogy a vándorlás jobban felkeltette az érdeklődését, keserű mosolyra húztam a számat.
- Tudod, így emberként is rengeteget utaztam, de a vándorlás wendigóként korántsem volt ilyen szórakoztató. Ha egy helyben maradtam volna, akkor kénytelen lettem volna kiírtani az egész környéket, majd végül magam is éhen halni, persze, már beleőrülve az éhségbe. Ha viszont egyik helyről a másikra mentem, akkor nem kellett ettől tartanom, és a faluknak is több esélyt adtam a fentmaradásra - Persze, ez nem mindig volt így. Volt, amikor nem bírtam az éhséggel, és tényleg mindenkivel végeztem, elvégre abban a formában messze elkerült mindennemű szabály vagy erkölcs, amihez igazodnom kellett volna. Valamilyen formában az akkori életem kényelmesebb volt a mostaninál, ha az éhséget nem számítom - bár elég nehéz lenne figyelmen kívül hagyni ezt az apró tényt.
- Értem - bólintottam nyugodtan a válaszára. Valamilyen szinten logikus, ha vérségi kötelék nélkül ennyire el akarják nyerni a kegyeit, márpedig nekem ez tűnt fel, amikor láttam őket a közelében. Elég kelletlenül emlegette őket, így azt gyanítottam, valami rossze emléke lehet velük kapcsolatban, amit máig sem tudott elfeldni. Kíváncsi lennék, mi történhetett, bár nem hiszem, hogy erre nyíltan rákérdeznék nála.
Az ajtónak támaszkodva nem csináltam titkot abból, mennyire élvezem az ijedségét. Bizonyos értelemben véve most sokkal jobban meg volt ijedve, mint amikor a sikátorban kerültünk egymással szembe, ez pedig kifejezetten szórakoztatott. Szemmel láthatóan tanult az előző esetből, és még nem mert nyíltan szembeszállni velem, bár ez csak idő kérdése volt, ha túl sokáig húzom a dolgot, akkor egészen biztosan sor fog rá kerülni. Ezúttal azonban tényleg megtehettem vele bármit, jókora erőfölényben voltam vele szemben, és ezzel mindketten tisztában is voltunk. Egy szívdobbanásnyi idő alatt úgy helyezkedtem el, hogy akkor se nyithassan ki az ajtót és juthasson vissza a terembe, ha az lenne minden vágya. Miközben beszélt, még közelebb hajoltam hozzá, az arcunk szinte egymás mellé került, ahogy a hajához hajoltam és mélyen beszívtam az illatát.
- Szerintem... - suttogtam a nyaka finom bőrébe, hagyva, hogy a lélegzetem csiklandozhassa. Ha közben megpróbált volna ellökni, akkor megragadtam a kezét és az oldalához szögeztem őket - Te nem értettél meg, amikor azt mondtam, "szórakozás".
Éppen csak annyira hajoltam hátra, hogy az arcunkat csak centik válasszák el, a tekintetemmel újra fogva tartottam az övét. A figyelmen kívül hagyott kérdése még a levegőben lebegett, amikor előrehajoltam és megcsókoltam. Az egész nem tartott túl sokáig, pár pillanatig érintettem csak az ajkait, utána újra elhúzódtam, de se közben, se utána nem hagytam neki lehetőséget az ellenkezésre. Egyenlőre nem voltam erőszakosabb, de a tekintetemben ott csillogott a lehetősége. Titkolt érdeklődéssel figyeltem a reakcióját. |
- Aham - bólintottam egyet a fejemmel, hogy jelezzem, komolyan gondoltam a kérdést. Figyelmesen hallgattam a szavait. Szórakozást? Lepődtem meg egy pillanatra, de aztán rögtön beugrott, hogy biztos az áldozatainak cafatokra tépésére gondol. - Hát miután néha bekapsz egy-egy embert, ezek után ne csodálkozz. Biztos a disznó is szörnyetegnek gondolja az embert. - pillantottam fel rá. Most határozottan közelebb volt egymáshoz az arcunk, mint a legutóbb, ami nem töltött el kitörő lelkesedéssel. Bár mivel én is csak a szörnyeteget láttam benne, így alapjáraton nem zavart volna, de ilyen közelségben inkább arra jutottam, szívesebben táncolnék a wendigo alakjával, mint az emberivel.
- Nem sokat. Most mondhatnám, hogy a gonoszt, de az nem lenne igaz. - egy pillanatra tanácstalanul néztem fel rá. - Kivégzendő élőlényeket. Elég rég óta nem okoz lelkiismeret furdalást a gyilkolás. Bár én nem szoktam elnyújtani az áldozataim szenvedését. - hunyorogtam felé.
- Áhh - ha nem lett volna mindkét kezem foglalt, akkor biztos legyintettem volna - általában csak Sie-nek hívnak. - bár az emberek általában nem egy gyilkos mészárosnak árulják el a nevük becézett alakját, számomra ez nem bírt jelentőséggel. Ha akar, úgy is hívhat nyugodtan.
- Hát végülis igen. - hosszan gondolkoztam a válasz előtt, hiszen Batmanhez nem éreztem magam hasonlóan. - Csak én nem érzek késztetést az emberek megvédésére. - a legtöbbjük úgyis csak felesleges szemét… még hullaként sincs hasznuk. Az emberiség igen széles rétegét utáltam elvből, és a maradékkal se voltam teljesen megelégedve. A plázákban keringő agyonfestett visító kurváknak elég gyakran kitörtem volna a nyakát, a maguktól teljesen elalélt bájgúnároknak szintén. Na nem mintha a többi férfivel nem lett volna problémám… alig egy maroknyiról tudtam volna elmondani, hogy legalább hellyel-közzel bízom bennük.
- Azt mondod? - pillantottam fel rá. - Nos mások nézőpontjáról nem tudok nyilatkozni, de a magam részéről… nincs úgy igazán semmi, ami miatt annyira élni akarnék - majdnem abbahagytam itt a mondatot, de aztán eszembe jutottak a sikátorban történtek, és a valamivel ezelőtti szavai - viszont nem adom olcsón az éltem. - Reméltem elég nyilvánvalóvá tettem neki, hogy nem hagyom magam csakúgy megenni, a vacsorájának meg pláne nem fogok jelentkezni. - Én nem hiszek a Másvilágban - tekintetem újra találkozott az övével. - Jó nekem az üres feketeség. - a mondatának többi részére nem reagáltam, úgy voltam vele, hogy nem kell tudnia ennél többet. - Vándorolni? - akadt meg az egyetlen számomra érdekes szón. Hangom finoman érdeklődő volt, kíváncsi voltam, merre vetődött el. Bár én magam nem sokat utaztam, szerettem másokat hallgatni ismeretlen tájakról, még ha azok kitaláltak is voltak.
- A mostoha bátyáim. - válaszoltam meg neki, már a folyosón. Nem volt annyira jó ötlet kijönni a néptelen folyosóra, bár úgy voltam vele, itt még csak nem ugrik nekem. Vagy nem vette észre, hogy az eddiginél kiszolgáltatottabb helyzetbe kerültem, vagy nem érdekelte, minden esetre lazának tűnt, így én is könnyedén dőltem neki a mögöttem lévő ajtónak. Ez szerencsére az a szárnya volt, ami elmozdíthatatlannak tűnt egy embernek, így nem féltem attól, hogy egyszer csak kinyitják, ráadásul a másik ajtószárny kilincse nem sokkal mellettem foglalt helyet.
