|
Témaindító hozzászólás
|
2017.10.21. 22:29 - |
 |
[25-6] [5-1]
folyt. köv.
- Ezek után lenne még kedved beszélgetni velem egy nyugodtabb helyen? - mérhetetlen széyen téreztem azért, hogy így elrontottam az estéjét. Úgy éreztem ki kell engesztelnem valamivel, és hirtelen csak az a nemrégiben beígért beszégetés jutott eszembe. Ha igent mondott, akkor hívtam egy taxit, és míg vártuk a sofőrt, a vállára terítettem, a (kissé véres) zakómat a hideg időre való tekintettel. A taxisnak bediktáltam a saját címemet, és reménykedtem benne, hogy Ruby nem lessz még otthon, hogy kiröhögjön.
[CELIA&LINK Link kuskójában] |
Ha valamelyik fajt igazán gyűlöltem, akkor azok egyértelműen a sötét boszorkányok voltak. A bonum oldalon állókkal nem is volt igazán problémám, mert azok legalább tudták mi a tisztesség, de a tenebrisek egyszerűen kiállhatatlanok voltak. Velük szótérteni a lehetetlen kategóriába tartozott, pedig én többnyire megadtam nekik az esélyt, hogy bebizonyítsák van egy emberi arcuk is. Bár mióta a vadász szakmát űztem, sose kellett csalódnom egy tenebrisben is, mind veleig romlottak voltak, és veszélyesek az emberekre nézni. Le mertem volna fogadni, hogy a szőke lány se tartozott mindig a természetfeletti közé. Sejtettem, hogy a srác alázatos talpnyaló alakváltója, és ez rettentően felbosszantott. Egy boszorkánynak két igazán nagy hibát követhetett el élete során: megfoszthatott egy ártatlan embert az életétől, és nem hagyta békében nyugodni a holtakat. Volt egy erős megérzésem, ami azt sugallta, hogy a velem szembe álló alak vétkes, és elkövette élete két legnagyobb hibáját. Az unszimpátia hányingerkeltően terjengett a testemben, és a dühöm az egekbe tornázta az adrenalin szintem. - Az egódnál csak a sablonosságod kiemelkedőbb, tudniillik minden fajtád beli ezt mondja, aztán örökre elnémulnak - a szememben kigyulladt a géneimbe kódolt vadászösztön lángja, de mindössze a tekintetem árulkodott változásról, ugyanis a tartásom még mindig kifogásolhatatlan volt, akár csak a modorom és a hangszínem. Attól, hogy ő egy féreg, én még játszhattam úriember módjára, hogy az erkölcseim és a lelkiismeretem megmardjanak.
Többnyire egyedül dolgoztam, amolyan magányos farkas módjára, és ennek megvolt a saját oka, és ez az ok lassan kezdett kikristályosodni a levegőben. A lány távozásra buzdította a fickót, aki időt kért tőle. Ebben a pillanatban már tudtam, hogy a kocka el van vetve számunkra. Tudtam, hogy ez az utolsó esélyem, hogy cselekedjek, de mindössze egy lépést jutottam előre, mikor Celiához szólt a tenebris. Egy pillanatra megfagyott bennem a vér a szavak hallatán. Egy villanásnyi aggódalom futott át a tenkintetemen, aztán ismét visszaállt a jeges gyilkolási vágy, ami erőteljesebben elnyomta a szemem gyermeteg csillogását. Nem éreztem fernek, és legkevésbé lovagiasnak, hogy a lány az elműlt egy hónapban másodjára életveszélybe. Reménykedtem benne, hogy képes elenállni az elmekontrollnak, technikás és fájdalmas dolog volt, de nem lehetetlen. Persze én se álltam tétlen, mégse hagyhattam, hogy Celia szenvedjen, ráadásul éppen az én hibámból. A lányhoz akartam lépni, ugyanis a legeegyszerűbb és leggyorsabb megoldás az volt, ha elterelem a figyelmét a boszrokány hatalmaskodó szavairól. De alig tehettem meg néhány határozott lépést, ugyanis egy újabb erőyalábbal fegyverzett le a boszorkány. Ez sokkal erőteljesebb volt, mint az előző, ugyanis métereket repültem hátra. Mikor földet értem, lendületből átgördültem a vállamon, majd támadó állásba érkeztem. A sok éves edzéseken éppen az ilyen helyzetekre készítettek fel, úgyhogy sérülés mentesen tudtam esni-kelni. Ami azt illeti ezért szerettem egyedül dolgozni, főleg boszorkányok esetében, mert azok gond nélkül ki tudtak minket játszani egymás ellen. Éppen kapóra jött az alattomos dögöknek a vadászok közt élő összetartozás ereje, minálunk nem volt szokás embereket hátra hagyni. Ezért is egyre kevésbé az érdekelt, hogy a tenebrist holtan lássam, - pedig titkon más se szerettem volna jobban -, csak arra fókuszáltam, hogy valahogy Celiát kihúzzanm az elmekontroll alól. Láttam rajta, hogy borzasztóan szenved, amitől még inkább sürgetett a helyzet. Ismét megtetettem néhány lépést, és most már egész közel kerültem, mert az utolsó simításoknál a boszrokánynak sokkal inkább Celiára kellett koncentrálnia, mint sem rám. Már egész közel voltam a lányhoz, mikor felsikított, bennem pedig őrületes bűntudat kezdett bimbózni. Ismételten egy erőnyaláb tartott felém, és én küzdöttem az utolsó pillanatig, de esélytelennek éreztem magam. Hátra zuhanntam, és ismét támadóállásba érkeztem. Azért volt könnyebb egyedül dolgozni, mert a saját életem a szememben kevesebbet ért, mint másé, és a haditervben sem kellett plusz egy fővel számolnom, akinek az élete az enyémen kívül még veszélyben forog.