Sikerült megtartanom az eddigi, viszonylag nyugodt magatartásom, bár egy pillanatra megint megugrott a pulzus számom, amikor megindult felém. Egy másodpercre az is felmerült bennem, hogy előhúzom a combomra erősített dobótőrt, de aztán emlékeztettem magam, hogy egy, még nem támadott meg, kettő pedig, a múltkor sem sokat használt, amikor szemtől szembe próbálkoztam. Azt hittem, azért továbbra is megtartja az ilyenkor - révén hogy nem nagyon ismertük egymást - szokás egy lépés távolságot, de nem tette, helyette kifejezetten közel hajolt hozzám. Ameddig csak tudtam, igyekeztem hátrébb húzni a fejem, így eléggé megilletődve lapultam bele az ajtóba. Ráadásul kezeivel a “menekülési utat” is elzárta, így eléggé bezárva és kiszolgáltatottnak éreztem magam. Ennek kettőse pedig eléggé fusztrálttá tett, rühelltem őket, már külön-külön is. Megszólalásakor rémült sóhaj féle csúszott ki az ajkaim közül, ám amikor eljutott a tudatomig szavainak értelme, szemöldököm értetlenül a magasba emelkedett, noha ezt ő nem láthatta.
- Mondjuk kihajolni az aurámból? - tettem fel immár nyugodtan a kérdést, bár a szívem még mindig hevesen vert. Most mindössze az jutott az eszembe, hogy sokkal jobban örülnék vérvörös szemeinek, mint a mostani hideg kékeknek. |
- Hogy mit látok az emberekben? - Pillantottam rá érdeklődve, egy kicsit félrebillentve a fejem. Nem léptem hátra, amikor közelebb hajolt, de nem is halkítottam le a hangomat - Jó kérdés. Nekem a tiéd akkor is teljesen másik faj, ha egyszer emberi testbe kényszerültem. Alighanem ételt és szórakozást, de egyenlő társaknak nem tekintelek benneteket, valószínűleg nem is tudnálak - ami azt illeti, ti szörnyetegnek gondoltok engem, akkor meg miért is kellene próbálkoznom vele? - Tánc közben közelebb húztam a derekánál fogva, a tekintetem végig fogva tartotta az övét - És te mit látsz a természetfelettiben, hogy annyira el akarod pusztítani?
Hiába hajtotta el a lányt, az szemmel láthatóan nem akarta feladni, továbbra is a közelünkben maradt, de aztán végül benyújtotta a lemondását és lekért valaki mást. Fejben megjegyeztem, hogy ha a későbbiekben egy különösebb jelenet nélkül válnék meg Sie társaságától, akkor még maradjon egy másik lehetőségem arra, hogy jól érezzem magam. Ételnek nem volt megfelelő, de amúgy elég attraktívnak látszott.
Felemelt szemöldökkel elmosolyodtam, ahogy kijavította a kiejtésem, bár ebből nem sokat engedett láttatni a maszkom.
- Ez esetben elnézést. Tudod, elég egzotikus neved van, Etesiae - Ezúttal figyeltem arra, hogy biztosan jól ejtsem ki a nevét. Ahogy feltűnt, szemmel láthatóan nem én voltam az első, akit ki kellet javítania ezzel kapcsolatban. Még jó, hogy a mostani neveim gyakoriak és könnyű kiejtésűek, legalább ilyesmivel nem kell szórakoznom. Direkt nem választottam magamnak második keresztnevet, és még ezért a mostaniért sem rajongtam különösebben - egy volt áldozatom személyazonosságát tulajdonítottam el - ráadásul régebben még ennél is egyszerűbb neveket választottam. Mindig a kor legnépszerűbb neveit vettem fel, sokat variáltam a Johnnal és a Smithel meg a többivel. Ha embereket ölsz, kerülnöd kell a feltűnést, ennyit legalább hamar megtanultam catenaként. Az a boszorkány rossz döntést hozott, amiért nem végzett velem akkor, amikor még szabadon megtehette volna, mert így sokkal több kárt okozott, még ha teljesen akaratlanul is. ez van. ha valaki nem meri bemocskolni a kezét.
- Szóval te a szabadidődben amolyan önkényes igazságosztó vagy, üldözöd a rosszt, mint Batman? - Másra nem nagyon tudtam reflektálni abból, hogyha tényleg csak azért keveredett abba a sikátorba, mert bűnözőket akart eltenni láb alól. Mondjuk arra legalább választ ad, hogy miért szúrt ki engem a lány becserkészése közben. Elfolytottam egy mosolyt, ahogy megrántotta a vállát - emlékeim szerint elég mélyre beleszúrtam a karmaimmal a vállába - Ti, vadászok túl könnyedén álltok hozzá az élethez. Tudod, lehet nincs is Másvilág, vagy bármi, ami miatt élhetnél. Komolyan belezuhannál a semmibe csak azért, hogy valaki pénztárcája megmaradjon nála? - Ha valaki, akkor én tényleg tudtam, hogy egy életnek mennyire könnyen vége szakad, és meglepett az a könnyelműség, amivel az emberek hozzáálltak a sajátjukhoz. Lehet csak a halhatatlanságom tette, de valahogy soha nem éreztem úgy, hogy eleget éltem volna. Félreértés ne essék, engem az sem zavarna különösebben, ha miután valaki végre végezne velem, semmi sem várna, sőt, lehet jobb is lenne számomra, ha nem létezne túlvilág, elvégre emberi fogalmakban bőven kimerítem a gonoszság fogalmát, így a "pokol" juthatna osztályrészül számomra. Amúgy meg mindig voltak céljaim, és bár már rengeteget utaztam a világ körül, de mindig tudtam találni magamnak valamilyen elfoglaltságot.
- Wendigóként nem volt nevem, a fajunk általános megnevezésén kívül. Senkinek sem volt szüksége arra, hogy megkülönböztessen a többitől, amúgy meg mindig egyedül vándoroltam - vontam vállat. Ez ma sem volt másképp, soha nem voltak társaim, legalábbis huzamosabb ideig egyik sem maradt meg mellettem. A férfi kizsigerlésére tett ajánlatára nem tettem külön megjegyzést, nem is hiszem, hogy lett volna rá szükség. Ahogy láttam, tényleg nem bánta volna, ha megteszem - már csak emiatt is hajlandó lettem volna rá, bár ez az ember nem tűnt olyannak, akivel akár csak annyi időre is kapcsolatba akarnék kerülni, míg mondjuk kitépem a torkát.
Meglepett, amikor elindult kifelé, velem együtt, bár lehet, hogy bele se gondolt igazán abba, hogy mit is csinál. Leengedett karral, lazán támaszkodtam neki a folyosó falának, miközben Siére néztem, elvágva a folyosó másik vége felé vezető utat, bár a terembe még mindig vissza tudott volna menni, ha akarna.
- Valóban nem. Ha szabad kérdeznem, ők kik neked? - Érdekelt a válasza, és közben direkt úgy tettem, mint akinek fel sem tűnt, hogy egy pillanat alatt mennyire kiszolgáltatott helyzetbe került velem szemben. Láttam rajta, hogy leesett neki a dolog, de próbált a higgadtság álarca mögé rejtőzni. Engem ennyivel nem tudott átverni, elvégre simán megéreztem a félelem szagát, és hallottam a gyorsuló szívverését. Eddig pár lépéssel messzebb voltam közbe, de az esetleges válasza közben elindultam felé. Mielőtt bármit is tehetett volna, már előtte álltam és a két kezemmel a teste mellett az ajtónak támaszkodtam. Közel hajoltam hozzá, csak pár centi választotta el az arcomat az övétől - az egész emlékeztetett a sikátorra, csakhogy ezúttal teljesen emberi voltam.
- Mit gondolsz, mit kellene most tennem? - kérdeztem halkan, mélyen a tekintetébe nézve. |
Először nem akartam kommentálni a lány szavait, mert pusztán a látvány is elég szórakoztató volt. De nem akartam, hogy túl egyszerű dolga legyen. Ha tényleg akarja Frostot vacsorának, akkor már dolgozzon is meg érte. Kíváncsi voltam, hogy milyen hamar használja fel az összes ütőkártyáját, csak hogy kettesben maradhasson a sráccal és megkezdhesse a falatozást. - Akkor vagy nagyon alacsonyak az elvárásaid vagy teljesen vak vagy, hogy nem láttad rajta, hogy csak arra utazik, hogy minél több nőt megdöntsön - Igazából egyáltalán nem számított, hogy milyen az a bizonyos partnere, ha egyáltalán létezik. Mondjuk inkább az mellé tenném a voksomat, hogy teljesen fiktív személyről beszélünk, hiszen ha eleve férfival érkezett volna, akkor most nem igyekezne ennyire megpuhítani egy másikat. Legalábbis én biztosan nem keresnék magamnak új áldozatot, hogyha már van mellettem valaki, akiből teljesen jól lakok. Persze ha nem ízletes a húsa, akkor muszáj mást keresni. Sajnos mostanában egyre kevesebb finom tüdőhöz van szerencsém, ugyanis egyre többen mérgezik magukat a különféle dohánytermékekkel. - Ne érezd rosszul magad miatta, biztos találsz helyette egy másik finom falatot - biztatóan mosolyogtam rá. Azért ez már egy elég konkrét célzás volt. Hogyha Frost még ezek után sem tudja összerakni a képet, akkor tényleg megérdemli, hogy vacsora legyen. Mert ha most még meg is menekülne valahogy, egy ennyire naiv vadász biztosan nem húzná sokáig. Túl sok olyan lény létezik, akik szempillantás alatt kihasználják azt, hogy mindenkiben a jót próbálja látni. Igen, én is ilyen vagyok.
Mikor végre adott a valódi személyiségéből egy kis kóstolót egy széles mosoly jelent meg az arcomon. Egyből sokkal szimpatikusabb volt. Persze tudom, hogy ez az egész kis színjáték arra kellett, hogy megpróbáljon kettesben maradni Frosttal. Elég valószínű, hogy sikerült is volna neki, hogyha nem vagyok itt. Igazából nem is értettem, hogy még mit keresek itt. Az elején még nagy reményeim voltak azzal kapcsolatban, hogy Virginia kreatív módon próbálja megszerezni magának a vacsorát, de ugyannak a módszernek lehettem szemtanúja, mint ahogy én is cselekedtem volna. Ez azt jelenti, hogy közel sem vagyok olyan találékony ilyen téren, mint azt gondoltam vagy egyszerűen csak egy rugóra jár az agyunk. Remélem az utóbbi lesz, azt nem tudnám elviselni, hogyha olyan klissés módszereket használnék, amiket mindenki más. Frost reakciója - hogy az arca paradicsomszínt öltött magára - egész aranyos volt. Nem sok olyan személlyel szoktam találkozni, akit ilyen egyszerű zavarba hozni. - Igazából annyira nem. Azt hittem, hogy ekkora már vér fog folyni - csalódottan lebiggyesztettem az alsó ajkam. Pontosan tudom, hogy ezzel most - ha eddig nem sejtették - felfedtem magam. De távozni készültem, ezért úgy gondoltam, hogy még felborzolom kicsit a kedélyeket. - Jó, akkor kezdem én. - kicsit előrébb léptem, hogy biztosan minden figyelem rám szegeződjön. Lehunytam egy pillanatra a szemeimet, mikor pedig újra kinyitottam őket mind a kettő koromfekete volt. A fogaim hegyessé váltak, a körmeim karmokká, a hajamban pedig megjelent pár barna toll. - Szívesen megmutatnám a teljes alakomat, de attól tartok túlságosan is nagy feltűnést keltene - szomorúan elhúztam a szám. Csak pár másodpercig tartottam fennt a részleges átváltozást, aztán egy pillanat alatt már újra hibátlan volt az emberi külsőm.
Vártam még egy kicsit, hátha Virginia is mutat a valódi formájából valamennyit. Voltak tippjeim, hogy mi lehet, de azért csak a saját szememmel szerettem volna látni. Abban elég biztos voltam, hogy Frost nem tartozik a természetfelettihez, ezért rá nem is voltam kíváncsi. Ha Virginia megmutatta az igazi énjét, akkor egy bókkal jutalmaztam a külsejét. Attól függetlenül, hogy az mennyire volt szép vagy rusnya. - Frost, ha eddig nem lett volna nyilvánvaló, akkor közlöm veled, hogy nagyon úgy áll a szénád, hogy vacsora lesz belőled - ezt úgy mondtam, mintha tényleg sajnálnám, hogy ilyen csúnya sors vár rá. - Virginia neked jó étvágyat - rákacsintottam, aztán pukedliztem egyet, s hátat fordítottam a kis duónak. Még szétnéztem a bálteremben esti társaság után kutatva, ha találtam kedvemrevalót, akkor nem egyedül tértem haza, ha nem akkor sajnos a lefagyasztott húsokból kellett nassolnom.
NEVAEH OFF
|
Meglepetten hallgattam, ahogy a partneréről beszél, aki éppen megcsalta. Az előbb még nem arról volt szó, hogy meg akarja találni? Jó, most már nyilvánvalóan hazudott, ezek szerint csak azt akarta elérni, hogy ne sétáljunk le vele egyenesen a bálterembe. Kezdett nagyon rossz előérzetem lenni, legszívesebben ellenőriztem volna a fegyvereimet, de így, hogy tartanom kellett Virginiát, erre nem volt lehetőségem. Fejben leforgattam pár forgatókönyvet, mit tudnék csinálni, ha az egyikőjük - vagy éppen mindketten - megtámadna, de egyik sem zárult éppen megfelelően, amíg ilyen közelségben maradtam hozzá. Más esetekben - ha nem kezdtem volna el aggódni - még élveztem volna is, hogy egy csinos lányt tarthatok a karjaimban, de ezúttal valami nagyon nem stimmelt. Megfordult a fejemben, hogy lesegítem az egyik padra és kereket is oldok, mivel ma nagyon nem azért jöttem ide, hogy harcoljak, de egyenlőre még vártam az alkalmat.
- Sajnálom - pillantottam rá, és igyekeztem kellően sajnálkozó és aggodó arcot magamra ölteni, bár nem vagyok nagy színész. Nem erőltettem sokáig a dolgot, helyette inkább eltámogattam a padhoz és segítettem neki leülni. Megkönnyebbülten, de szinte észrevétlenül lélegeztem fel, amikor már nem kellett őt tartanom, és tettem két lépést hátra, úgy, hogy pont kényelmes távolságban legyek mindkettőjüktől. Egyáltalán nem találtam nehéznek Virginiát, nem is ez volt a problémám, de így már szabadon hozzáférhettem a fegyvereimhez. Úgy tettem, mint aki lazán a falnak dőlt a pad mellett, a kezem pedig észrevétlenül rácsusszant a hátamra szíjazott golok nyelére. Tudtam, hogy ilyenkor szemből nézve úgy festhetek, mint aki csak zsebre vágta a kezét, így nem aggódtam azon, hogy ezt észrevehetik, mert erre nagyon kicsi esély lett volna.
Érdeklődve és kicsit meghúzódva is figyeltem az előttem kibontakozó szócsatát, amibe eszem ágában sem volt beszállni, amíg csak a lehetőségeim engedték. Ha megpróbálnék beleszólni, az könnyen végződhetne úgy, hogy mindketten nekem esnek a végén. Továbbra is csendben voltam, de ahogy Virginia szóba hozta a nemi betegségeket és meztelenkedést, az arcom egy pillanat alatt paprikavörös lett. Kamaszkorom óta a létező legbénábban állok hozzá az ilyen témákhoz, pedig már nem vagyok beavatatlan bennük. Állítólag aranyosan nézek ki ilyenkor, de szerintem ez szörnyen zavaró tud lenni, főleg amikor már amiatt dadogok, mert kezdem érezni, hogy vörösödika fejem.