Tényleg nem tudtam mit tenni, mikor a rohadt bűbája célba talált. Zsebretett kézzel álltam magabiztosan, és úgy bámultam meredten a fickót. Hallgattam miket mond, de közben tudtam, ez csak hanta. Minden tenebris magabiztosan tud félrebeszélni, pont ezért nem rettentem meg. - Ne aggódj, előbb fog a gyomorult familíád és a te vére tapadni a kezemhez, mint a saját véremé - ha még igaz is lett volna, amit mond, nem rettentett meg. Tudtam a családomról, hogy kérdés nélkül elvágják a torkom, ha rájuk támadok, és ez így volt a helyén. - Győzzőn a jobbik - feleltem egy elégedett mosoly keretei közt. Végig néztem, ahogy elsétálnak, és egy pillanatra se gondotlam, hogy utánuk megyek, legalábbis most nem. Úgyhogy fölösleges volt Celia kérlelése, mert nem szándékoztam megölni, ennyire azért nem voltam mániákus.
Mikor már látóhatáron kívülre került a díszes párocska, én odasétáltam Celiához, és végre nem akadályozott meg ebben egy erőnyaláb sem. Elé léptem, és az agyam kattogni kiezdett a tőr láttán. A torkom elszorúlt látva, hogy a borotva éles tőr a finom bőréhez szorul. Kell nekem ilyen alaposnak lennem a fegyverélezésnél... Volt néhány ötletem, amivel kijátszahattam a varázslatot, ugyanis nem volt bűbáj, amihez nem tartozott kiskapu. - Hé - mondtam letörölve az arcáról a kóbor könnycseppet. -, csak a szemembe nézz, jó? - ha bármilyen módon is jelezte, hogy így lesz, akkor egyik kezemmel megfogtam a csuklóját, amivel a tőrt tartotta, a másikkal pedig a tőr pengélyére markoltam. Először csak szimplán megpróbáltam kicsavarni a kezéből a tőrt, de túlzottan is erősen fogta, én pedig nem tudtam teljes erővel megrántani a kezembe nyilíló fájdalom miatt. A penge így is alaposan a bőrömbe mélyedt, és a vér lassan csordogálni kezdett végig a karomon. A másik kezemmel pedig megakadályoztam, hogyha a tőrt egy milliméterrel is közelebb vigye a torkához, aminek árán erősen kellett szorítanom a csuklóját, és ezért is némi bűntudatot éreztem - Lazíts - könnyen mondtam, nem én szorítottam pengét akaratom ellenére a saját torkomhoz. - Nem lesz semmi baj - próbáltam nyuktatgatni, éreztem, hogy egész teste remeg, mint a kocsonya. De azzal nem jutottunk előrébb, ha megrögzötten szorította a penge markolatát, szükség volt hozzá, hogy picsit öszpontosítson, és elengedje az izmait, én pedig kihúzhassam a kezéből azt a rohadt tőrt.
Végső ütőkártyámat vettem elő, mikor közel hajoltam hozzá, és jéghideg ajkaira tapasztottam az enyémet. Már semmi jobb nem jutott eszembe, amivel el lehetne kicsit lazítani, hogy máshova öszpontosítson, mint a félelemre. A csóknak két kimenete lehetett számításaim szerint: kizökken a rettegésből, mert élvezi, vagy mert ormótlanúl pofon akar verni. Mind a kettő megfelelt a célnak. Ha egy kicsit ellazultak az izmait, egészen könnyen ki tudtam csavarni a kezéből a tőrt, bár még így is erősen kellett szorítanom a pengét, amitől bőlére eresztve csordogált a vérem, de nem törődtem vele. Mikor végre nálam volt a tőr, akkor hátra léptem egy lépést, és sajnálkozó tekintettel néztem. - Sajnálom, nem tudtam már mit tenni - a csókért szándékoztam bocsánatot kérni, de egyszerre az egész helyzetre értelmezhető volt. Álltalában nem smároltam le lányokat csak úgy, randevú meg minden nélkül. Távol állt ez az élet stílus tőlem.