Szerencsére vagy éppen ellenkezőleg, de az utána következő szavai azonnal kizökkentettek, és ahogy belenéztem a szemébe, láttam, hogy az kéken villan. Azonnal hátráltam egy lépést, és éberen figyeltem a mozdulataikat. Így szükség esetén egy pillanat alatt előránthattam a fegyveremet, ha úgy ítéltem meg, hogy készülnek valamire. Még mindig jobb, ha lebénítom őket - vagy egyiküket - és azután tisztázom le a dolgokat, mintsem hagyjam magam hidegre tenni.
Az arcom érzelemmentes maszkká vált, és megfeszült izmokkal tettem válaszoltam.
- Szívesen elmondanám, de a hölgyeké az elsőbbség. Ti mik vagytok? - Ha Nevaeh esetleg nem is tartozik a természetfelettiekhez, azt még mindig könnyebb elintéznem, mint ha igen. Jó lett volna, ha nem is érti, miről beszélünk, mert akkor az esetleges kibontakozó harc során nem kellene rá ügyelnem, mint ellenfélre. Ha bármelyikőjük tett egy gyanúsabb mozdulatot, akkor azonnal fegyvert rántottam. |
Szirénként megtanultam, hogy egy teljesen hülye népi babona: "a férfi szívéhez a gyomrán kerszetül vezet az út" mondat, egyértelmű, hogy a farkuknál lehet megtalálni a gyenge pontjukat. Nem véletlen töltöttem évszázadokat egy szigeten, ahol az idomaimat közszemlére téve szereztem meg a napi adagom. Úgy véltem minden férfi egyöntetűen szexmániás, bármennyire is jól titkolták. Mindegyik volt kanos tinádzser, és innét csak felfelé vezetett az út. Most is csak rá kellett néznem szerencsétlen fiúra, elég naívnak tűnt. El se akartam, hinni, hogy egy pillantást se vett az eltelt idő alatt egy mellre se, holott az orra előtt volt két pár is. Felmerült bennem, hogy meleg, ami kicsit nehezített a dolgomon, de szerencsére a hagom továbbra is ott volt, mint ütőkártya. A buzikat egyébként nem csíptem túlzottan, a női hormonjaik rontották a fenséges tesztoszteron ízvilágát. Sokkal jobb volt, mikor még mágján elégették az ilyen homoszexiális embereket, akkoriban még véletlen se kellett megavasodott húsba harapnom. Nehezen hittem el azt is, mikor bejelentették, hogy házasodhatnak a szivárványos zászlajuk alatt, konkrétan elfogott a hányinger abban a percben.
A meleg szó első felmerülő gondoltokor fejvesztve kellett volna menekülnöm, de mégis ott álltam a fiúra támaszkodva, mert még így is ő bizonyosult a legjobb partinak ebben a kócerájban, ez pedig lelombozott egy kicsit. - Ó hát akkor ezt köszönöm - mondtam egy mosollyal az arcomon, mikor közölte, hogy nem kell törlesztenem. Őszintén kicsit csalódott voltam annak láttán, hogy egy kis perverzség jelét se mutatta, hogy az agykerekei nem kezdtek forogni a felajánlásom hallatán. Mi van ezekkel a mai férfiakkal? Ráadásul még rázendített arra, hogy keressük meg a partnerem, aki amúgy tökre nem létezett, és még erre a csaj, aki zavarta az aurámat, is helyeselte a dolgot. Kezdtem ideiges lenni. Utáltam ha sokáig tart a pecázás, szerettem, ha egyből ráharap a hal a csalira. - A partnerem egy hímringyó... láttam elsétálni egy másik csajjal, és éppen vetkőztette... és nem tudtam mit tegyek... - hadartam, miközben újra műkönyek jelntek meg a szemembe. Igyekztem nem látványosan túljátszani a megbántottat. Az aranyközépúton akartam járni, a megtört lányok útján, akit senkinek nem lenne szíve magára hagyni.
Persze, hogy maradni akar. A pumpa egyre feljebb szökött bennem. Azzal nyugtattam magam, hogy közönséggel végigcsinálni a rituálémat még izgalmasabb, mint amúgy. Arról már meggyőződtem, hogy a lány természetfeletti, de izgatta a fantáziámat, hogy a fiúnak mitől van ilyen kisugárzása. - Tökéletes - mondtam, majd leültem az említett padra. Fel kellett szívnom magam a tökéletes alakítás kedvéért. Már éppen elkezdtem volna énekelgetni, mikor az a bizonyos Nevaeh irritáló hangja megzavart. Ribanc. - Hát csak sajnálni tudlak, ha nem sikerült követned az elmúlt évszázad divatját. Egy igazi nő egyébként tűri a fájdalmad. Egy nemi betegség idején se vetkőzhetek pucérra, csak mert viszket, akkor kiment bokával is tudnom kell járni magassarkúban - taglaltam a dolgot nem félve, hogy elijesztem Frostot. Az arcom is lassan megváltozott, és a bájos sérült lányból kezdtem elvislhetetlen cafka lenni. Megkönyebülés volt. Ha pedig Frostika menekülni akart volna, csak kieresztettem elbűvölő hangom. De mielőtt bármi történhet, tudni akartam, hogy mi ő valójában, és már kezdtem unni a játszadozást - Frost - szólítottam meg enyelgő hangon. Ha belenézett a szemembe, megvillantottam egy rövidke pillanatra egészen hallványkéken világító íriszemet. - mesélj már, mi vagy te valójában? Annyira izgatja a fantáziámat - kielégülten felnyögtem. Imádtam az ínyenc falatokat, az emberek már olyan unalmasak voltak. - El se hiszem, milyen jól szórakozunk - nevettem fel harsányan. -, nincs igazam Neavah? - nem bírtam visszafogni a kielégült vigyorom, de közben késszenlétben álttam. Tudtam, percek kérdése és valamelyik megpróbál megölni. Olyan izgalmas volt, szinte elaléltam a gyönyörtől. |
- Semmi gond - újra megjelent egy mosoly az arcomon, hogy még véletlenül se érezze magát kényelmetlenül, amiért elfelejtett bemutatkozni. A névmemóriám nem a legjobb, sokszor már akkor elfelejtem az illető nevét, mikor bemutatkozott. Csak azokat a keresztneveket nem esik nehezemre megjegyezni, amiket valamilyen - jellegzetes - módon tudok kötni a viselőjükhöz. Frost neve pedig biztos abban a pillanatban be fog ugrani, hogy megpillantom a haját. - Talán egy darabig nem lesz rá szükséged - Értettem a járókeretre. Azért érdekes belegondolni, hogyha Frost nem veszíti el fiatalon az életét, akkor végignézhetem, ahogy családot alapít és megörekszik. Ha tényleg így alakulnának a dolgok, tehát ha öreg korában érné a halál, én pedig valahogy tudomást szereznék a tartózkodási helyéről, akkor biztosan meglátogatnám. Még utazni is hajlandó lennék a reakciója miatt. Élvezet lenne végignézni a szemeiben megjelenő zavartságot, talán félelmet, mikor szembesül azzal, hogy mióta utoljára találkoztunk én egy napot sem öregedtem, miközben fölötte eljártak az évek.
Csak nagyon nehezen tudtam megállni, hogy ne forgassam a szemeimet a lány lovagos kijelentésén. Igazából elég szórakoztató volt számomra ez az egész jelenet. Mindig is érdekesnek tartottam végignézni, ahogy egy másik természetfeletti teper a vacsorájáért. Mivel a lány minden figyelmét lekötötte a srác, ezért nem akartam megzavarni abban, hogy becserkéssze magának. Én nem azzal a céllal érkeztem, hogy vacsorát keressek, tehát nem is ütött volna sziven, hogyha lecsapják Frostot a kezemről. Volt egy elég erős sejtésem azzal kapcsolatban, hogy mi várhat rá, mégsem fordult meg a fejemben, hogy segítsek neki. Hiába próbálok minél több emberre jó benyomást tenni, hősködni nem fogok.