Miután megbizonyosodtam róla, hogy nem akarja elvenni tőlem a tőrt, és nem akarja ismét megölni magát, egy kicsit kifújtam a levegőt. - Ezzel az egésszel nem számoltam, nem akartam elrontani az estéd - sóhajtottam fel sajnálkozóan. Beletúrtam a hajamba, és lesütöttem a szemem. Az öltönyöm közben csuap vér lett, de az se érdekelt különösebben. - Ezek utá |
Megforgattam szemeimet. Nem fogom apura, de inkább nem ellenkezem. Viszont arcra mókásnak hatott, amit egy fejrázással és mosollyal díjaztam. Az emberek szeretnek másokat hibáztatni, ha nem megy nekik valami vagy nem olyan jók a képességeik. Nyilván mindenkivel előfordult már, de én inkább az önmarcangolós-önutálós csoportba tartoztam.
Amíg nem hoztam fel a különös párost, és beállt egy kis csend közénk éreztem rajta, hogy nyugtalan. A táncban is megéreztem, profinak profi volt és úgy éreztem magam, mintha fellegeken lépkednénk, azonban feszültebb volt. Vagy csak én képzeltem be, nem tudom. Úriember volt, mert nem a szám közepén állt le, hanem megvárta, míg véget nem ér, utána meg kámforrá vált. A csillogás a szemében feltűnt, akárhányszor tekintetére tévedt pillantásom.
Szúrós pillantásokat vetettem rá, többet mondott ez a befejezetlen mondat, mint egészében szólt volna. Szerencsére egy testhez álló tőrt választott nekem, ami azonban kiesett kezéből annak a mocskos boszorkánynak köszönhetően. Ijedten mustráltam Linket, hogy vajon nem-e ütötte be a fejét. Nagyon nem akartam, hogy újra kórházba jusson. Innentől csak idegesen vándorolt tekintetem egyikről a másikra. A „martinis üljünk le dumálni, mint a haverok” ötleten nevettem volna, de most legszívesebben tarkón vágtam volna ifjabb Maddoxot. Egyértelmű, hogy egy erős boszorkával van dolgunk, erre a penge élén táncoltat minket. Sokkal jobban szerettem lesben támadni, hogy ideje ne legyen gondolkodni az ellenfélnek. Lehet nem fair-play, de az élet sem mindig az. Így fegyver nélkül meg még idegesebb voltam.
Már el is felejtettem a kis szőkeséget, amikor megjelent a férfi oldalán és kérlelte, hogy távozzanak. A remény szikrája csillant meg, hogy hátha lelépnek és senkinek sem lesz gondja. Tudtam, hogy egyesek milyen elmeháborodottak és képesek mindenkit kinyírni, akik csak a szemük elé kerül, és az sem számít, ha úgymond egy csapatban játszanak. Aztán megszólalt a másik jó madár. Ezek a férfia… állandóan csak arcoskodnak. Azonban megriasztott nyugtalanító mosolya, ami egyik pillanatról a másikra megjelent arcán. Tudtam, hogy valamire készül, és nagyon reméltem, hogy Linket békén hagyja. Sikerült egyszerre egymásra néznünk, s akkor végig futott gerincemen a borzongás. Tudtam, hogy baj lesz. Jeges rémület csörgedezett ereimben, amikor próbálta átvenni elmém felett az irányítást, kevésbé érdekelt, hogy mit szövegel. Makacskodtam, ellenkeztem és valószínűleg ez kívülről is látszott, hogy mennyit szenvedek, főleg amikor felordítottam. Fájdalom hasított fejemben, amikor sikerült varázslata és robot módjára közelítettem a tőrhöz, amit a torkomhoz szorítottam. Kis részben hallottam saját, önálló gondolataimat, amit a félelem irányított, csakhogy háromnegyedében üresnek éreztem magam, mintha nem is én lennék a saját testemben. Engedelmesen bólintottam. Látómezőmben Link egy pontnak látszódott, és ha felém jött vagy éppen a férfi felé, akkor egy újabb varázslattal ledöntötték lábáról. Normál esetben aggodalom ült volna ki arcomra, viszont nem voltam a magam ura. Semmi érzelem és gondolat nem látszott rajtam, mintha kikapcsoltak volna. Intézett felém még egy mondatot, amit feldolgoztam és aprót bólintottam, jelezvén, hogy megértettem. Ezek után mintha ott sem lettem volna, vagy megszűntek volna körülöttem a hangot, semmit nem érzékeltem a történésekből, csak annyit, hogy a pár távozott. Azt sem tudtam pontosan, hogy mennyi idő telhetett el. Utoljára már csak azon kaptam magam, hogy mély levegőt veszek és reszketve állok egy helyben, karom pedig mintha nem is hozzám tartozna, tökéletes pozícióban torkomhoz szorítja az éles tőrt. Amikor Link tenni akart pár lépést feléjük elkiáltottam magam rettegve. – Ne! – ha felém fordult folytattam. – Hacsak nem akarod látni, ahogy sebész pontossággal eltávolítom fejemet a nyakamról – meglepően szarkasztikus voltam, lehet a félelem hozta ki belőlem. Ismételten hálát adtam az égnek, amiért hosszú szoknyám takarja lábaimat. Szörnyen remegtek térdeim, csodálkoztam, hogy egyáltalán még a saját lábaimon állok. – Kérlek… - könnyek jelentek meg szemeimben, egyik le is csordult arcomon. Nem akartam, hogy ilyennek lásson, azonban nem tudtam uralkodni magamon. –Legközelebb elkapjuk őket, megígérem. Csak… csak mo-most ha-hagyd őket… - dadogtam, mint egy szellemi károsult. Rémes látványt nyújthattam. Ha nem is utánuk iramodott volna, hanem felém közeledett újabb sikoly hagyta el torkomat, lassan megérezve pengét bőrömön. – Nem tudom meddig tart ez a szar, de legyél türelmes, kérlek! – hadartam zihálva. Alig vártam, hogy eltűnjenek a helyszínről, bár nem láthattam éppen merre tekeregnek. Fogalmam sem volt, hogy meddig leszek a saját foglyom, de nagyon reméltem, hogy Link nem csinál hülyeséget. Hogy féltettem-e a saját életemet? Nos, egy kicsit. Tény, hogy nem így akarok meghalni. Nem a halál riaszt meg, inkább a szégyen mardosna, hogy még csak nem is tehetek semmit. Kedvesnek mondható ez a mocsok, hiszen nem szenvednék sokat, elvágnám a torkom és kész. Azonban ez a tétlenség az őrületbe kerget és úgy vélem Link is ugyanígy érez. |
Felsóhajtottam, mikor a srác teljesen értelmetlenül szőke herceget kezdett játszani. Megértem, hogy miért következtett arra, hogy szándékosan kínoztam meg Elsát, hiszen a lány eléggé megtört állapotban volt - mind fizikailag mind lelkileg - a vérről nem is beszélve. Ha pedig hallották a sikítozását, az még csak rátehetett egy lapátra arra az elgondolásra, hogy Elsán élem ki a pszichopata vágyaimat. Senkinek sem tartozok magyarázattal a tetteimet illetően, tehát pont nem két jöttment vadászt kezdek majd győzködni arról, hogy mennyire félreértik a szituációt. Azt pedig mindig is külön utáltam, hogyha olyanok akiknek semmi köze nincs hozzám, beleütik az orrukat a dolgomba. Főleg, hogy fogalmuk sincs arról, hogy valójában mi is történt. Mondjuk egy vadásztól mit is várnánk? Az intelligencia nem az erősségük. Ők megragadtak az őskori ember szintjén, akinek annyiban kimerült a kognitív képessége, hogy aki ellenszenves számára, azt megpróbálja jól fejbe vágni a husángjával. - Nézd, én elhiszem, hogy kétségbeesetten próbálsz keménynek tűnni a kis barátnőd előtt, hogy az estét ne kelljen egyedül töltened, de hidd el, nem vagyunk egy súlycsoport - a hangom továbbra is nyugodt volt, túlságosan is nyugodt. Akár a vihar előtti csend. Mivel nem szokásom üres szavakkal dobálózni, ezért éppen elmormoltam volna egy átkot, amitől feldagadt volna a srác légcsöve, mikor meghallottam Elsát. Kezdtem annyira átszellemülni a harchoz, hogy észre sem vettem, ahogy felállt és belém kapaszkodott. A lányra pillantottam, akinek a kérlelő tekintete nem igazán hatott meg. - Nemsokára - végigsimítottam az arcán, az én arcomon pedig egy megjelent egy szörnyen nyugtalanító mosoly, pont olyannal, amivel a bátyám is rendelkezik. Talán annyira tényleg nem különbözünk...