Mikor azonban rám vicsorgott a valódi alakja fogsorával, meggondoltam magam. Sosem hagytam annyiban az ilyen megnyilvánulásokat. Természetesen nem terveztem itt, mindenki előtt letámadni. Nekem az is bőven elég volt - egyelőre - hogy áthúzom az estével kapcsolatos terveit.
- Szívesen maradok. Lehet szükség lesz a segítségemre - Hacsak a srác nem jön rá sürgősen arra, hogy a lánynak mik lehetnek a vele kapcsolatos szándékai, akkor könnyen lehet, hogy egérfogóban találja magát. Nem ültem le a lány mellé a padra, hanem megálltam vele szemben. - Örvendek - mondtam egy angyali mosollyal az arcomon, miután Frost bemutatott. - Minden tiszteletem a tiéd, Virginia. Én teljesen ép lábakkal is csak nehezen tudnék járni olyan magas sarkakon. Te kiment bokával, hogy csinálod? - Fordultam érdeklődő arckifejezéssel a lány felé. Ilyen helyzetekben örülök annak, hogy mennyire jó színészi játékot tudok előadni. A dolgom sokkal nehezebb lenne, hogyha nem tudnám egy álarc mögé rejteni a valódi érzéseimet. - Nem kellene megkeresnünk a partnerét? - fordultam Frost felé, akinek tétován megérintettem a karját. Még véletlenül sem akartam rámenős lenni vele, ugyanis az nem illene az ártatlan kislány szerephez. |
- Áh igen - mosolyodtam el, amikor rájöttem, hogy sikeresen lehagytam a saját nevemet - A nevem Frost Walkers. Elnézést, valószínűleg a tájékozódási készségemmel együtt az udvariasságom is odalett.
Jól szórakoztam az őszülő hajamra tett megjegyzésén. A hajam alapból csak gyerekkoromban volt ennyire fehérbe hajlóan világos, bár ha most az eredeti színére festetném vissza, akkor is rendesen búzaszőke maradnék. Régebben sokat viccelődtem rajta, meg Max is állandóan húzta az agyam a vicceivel, de ma már inkább csak a diákjaimmal szórakozok rajta - Hát igen, de azért még nincs szükségem járókeretre - Most, ahogy jobban megnéztem, láttam, hogy az ő kinézete sem egészen szokványos - ritkán látni teljes heterokrómiát az embereknél. A részlegessel gyakrabban összefutottam, például az apám szemében is van több majdnem fekete színű folt, ettől eltekintve azonban az enyémmel kis híján megegyezik a színe. Ezt nem örököltem tőle, az én tekintetem árnyalata simán kimerül a kékben. Egy pillanatra mintha láttam volna átsuhanni egy leheletnyi kegyetlenséget Nevaeh szemeiben, de lehet csak a gyertyák hunyorgó fénye csalt meg.
Amikor a másik lány is megjelent és felajánlottam a segítségem, meglepett a szemeiben ez a csodálat. Egyáltalán az volt? Nem igazán voltam benne biztos. Szívesen körbenéztem volna, hogy ez most komolyan nekem szól-e, vagy van itt egy negyedik ember, akit eddig nem szúrtam ki, de az eddigiek alapján nincs. Nem igazán értettem a dolgot, és ahogy rám támaszkodott, igyekeztem megtartani. Bármit is gondoltam erről az egészről, nem hagytam volna túl szívesen, hogy amiatt csattanjon a padlón, mert bátorkodtam elfeledkezni arról, hogy meg kellene őt tartanom. Őszintén szólva, zavart, hogy ennyire rám támaszkodik, nem mintha bármilyen nehézséget is okozott volna a megtartása, de túlságosan lekötött, így akkor sem tudtam volna a fegyvereimért nyúlni, ha szükségem lett volna rájuk. Annyira nem vagyok naiv, hogy ne tűnt volna fel, kezdi túljátszani a dolgot, főleg ahogy megláttam a könnyeit. A kelleténél sokkal több embert láttam már sírni, így ebben legalább igazán különbséget tudtam tenni, még ha az ilyen alkalmakkor zavarba is jöttem tőle. Komolyan, miért csak vadászat közben nem tud zavarni az ilyesmi? Nem gondoltam súlyosabb dolgokra vele kapcsolatban, de azért átfutott a fejemen, hogy ügyelnem kellene a tárcámra a zakóm zsebében. Nem volt nálam annyi pénz, hogy nélkülöznöm kellene a hiányában, de azért szerettem volna, ha az este végére is meglesz minden értékem.
- Nem hiszem, hogy bármivel meg kellene hálálnod - pillantottam le rá kissé összehúzott szemöldökkel - Ez csak természetes. Amúgy - néztem egy pillanatra Nevaehre, de még a másik lányhoz beszéltem - szerintem is jobb lenne, ha nem mennél egyenesen a bálterembe. A kísérőd egészen biztosan tud várni egy kicsit - ha meg nem, akkor meg is érdemli.
Úgy emlékeztem, hogy ahogy eljöttem, láttam az egyik lépcső aljában egy padot, és ahogy elnéztem a folyosón, fel is tűnt, merre van. A desszertre tett megjegyzésére nem reagáltam, lekötött az, hogy fejemben levezessem a manővert, ami szükséges volt ahhoz, hogy eltámogassam addig.
Nevaeh felé fordultam.
- Öö, ha nem szeretnél maradni, nyugodtan mehetsz - Mostanra nagyjából sikerült belőnöm, a kastély melyik részére is sikerült keverednem, így valószínűleg vissza tudnék találni - Ott jó lesz? - Néztem el a kőpad irányába. Igenleges válasz esetén elindultam és közben őt is támogattam. Reméltem, hogy ha valóban van kísérője, akkor az hamarosan tiszteletét teszi.
- Örvendek, Virginia - biccentettem, és ezúttal már próbáltam nem elfeledkezni a bemutatkozásról - Frost vagyok - Ha Nevaeh eddig nem ment el, akkor a pad felé lavírozás közben őt is udvariasan bemutattam, mert bár csak most találkoztunk, de úgy voltam vele, hogy bunkóság lenne csak a saját nevemet elmondani. |
Annyiból szerettem a munkám, hogy nem kellett sokáig győzködni a paciensket egy privát körért, ahonnét már sosem tértek vissza. De azok mind lelakott férfiak voltak, akik a feleségüket csalták, vagy az alkohol tette őket csődtömeggé, minden esetre ezek a körülmények rontottak a zamatukon. Ezek a tulajdonságok megmérgezték az emberi testet, és nem elég, hogy ők szenvedtek, nekm is rossz minőségű kaját kellett ennem. Nem sokszor adatott meg a magam fajtának, hogy ilyen puccos eseményen szemzhetett finom falatokkal. A fehér hajú fiú épp úgy nézett ki, mint egy habos torta szeresznyével a tetején, amit nem eszik minden nap az ember. A szemeim kopogni kezdtek az éhségtől, és lustán megyaltam a szám szélét, majd minden színészi képességem beleforgattam az alakításba adtam elő a szerencsétlen lányt. Jobban nem is alakulhattak volna a dolgok, játszottam a hadi rokkantat, holott csak most kezdtem élvezni a murit. - Igen - szipogtam a srác kérdése hallatán. - olyan jó, hogy manapság még vannak ilyen lovagok - lebigyesztettem az ajkaim, de közben a könnyfátyol mögül csodálattal szemben néztem a fiúra. Kezdtem nagyon belelendülni a színjátékba. Nem volt kedvemre való, hogy ennyit kell dolgoznom egy kis kajáért, de lássuk be, a finom falatokat az emberek se kapták meg ingyen a boltokban. Más részről elkezdhettem volna énekelni, de azt a részét jobban szerettem négyszemköt intézni, a trükjeimet megtartottam magamnak. Ugyanis mikor édes kettesben töltöttem az időmet az áldoataimmal már megmutatkozott a sátáni oldalam, ami a bájos pofi mögött bújt meg. Imádtam hallgatni mikor a férfiak a rémületen felsikítanak még életük utolós lélegzetvételeként félelmükben, attól mindig úgy rámjött a gyomorkorgás.