A srác sértőnek szánt szavait teljesen figyelmen kívül hagytam. A mellette álldogáló lányra pillantottam, aki éppen ezt az időpontot választotta arra, hogy rám nézzen. A tekintetünk egybefonódott, én pedig már el is kezdtem az elmekontrollt. Egyáltalán nem finomkodtam, tehát azonnal erős nyomást gyakoroltam rá. - Jól figyelj rám, szépségem. Megszerzed a tőrt, amit az előbb a lovagod elejtett és a torkodhoz helyezed. Ha pedig a barátod megpróbál megtámadni vagy követni minket vagy bármilyen módon segíteni próbál rajtad, akkor abban a pillanatban elvágod a saját torkod. - Minél jobban ellenkezett a lány a nyomás ellen, annál durvább voltam vele. Egyáltalán nem érdekelt, hogy milyen elviselhetetlen fájdalmat érezhet a fejében. Egyre mélyebbre nyúltam az elméjében, amit csak akkor hagytam abba, ha megadta magát és engedelmeskedett az utasításaimnak, tehát amég a torkához nem emelte a megszerzett pengét. - Megértetted? - Megint csak erősítettem a nyomáson, amin csak akkor enyhítettem egy kicsit, ha bólintott. Ha a srác időközben megpróbált bármit is tenni, akkor egy újabb erőnyalábbal (már jelentősen erősebbel, mint az imént) elrepítettem. Nem beszéltem hangosan, mikor a lánynak intéztem a szavaimat, viszont ő azokat tisztán hallotta. Mivel Elsa közel állt hozzám, ezért ő is pontosan érthette azokat, a srác azonban csak annyit láthatott, hogy mormogok valamit. - Most mondd meg a barátodnak, hogy mégis hogy jársz, ha nem tanul meg kimaradni mások dolgából - Senki sem mondhatja, hogy nem vagyok empatikus, hiszen megtehettem volna, hogy nem engedem a lánynak, hogy elmondja a srácnak, hogyha tovább embereskedik, akkor a lány kénytelen lesz elvágni a saját torkát. Ha így folytatom, akkor még a végén a bonum boszorkányokkal fognak egy lapon emlegetni. Lucas Aranyszívű Hjalmar. Borzasztóan hangzik - Ezt veheted utolsó figyelmeztetésnek. Ha még egyszer keresztezed az utalamat, akkor nem csak téged öllek meg, hanem mindenkit, aki valaha fontos volt számodra - ezeket a szavaimat már a srácnak intéztem, akinek egyenesen a szemeibe néztem. Mivel az elmekontroll már beállt, ezért nem volt szükséges a további szemkontaktustartás a lánnyal. - Nem is... Te fogod őket megölni. Aztán életben hagylak, hogy azzal a tudattal élj tovább, hogy a szeretteid vére tapad a kezeiden - egy széles mosoly jelent meg az arcomon. Egy részem igazából remélte, hogy a srác még ki fogja provokálni ezt a húzásomat a jövőben, ugyanis mindig remekül szórakozok más szenvedésén. Úgy látszik ez a vonzalom mások tönkretevésére családi vonás. - További jó szórakozást - biccentettem, aztán Elsára pillantottam.
- Na, mostmár mehetünk - átkaroltam a derekánál fogva, hogyha esetleg megbicsaklanának a lábai, akkor se essen össze rongybaba módjára. Visszapillantottam még egyszer a vállam fölött, a kétségbeesett tekintetük, s a lány torkának szegezett kés mosoly csalt az arcomra. Kisétáltunk Elsával a kastély elé, ahol szóltam az egyik boynak, hogy álljanak előre a kocsimmal. A kedvem nagyon jó lett, teljesen feltöltődtem az előbbi kis incidens miatt. Kinyitottam a lánynak az anyósülés felőli ajtót, aztán helyet foglaltam a volán mögött. Beindítottam az autót és elindultunk Elsához.
ELSA&LUCAS OFF ---> ELSÁNÁL FOLYT |
Hagytam, hogy Lucas átöleljen és nekidöntöttem a fejem a vállának. Próbáltam lecsillapodni, de egyenlőre képtelen voltam rá, a reszketésem sem tudott elmúlni és a mellkasom is összeszorult a múlni nem akaró idegességtől. A könnyeimet legalább már nem kellett nyeldesnem, a közelsége elég megnyugtató hatással volt rám ahhoz, hogy az állandóan rám törni készülő görcsös sírhatnékom enyhüljön. Reméltem, hogy később túl tudok majd ezen lenni valahogy és hogy nem fogok ezzel annyit álmodni, mint az áldozással. Miután már a tenyerembe temettem az arcom, és a gyenge állapotommal teljesen ellentétesen makacsul járó gondololataimmal foglalkoztam, lassan sikerült összekaparnom magam. A teljes átváltozással valóban hiába próbálkoztam, de már a részleges is elég volt ahhoz, hogy leheljen annyi éberséget a tagjaimba, amivel már a teljes figyelmemet az érkező vadászokra tudom összpontosítani.
Meglepett Lucas reakciója és a megtaszítás, amivel rendesen hátralökte a bokrokban bújkálókat. Tényleg nem az ő testi épségük aggasztott, sokkal inkább az, hogy Lucas ismét elvesztheti a fejét, vagy hogy a támadóink lesznek túlerőben, ezzel pedig csak még jobban felhúzza őket. Az sem lett volna túl jó, ha hirtelen feltűnik valaki a bálra felügyelők között és megbüntet minket, amiért az átlagos emberek között balhéztunk. Lucas néztem, aki látszólag nyugodtnak tűnt, de eléggé ismertem ahhoz, hogy tudjam, most olyan volt, mint egy ketyegő bomba, ami a legkisebb érintésre is robbanhat. Nem akartam, hogy bármiféle hülyeséget is elkövessen, nem csak mert ha most kapnám meg a sérülése miatti fájdalmat, akkor azt nem biztos, hogy ki tudnám bírni, hanem úgy általában miatta is. Néha jó lenne, ha az egész Hjalmar család nyugodtabb habitussal rendelkezne, valószínűleg mindenkinek nagyban könnyebb lenne az élete. A pillantásom egy kis ideig követte a fiú kezáből kirepült tőrt, de aztán gyorsan újra a vadászokat kezdtem el figyelni. Fiatalabbnak tűntek nálunk, valószínűleg csak pár évvel - és ami azt illeti, engem jó eséllyel nézhettek gyereknek is, elvégre soha nem fogok annyinek tűnni, amennyi valójában is vagyok, vagyis majdnem huszonhét. Valószínűleg egész hátralevő életemben kénytelen leszek igazolni magam minden helyen, ahová nem engednek be kiskorúakat. Reméltem, hogy ez még jó sokáig így lesz.
Bíztam benne, hogy már sokkal kevésbé véres a képem, mint amikor Lucas befejezte a varázslatot. Hallottam, ahogy a srác a fiatal lányok kínzását emlegeti és közben felém pillantott. Találkozott a tekintetünk és próbáltam elég jelentőségteljesen megráznia fejem ahhoz, hogy megértse, ez nem az, aminek elsőre látszott. Kínzás volt, de legalább annyira szükséges, mint egy fájdalmas orvosi beavatkozás. Először úgy voltam vele, hogy nem próbálkozom meg a beszéddel, de aztán meggondoltam magam. Eltüntettem a kezemről a karmokat és újra teljesen emberi voltam, az egész folyamat nem igényelt pár másodpercnél többet, közben a fejemet is lehajtottam, hogy ne lássák, mit csinálok. Ez sokkal gyorsabban ment, amúgy is túl nagy erőfeszítést igényelt ebben az állapotban ezeknek a fenntartása. Nálam ez elég általános, sokkal gyorsabban leszek ember, mint állat, bár úgy hallottam, ezzel nem minden alakváltó van így. Én magam nem ismmerek sokat közülük, alig
Lassan álltam fel, részben mert nem bíztam abban, hogy nem szédülök-e vissza azonnal a padra, részben, hogy a vadászok se vegyék támadó jellegűnek a megmozdulást. Úgy éreztem magam, mintha valamilyen súlyos betegségből lábadoznék. Lucasba kapaszkodtam és odahajoltam hozzá. Próbáltam a tőlem telhető leghangosabban megszólalni, de alig voltam hangosabb a suttogásnál, mellé még rekedt is voltam.
- Kérlek, inkább menjünk - Hallottam, ahogy még beszélt a vadász, de nem akartam, hogy Lucas felhúzza magát. Próbáltam minél több néma könyörgést sűríteni a tekintetembe, nagyon szerettem volna menni és szerintem mindenkinek jobb lett volna, ha ezt az estét harc nélkül le tudjuk zárni. Lucas ismerve nem fog nekik megkegyelmezni, de ők sem látszottak könnyű ellenfélnek, sőt. Én jelenleg elég hasznavehetetlen voltam, a többszörös kényszerítéstől sem fizikailag, sem mentálisan nem voltam a toppon és nem vágytam másra se, csak hogy végre hazamehessek. Az estének mindenképpen lőttek, ez ellen nem tudtam semmit sem tenni. Rossz volt a gondolat, hogy pont azért jöttem ide, hogy újra normális legyen a kettőnk közötti kapcsolat, erre most itt álltam véresen és kékfoltosan, és nagyon úgy nézett ki, hogy hamarosan egy harcnak is részese leszek, aminek egyáltalán nem akarok. Megszorítottam Lucas felkarját, nem fájdalmasan vagy erőszakosan, inkább sürgetően. Közben belé is kapaszkodtam, hogy talpon maradjak.
Igyekeztem rendesen összekapni magam, és azon gondolkoztam, hogy megszólítsam-e a vadászokat, pár pillanat erejéig tétován néztem feléjük. A lány mindenképpen fegyvertelennek tűnt és szemmel láthatóan tétovább volt, úgy tűnt, hogy mintha amikor a társára nézne, megerősítést keresne. Vele ellentétben a srác tettre késznek látszott, eléggé úgy tűnt, hogy bármelyik pillanatban nekünk ugorhat. Nem tetszett, ahogy az egyik keze eltűnt a szemünk erről, mert nagyon úgy nézett ki, valamilyen fegyver lehet nála. Ha lett volna normális beszélőkém, akkor lehet megpróbáltam volna kimagyarázni magunkat, de ezúttal ez az eshetőség ki volt zárva. Tétován pillantottam Lucasra, reméltem, hogy nem fog rájuk támadni - és okot sem szolgáltatni arra, hogy ők tegyenek így. |
Kíváncsian hallgattam a kifogásait a kacsázással kapcsolatban, de egyik se győzött meg igazán, így csak rosszallóan meginggatam a fejem. Azért viseltem továbbra is ennyire a szívemen az ügyet, mert kételen voltam elfogadni, hogy ez valakinek kimaradjon az életéből. Talán neki azért ennyire idegen, mert csak lány testvére van. Mondjuk ez nem igazi kifogás, mert nekem egyből két lány testvérem is volt, akiket bármikor bele lehetett rángatni egy kacsázó versenybe élete-halálra. Most úgy tűnhet, hogy én vagyok a rossz fiú tesó, pedig ez nem igaz, csak meg kell kérdezni Rubyt, aki elmondhatja, hogy még nem raktam ki a házamból. - Persze, fogd apukádra - emletem meg kihívóan a szemöldököm, ennyivel elintézve a dolgot. Nem gondoltam komolyan, és valahol mégis nagy igazság rejlett benne. Mi, gyerekek hajlamosak voltunk okvetlen a szüleinkre fogni dolgokat, amikről igazából nem is ők tehettek. Ezalól az íratlan szabály alól én se voltam kivétel, néha akarva-akaratlanul apámat hibáztattam, ha éppen képtelen voltam elismerni a saját kudarcom. Így utólag könnyebb volt belátni, hibáztam, mint mikor gondolkodás nélkül vádaskodtam. Persze néha ráhibáztam a dolgokra, és valóság alapja is volt a légből kapott szavaimnak, de ez nem volt olyan gyakori, mit szerettem volna, hogy legyen.