- Köszönöm, nagyon hálás vagyok a segítségért. Valamivel esetleg meg tudnám hálálni... nektek? - egy kis hatásszünettel tettem hozzá az utolsó szót, ugyanis egyértelműen a fiúnak szegeztem a kérdést, bár közben rájöttem, hogy ez így felekész munka. A fiúra támaszkodtam, aki alkata ellenére ereje tejében volt, ami még inkább imponált nekem. Egyre szimpatikusabb volt nekem ez a fiú, ráadásul az illata, az is valami elképesztő volt. Lopva lélegeztem belőle, és igyekeztem magamban tartani a szirén arcomat. Biztos voltam benne, hogy ilyen kisugárzással és temettel több, mint ember, és ez még izgalmasabbá tette a játékot.
- Ugyan, miattam nem kell kerülni - mondtam szánakozó hangnemben, mint aki tényleg sajnálja, hogy most ilyen kellemetlen helyzetbe sodorta őket. A lányra pillantottam, aki nem volt gyanús egészen addig, míg meg nem szólalt. A vetéjtárst láttam benne. Sose kedveltem igazán a női nemet, nem lehetett semmi megfoghatóval hatni rájuk. - Csak egy kis desszertre vágyom - feleltem felsőhajtva, majd elfordultam, hogy csak a lány láthassa az arcom, majd rávicsortottam. Valahogy finoman akartam jelezni neki, hogy hárklis vagyok a kajámra, és lehet, hogy ő látta meg előbb, de most én álltam hozzá közelebb. Mondhatnám úgy is, hogy nekem már van mit a levesbe aprítanom.
Bármerre is indultak, én mentem velük, tekintve, hogy a fiú volt az újdonsült mankóm. Lassan bicegtem, és néha hangosan felszisszentem a hatás kedvéért. - A nevem egyébként, Virginia, és nem a szerencsémről vagyok híres - mondtam elsütve egy gyenge viccet, hogy még áratlanabbnak tűnjek. Még fel is kuncogtam. Lassan már saját magamtól tudtam volna okádni, bár az nem lett volna szerencsés, hisz kárba ment volna a finom kaja, amit legutóbb elfogyasztottam. |
- Megesik az ilyen, de azért egy ilyen környezetben még eltévedni sem rossz - Én legalábbis órákig tudtam volna össze-vissza mászkálni egy ehhez fogható épületben. Egyszerűen magával ragad a varázsa. Azért még mindig kellemesebb egy ilyen helyen eltévedni, mint mondjuk az erdőben. Mondjuk nekem ez az utóbbi sem jelentene különösebb problémát, ugyanis nincs mitől félnem. A tépláléklánc magasabb szintjén vagyok, tehát hamarabb lesz belőlem vadász, mint áldozat.
- Én is örülök, ....? - tartottam egy kis szünetet, hogy emlékeztessem arra, hogy ő nem árulta el a nevét. Persze nem ragaszkodom ehhez az információhoz, de abban nem lesz köszönet, ha rá aggattok valamilyen becenevet. Nem csak a humorérzékem a szörnyű, hanem névadásban is borzalmas vagyok. - Nem. Ha te öregnek számítanál, akkor attól tartok én is - Bár, én tényleg az vagyok, csak - szerencsére - ez egyáltalán nem látszik meg a külsőmön. - Mondjuk, mintha már kicsit elkezdtél volna őszülni... - elmosolyodtam a saját kis viccemen. Bár arra kíváncsi lettem volna, hogy a haja természetesen ilyen vagy festve van. Hallottam már olyan esetről, mikor ilyen platinaszínű hajjal született egy kisbaba. Mondjuk arra valamennyivel nagyobb az esély, hogy festve van. Igazából annyira nem is fontos. Viszont az biztos, hogy gyönyörűen nézne ki, ha vér szennyezné be. A vörös a fehér színre kerülve, éles kontrasztot alkotna. Úgy terveztem, hogy senkiben sem fogok kárt tenni az itt tartózkodásom alatt, de ez még változhat. Egy kis sérülésbe még senki sem halt bele...
- Teljesen egyetértek - Sok olyan gyönyörű épület van, amit elrontanak a restaurációval. Mert megfosztják azoktól a különleges jegyektől, amik igazán széppé teszik. Szerencsére ez a kastély nem járt így. Ezért elég meglepő, hogy megengedték, hogy egy rendezvény megrendezésre kerüljön a falai között. Sajnálnám, ha a részeg vendégek megrongálnák meg összehánynák az épületet.
Már azelőtt meghallottam a magassarkú kopogását, hogy meghallottam volna a lány hangját. Az már az első pillanatban szemet szúrt, hogy biceg. Azonban nem volt a kezében a cipője, tehát csak nem fájhatott annyira a lába, hogyha képes volt magassarkúban mászkálni. Az alakítása remek volt, azok az oroszlánkönnyek pedig a színészi játéka fénypontját alkották. Mintha csak magamat láttam volna. Kíváncsi voltam, hogy a srác mit lép erre. A reakciója szerint teljesen bekapta a horgot. Vagy ember lehetett, aki nem hisz a természetfelettiben vagy egy eszméletlenül naiv vadász vagy lény. Sajnos a varázslat miatt nem tudtam pontosan megállapítani.
- Természetesen. De előtte nem olyan helyre kellene kísérni a lányt, ahol anélkül kényelmesen le tud ülni, hogy tömeg venné körül? - úgy tettem, mintha tényleg érdekelne, mi lenne a jó a bice-bócának. - Az is lehet, hogy harapna valamit - itt a tekintetem a lányra siklott. Reméltem, hogy érti a célzást. |
Kedvesen rámosolyogtam a kék ruhás lányra.
- Az nagyon jó lenne. Sajnos nekem elég nagy ez a hely, így sikerült eltévedtem már a bál elején - Ahogy láttam, körülbelül velem egyidős lehetett, bár a maszk miatt ebben nem lehettem biztos. Rendesnek látszott, így nem gyanítottam különösebben semmi rosszat sem vele kapcsolatban. Amikor bemutatkozott, megráztam a kezét, és igyekeztem levetkőzni a zavaromat, amiért egy lánynak kellett "megmentenie".
- Örvendek a találkozásnak, Nevaeh - Direkt ismételtem el a nevét, megpróbáltam szokni a kicsit idegenes kiejtést. Szívesen rákérdeztem volna, hogy milyen eredetű neve van, de aztán úgy döntöttem, ezt még halasztom kicsit. A nyelvtudásom villogtatása az egyik csajozós technikám, de most inkább megkíméltem tőle - A magázódástól én is eltekintenék, remélem még nem vagyok annyira öreg - nevettem.
- A méretétől eltekintve szerintem is nagyon szép. Csak sajnos nem éppen nekem találták ki ezt a sok lépcsőt és folyosót. Ellenben a polgármester kiválóan megoldotta a restaurációt, nem? Az épület ennél jobban nem is adhatná vissza annak a századnak a jegyeit, amelyikben építették - Már a belépéskor megcsodáltam a díszítést és a korhű berendezést. Egy nyugisabb napon szívesen szétnéztem volna itt jobban is, mondjuk egy idegenvezető társaságában, hogy ne veszélyeztessem az életem a tájékozódási készségem hiányával.
Kicsit megszeppenve pislogtam a felbukkanó maszkos hölgyre. Mindig zavarba tudtam jönni a síró lányoktól, és ez most sem volt másképp, ezért gyorsan odasiettem hozzá.
- Mi a baj? Segíthetek valamiben? - Aggódva néztem rá, ahogy láttam, hogy sántít. Először arra gondoltam, hogy már megint valamilyen természetfeletti lehet a ludas a dologban, ezért gyorsan körbenéztem, hogy látok-e bármi fenyegetőt is. Kész voltam használni a fegyvereimet, ha harcra kerülne sor, de reméltem, hogy a két lány társaságában nem kell majd harcolnom. Ez esetben lehet nem jött volna rosszul Lexie társasága, rá aztán tényleg nem lehetett lesből vagy meglepetésszerűen támadni. Mivel úgy láttam, hogy tényleg fáj neki ahogy a lábára áll, ezért odamentem és felajánlottam a kezemet, hogy támaszkodjon inkább arra a fájós lába helyett. Ha elfogadta, akkor az udvarias határokon belül a derekára csúsztattam a kezem és megtartottam. Igazából meg sem fordult a fejemben, hogy ne ezt tegyem. Igyekszem mindenkinek segíteni, ez alól pedig főleg nem képeznek kivételt a bajbajutott lányok.
A Nevaehként bemutatkozott lányra néztem.
- Akkor esetleg meg tudnád mutatni, merre van a bálterem? - Néztem rá kissé megilletődötten, amiért ilyen hirtelen elvonták a figyelmemet. |
Az egyik áldozatom beszélt erről a bizonyos bálról nekem, mielőtt ínyenc vacsora csináltam belőle. Más nap reggel a véres ágyneműmben fekve ízélelgettem a tag maradékait, rég ettem ilyen ízletes friss húst, úgyhogy a hangulatom felettébb emelkedett lett. Lenyaltam az összes ujjamat, és amint a vér érintette az ízlelőbimbóimat kellmes borzongás futott végig a hátamon. Megfordult a fejemben, hogy ebben a városban mindenki ilyen ínycsiklandozó. Talán a levegő tette, vagy az étkezés, nem tudom, de engem boldoggá tett, és ha én boldog voltam, akkor néhány fiatal fiú is boldog lehetett, hiszen nem kerültk fel az étlapomra aznap. Vettem egy nagy zuhanyt, és lemostam magamról a halál erős szagát, majd tisztán vettem a hátamra a várost, hogy nézzek valami báli ruhának csúfolt göncöt. Én aztán igazán otthon voltam az ilyen partikban, az elmúlt évszázadokban több százon résztvettem. Minden kornak megvolt a maga bája, de egy közös pont mindig akadt, a szex éhes férfiak. Nyami, nyami, azok voltak a legzamatosabbak. A nyál is összefutott a számban, amikor belegondoltam mekkor lehetőség rejlik egy ilyen bálban.
Sokáig válogattam a ruhámat, mert az egyik ízléstelenebb volt a másiknál. Végül a tűlhalmok és a kivágott ruhák közt elrejtve találtam rá a megfelelő darabra, amit tényleg lehetett báli ruhának hívni. Egy méregzöld szoknya volt, aminek felső részét fekete csipkével tették igazán feltűnővé. Ehhez választottam egy maszkot, amit égkövekkel dekoráltak, szükséges volt a feltűnés, nem akartam elveszni a pornép közt. Az összeállításom ugyan nem volt összhangban a szakmámmal, de mentségemre legyen szólva egy fél évezreddel ezelőtt biztosan prostinak néztek volna ilyen szerelésben.
A bálban először csak tétlen mászkáltam, és figyeltem az áldozat lehetőségeket. Igyekeztem elkerülni minden nőt. Őszintén kicsit tartottam a női boszorkányoktól, sőt igazából undorodtam tőlük. Mindegyik kesejű volt, aki elszívta az ember életenergiáit. Erős bosszúvágy életett, ki akartam csinálni mindet, miután jól laktam a város férfikínálatával. Erőt kellett gyűjtenem, hogy nagyobb csatákat vívhassak meg. Láttam szép példányokat, magas izmos srácok, de azok valószínűleg mind töpörödöttek dél tájékon. Nekem igazán férfias férfiak kellettek, hogy megnylhassam ismét mind a tíz ujjam a vacsi után.
Lassan sétálgattam, szemeheztem egy két megnyerő alakkal, de elég döntés képtelen voltam. Nem pazarolhattam akárkire a hangom. A lépcső alján álltam meg, és onnét figyeltem, ahogy egy kisebb kör alakul ki. Volt ott egy fiú, nyeszlettnek hatott, de mégis volt valami plusz kisugárzáza, ami megtetszett. Ha a kaja jó illatot áraszt, akkor a legfinomabb, nem de?
Bicegve sétáltam fel a bársonnyal borított fokokon, míg oda nem értem a kis csapthoz. Hangosan felsóhajtottam. - Bocsánat, hogy így rátok támadok, nem akarok megzavarni semmit. Csak kérnék egy kis segítséget - nem zavart, hogy éppen tönkreteszek-e valamit, általában nem szokott zavarni, az áldozat úgy se emlékszik később. De először is meg kell puhítani a husit, hogy igazán zamatos legyen. - kiment a bokám, a partnerem pedig azt hiszem faképnél hagyott, ez nem a szerencse napom - mondtam kesernyésen felnevetve. - de talán csak a bálteremben van, és akkora ez a hely... - mondtam könnyes szemekkel. Reméltem, hogy megesik a szívük rajtam. Ez volt az egyetlen reményem, ha más nem elő kellett vennem a csúnya arcom, de akkor nem volt köszönet. - Tényleg csodaszép - mondtam egyetértve a lánnyal, bár egyértelműen nem nekem mondta. Szerettem kerezbehúzni mások terveit, annyira jó érzéssel telített el. |
ruha | maszk
Meg sem fordult a fejemben, hogy esetleg ne menjek el a bálra. Az ehhez hasonló eseményeket nem lehet megunni. Arról nem beszélve, hogy biztos vagyok benne, hogy ebben a városkában, azért nem annyira gyakoriak ezek a nagyszabású rendezvények, tehát igyekszem kihasználni a lehetőségeket, s részt venni az összesen.
Mielőtt készülődni kezdtem volna, még otthon megvacsoráztam. Nem hinném, hogy egy álarcosbálon szolgálnának fel nyers húst, korgó gyomorral pedig elég kényelmetlen lenne az este. Arról nem beszélve, hogy akkor elég valószínű, hogy belekóstolnék valakibe. Jóllakottan, azért vissza tudom fogni magam. Nem szeretném ilyen hamar felhívni magamra illetve a nagy étvágyamra a figyelmet. Semmit sem szeretek az utolsó pillanatra hagyni, ezért a ruhám meg a maszkom már napokkal ezelőtt megvásárlásra került. Miután elfogyasztottam a vacsorámat egy bő másfél órás készülődés vette kezdetét. Szeretek stílusosan késni, ezért csupán hét körül érkeztem a bál helyszínére.
Engem nem könnyű lenyűgözni, viszont azt meg kell mondanom, hogy a rendezők alaposan kitettek magukért, ugyanis a kastély remekül nézett ki. Felmentem a lépcsőn, miután pedig átestem a bejáratnál történő biztonsági vizsgálaton már bent is voltam az épületben. Természetesen nem volt nálam semmilyen fegyver, hiszen a valódi alakom már önmagában elég veszélyes ahhoz, hogy bárkiben komoly kárt tudjon okozni. Én szerintem még akkor sem ismertem volna meg senkit, hogyha nem viselt volna mindenki maszkot. De ez nem meglepő, hiszen még csak pár napja tartózkodok a városban, az egyetlen ismerettség, amivel rendelkezem, pedig a hullás sráchoz köt, akinek ráadásul a nevét sem tudom. Ahogy végignéztem a tömegen senkin sem éreztem, hogy a természetfeletti része lett volna. Ez pedig azért elég hihetetlen volt, főleg hogy a városban hemzsegtek a lények. Tehát arra tippeltem, hogy biztos van valami varázslat, ami megakadályozza, hogy felismerjük egymást.