Nem voltam túlzottan táncos hangulatomban azután, hogy megláttam a párocskát. Celia kedvéért mégis táncoltam, ha már egyszer megígértem neki, ráadásul nem akartam, hogy a szavam eléréktelenedjen. Számomra szent volt a valakinek fogadott szavam, és nagyra becsültem az embereket, akik hozzám hasonlóan betartják ígéreteiket. Viszont miutána dal véget ért, úgy viharzottam ki a teremből, mint valami űzött vad. Pontosabban én voltam a vadász, és üldöztem a vadat. El is felejtettem figyelni rá, hogy Celia mennyire tudja tartani a lépést, annyira bele éltem magam a helyzetbe. Ha előbújt az agresszív vérzomjas énem, akkor nem volt visszaút, ugyanis addig nem tudott nyugodni, míg el nem intézete az ügyet, lehetőleg úgy, hogy a követekező lépés egy jelöletlen sírban való eltemetés legyen. A tekintetem is teljesen elborult, elveszett a hétköznapi csillogása, és sokkal hátborzonagtóbb képet festett. A vadászás olyan dolog volt az életemben, amit teljes elhivatottsággal, mániákusan csináltam. Azt kódolták a tudatomba, hogy nincs jó természetfeletti, csak kevésbé rossz. De ezzel nem mindig tudta egyet érteni, úgyhogy a kétes helyzeteken előbb kérdeztem, mint lőttem.
- Mért nálad...? - inkább félbe hagytam a kérdésem, nyilvánvaló voltaz elejtett mondatából, hogy egy darab fegyvert nem hozott magával. Felsóhajtottam, majd a zakóm zsebében kezdtem turkálni, hogy elő vegyek valami számára testhez állót. Láttam mit művelt a fobócsilagokkal, úgyhogy egyértelmű volt, hogy az egyik késem kapja meg. Felé nyújtottam, de az erő nyaláb, éppen akkor talált el. A hátamra esem, ami nem fájt kifejezetten, de szégyen szemre kiesett a kezemből a tőr, és csúszott pár métert. Lemondóan néztem utána, majd amilyen gyorsan csak tudtam felpattantam. Bár ez az esés nem volt kegyes az agyrázkódásból éppen csak felépült fejemhoz, de azért nem is rázott meg túlzottan. - És neked nem tanították meg, hogy illetlen dolog fiatal lányokat kínozni? - a tekintetem átfutott a másik lányra, aki csupa vér volt, és körülötte is minden vérbeborult. Mintha mészárlást rendeztek volna a partin szórakoztató előadásként. Meg voltam róla győződve, hogy ez a hely nem így nézett ki, mikor az előbb itt voltam. Még csak letagadni se volt esélye. Ez az egész helyzet bűzlött a természetfelettitől. - Ez egy pompás ajánlat - mondtam kifinomult eleganciával, és közben a tekintetemmel mindvégi őt páztáztam. Egy mozdulatáról sem szerettem volna lemaradni. -, de a mai estére inkább a B menüt választanám, amiben beszámolsz róla - biccentettem a szőke lány felé. - és a kis hókuszpókuszodról - A sötét mágia szinte tapintható volt a helyen, és ez feltébb felbozolta az idegeim. A fegyverem egyenlőre úgy tartottam, hogy a velünk szembe állók ne láthassák. Mielőtt bármit is tettem volna, kíváncsi voltam a válaszára. - Mondanám, hogy beszéljük meg egy pohár jól kevert martini mellett, de a te fajtád nem tudja mi az a kölcsönös tisztelet - az ócsárlás a nem hivatalos része volt a vadászatnak. Szerettem őszintén egyes fajok képébe mondani, hogy mennyire undorodom tőlük. A boszorkányokat gyűlöltem a legjobban, főleg azokat, amelyikek sötét varázslatot használtak minden egyes élethelyzetbe. Amikor ezekből egyet megöltem, mindig úgy éreztem, hogy egy kis jót tettem a világért. Alig vártam, hogy most is tehessek egy kis jót. |
- Körülbelül - bólintottam. Igazából nem voltam biztos benne, hogy mikor is találkoztunk utoljára. A helyre emlékszem, de ha az időpont kérdésében is biztosra akarnék menni, akkor az erős fejfájást okozna. Régóta élek már, végignéztem, ahogy változott a rohanó világ. Ha pedig mindenkit túlélsz, akkor az idő nagyon gyorsan folyik, sokszor pedig összemosódnak a történések. Még egy átlagos ember, aki azért nem él olyan extra hosszú ideig és nem történik vele túl sok izgalmas dolog, is hajlamos arra, hogy összekeverje, hogy akkoriban éppen mi történt. Én meg nem csak sokkal hosszabb ideig élek, de azért lényegesen több izgalmas dolgot éltem át. Arról nem beszélve, hogy a történelem nagy eseményein is jelen voltam vagy csak távolról figyeltem. A hárpiák rengeteg nagyszerű tulajdonsága és képessége között pedig nincs ott a természetfeletti emlékezőtehettség. Nekem pedig nem túl fényes a memóriám. Arról nem beszélve, hogy nem is tartottam túl fontos információnak azt, hogy mikor is találkoztunk Henrikkel. Bőven elég volt, hogy mi történt akkor. Hiszen ez volt a lényeg.