Egyelőre nem volt kedvem táncolni, ezért fogtam egy pohár pezsgőt, amivel elindultam szétnézni a kastélyban. Gyönyörű volt az egész hely, ha akartam sem tudtam volna, bármilyen kivetnivalót találni. Visszaindultam a bálterembe, hogy végre táncoljak egyet. Éppen a lépcsőknél tartottam, mikor odasétált hozzám valaki. Végigmértem, miközben felém közeledett. - Természetesen. Éppen oda tartok, tehát akár meg is mutathatom - egy barátságos mosoly jelent meg az arcomon. - És kérem ne magázódjunk... Nevaeh vagyok - kezetnyújtottam. Igyekeztem mindenkire angyali benyomást tenni, hiszen ha minél többen tartanak egy jótét léleknek, annál kevesebb az esélye annak, hogy összekapcsoljanak a gyilkosságokkal. - Gyönyörű a kastély, nem igaz? - pillantottam a lépcsőkre, amik szépsége csupán hab volt a tortán. Az álarcosbálhoz nem is választhattak volna jobb helyszínt. |
16+
Teljesen nyugodtan állítgattam a zenelejátszót a pincémben, amikor rápillantottam az órámra. Ajjaj, lassan neki kell kezdenem, mert nem fogok elkészülni. Nem akarom megvárakoztatni szegény Frostiet.
- Nos - Csaptam össze vidáman a tenyeremet, vetve egy pillantást a hátam mögé - Mindjárt indítom a zenét. Remélem, kedveled majd, sőt, lehet ismered is. Szerintem nagyon illik ide - nevettem, miközben újra a szoba közepe felé fordultam. Az én drága alakváltóm nem ment sehová. Elégedetten láttam, hogy a szeme kikerekedik a rettegéstől, de nem tud semmit sem mondani, mert kipeckeltem a száját. A kezeit és a lábait egy-egy fémkapocs rögzítette a masszív faszékhez és a fején is feszült egy fémpánt - Látom, nem találod túl kényelmesnek, bocsi. Tudod, ennek az ülésnek az ötletét a villamosszékekből merítettem. Nagyon királyul néz ki, az már csak a ráadás, hogy nem engedi az alakváltást. Mindig megcsodálom kicsit, miközben használatba helyezem.
Jókedvűen sétáltam az eszköztáramhoz, közben a zene is beindult. Ütemre terítettem ki a különböző késeket, pengéket és fogókat az asztalomra, néha együtt fütyültem a számmal, halálos jókedvvel. Onnan a túszomnak is jó rálátása volt arra, mit csinálok. Ha eddig még nem reszketett eléggé, akkor most majd fog.
- Ez az "Always Look on the Bright Side of Life" a Brian életéből. Jó, nem? Szeretem ezt hallgatni munka alatt -Végigsimítottam az eszközeimen, közben vetve egy pillantást a rettegő férfira - Biztosan tudod, miért vagy itt, látom az arcodon. De ne aggódj, ez nem ellened irányul, te csak belekeveredtél ebbe az egészbe - Odasétáltam hozzá, és mosolyogva lehajoltam, hogy a szemébe nézhessek - A boszorkányod bonum, ugye? Vagyis mindent érezni fog, amit veled teszek - csillantak fel a szemeim - Nem is tudom, mivel kezdjem. Csak egy kis fájdalmat kellene okozzak neked, mert van egy csapat, aki már figyeli őt. Amint megbizonyosodnak arról, hogy érzi, amit te, megölik. Aztán én is végezhetek veled és mehetnék is a bálba. Csak hát én nem szeretem az ilyen durva és egyszerű módszereket.
Visszasétáltam az asztalomhoz és elgondolkozva simítottam végig az arcomon.
- Tudod, túl nagy a bőség, ami a módszerek tekintetében. Annyi mindent csinálhatnék veled! Az emberek mindig is nagyon kreatívak voltak, ami a kínzást illeti, én pedig imádom csokorba gyűjteni a lehetőségeket. Például - felemeltem a kezem - Biztosan hallottál már az egyik orwelli módszerről. Richard Kuklinski, az olasz maffia volt bérgyilkosa is alkalmazta. Elé hozzá egy csapat kiéhezett patkány és egy kikötözött ember. A többit a képzeletedre bízom - nevettem - Persze, simán csak nekikezdhetnék kitépni a körmeidet - vettem őt szemügyre - Elvégre az is biztos feltűnne a boszidnak. Csak hát, az olyan elcsépelt, én pedig ki akarok próbálni egy újdonságot.
Benyúltam az egyik fiókba és előszedtem egy egyszerű, elemmel működő fúrógépet.
- Erről először az ukrán maffia kapcsán hallottam. Na ők aztán megadják a módját! Annyira kézenfekvő volt, hogy majdnem a fejemre csaptam, amikor megtudtam.
Odasétáltam hozzá és kedvesen végigsimítottam az arcán, letöröltem róla a könnyeket. Aztán fogtam a fúrót és tövig belenyomtam a térdkalácsába. Éreztem, ahogy az arcomra fröccsen a vére, a fém akadálytalanul vágott lyukat a csontjába. Jó nap lesz ez a mai.
[lexie el a szobrokhoz, hogy hayle bosziját boldogítsa]
Zavartan toporogtam Lexie ajtajában. Kicsit kényelmetlenül éreztem magam az öltönyömben - a kalapot otthon hagytam - , de a maszkomat még nem vettem fel. A fegyvereimet szokásos módon magamon viseltem, a tilalom nem nem hatott meg túlzottan, csak jobban figyeltem arra, hogy tényleg rejtve legyenek. Az ajtó olyan hirtelen tárul ki, hogy hátraugrottam, ettől pedig vidám nevetés csendült fel előttem.
- Lexie - mondtam fáradtan.
Rám vigyorgott.
- Szia Frostie! Elcsigázottnak látszol. Csak nem én hoztam rád ennyire a frászt?
- De - sóhajtottam - Bocs, hosszú volt a mai nap.
Végigmértem és megállapítottam, hogy ezúttal nőisebben néz ki, mint szokott. Egyszerű fekete ruha volt rajta és egy hozzáillő maszk. Az összhatásból csupán a borotvált haja vont le, de óvakodtam attól, hogy ezt megemlítsem. Egyszer régebben rákérdeztem, hogy miért hordja így, mire csak vállat vont és azt válaszolta, hogy nem kell szenvedni a vér kimosásával.
- Jól nézel ki - mosolyogtam rá.
- Köszi - vigyorgott, majd mielőtt még felkínálhattam volna neki a karom, előreszökkent és belémkarolt - Mehetünk.
Beültünk a kocsimba és elvezettem az esemény helyszínéig. Az ellenőrzésnél nem vették észre a fegyvereimet, de az övéit sem találták meg - ennek ellenére biztos voltam abban, hogy hozott magával párat.
Ahogy sétáltunk az emberek között, felé fordultam és próbáltam laza maradni.
- Mi a helyzet veled? Milyen volt a mai napod?
- Á, csak a szokásos - mosolygott - Ma is eltapostunk pár férget. A tiéd?
Egy ideig csak beszélgettünk, aztán pedig elváltunk egymástól. Ő a folyosó egyik vége felé indult el, én pedig felmentem a lépcsőn. A báltermet akartam megkeresni, de aztán rájöttem, hogy sikerült istenesen eltévednem. Hiába forgolódtam, nem találtam semmilyen támpontot azt illetően, hogy merre keveredtem. Hirtelen megkönnyebbülten vettem észre egy embert az egyik lépcső aljában és odasétáltam hozzá.
- Elnézést, meg tudná mondani, merre van a bálterem? |
[21-2] [1-1]
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Téma: Szerepjáték