- És mind a ketten túlélték ezt a kis kalandot? - Két különböző női illatot éreztem rajta. Mind a kettő elég erős volt ahhoz, hogy arra engedjen következtetni, hogy valószínűleg nagyon közel lehettek a férfihoz. Na meg ott voltak még az árulkodó rúzsfolt maradványok is. Mikor én intimebb közelségbe kerülök egy emberrel, főleg ha szex is van a dologban, akkor egyszerűen nem tudom életben hagyni. Túlságosan is magával ragadnak az élvezetek, amiket a vér megjelenésével még tovább lehet fokozni. Az is egy oka annak, hogy az emberek nem szoktál túlélni a velem való együttlétet, hogy annyira törékenyek, nekem pedig szokásom meglehetősen durvának lenni. Ezért nem szoktam emberekkel szexelni, egyszerűen nem tudják ilyen téren megadni nekem, amire vágyok. Nem mintha ez olyan nagy probléma lenne, hiszen finom falatnak továbbra is megmaradnak.
- Szeretem az érett férfiakat - Lehet ezt sokan úgy értelmeznék, hogy azt az érett jelzőt az említett emberek személyiségére használtam. De nem. Természetesen az ízükre. Nincs semmi bajom a tizen vagy huszonévesekkel sem, viszont az idősebbeket jobban kedvelem. A legtöbb alkoholnál is sokat számít a kor, hiszen minél idősebb, annál ízletesebb. Véleményem szerint ez az embereknél sem különbözik annyira. Mondjuk az tény, hogy ötven fölöttit nem kóstolnék. Talán akkor, ha nagyon jól tartja magát. Ez vonatkozik a fiatalabbakra is, tehát hiába fele annyi idős, mint mondjuk a Rolls-Royce-os pasi volt, ha felfordul a gyomrom, mikor ránézek. Azért nem veszek akármit a számba...
Újra beleharaptam a tüdőbe, mintha csak érett alma lett volna. - Kéred? - nyújtottam felé a másik tüdőt. Ha kérte akkor odaadtam neki, ha pedig nem akkor kinyitottam a kocsi ajtaját, s bedobtam a belső szervet, a félig elfogyasztott párjával együtt. - Dehogynem - lelkesen elmosolyodtam, a szemeim úgy csillogtak, mintha csak egy kislány lettem volna, akivel most közölték hogy elviszik Disneylandbe vagy hogy végre megkapja a régóta várt póniját. - Remélem nem ragaszkodsz ahhoz, hogy a bál felhozatalából válasszunk - Biztos nagy felfordulást fog okozni a kocsiban heverő hulla. Nem fér ahhoz kétség, hogy a vadászok vérszemet fognak kapni. Én pedig bármennyire jól hazudok és bármilyen jól megjátszom az ártatlant, csupa vér borít, amiről egy gyors DNS teszt ki is derítené, hogy a halott férfié minden cseppje. Ezt azért lehet nem tudnám kimagyarázni.
A kabátom nem volt elég hosszú ahhoz, hogy minden vérfoltot eltakarjon, az arcomról nem is beszélve, ezért egy teljesen más megoldás mellett döntöttem. Kiléptem a cipőmből, letoltam a ruhám pántjait a vállamon, aztán pedig hagytam, hogy a ruha a földre hulljon. Alatta csak egy kék csipkés tangát viseltem. Ahogy elkezdtem átváltozni először a szemeim változtak át, amiket követtek a karmaim, majd a lábaim is átalakultak. Ezek után a szárnyaim is megjelentek, az egész folyamatot pedig a testemen lévő vörös motívumok feltűnése zárta le. - Lehet nem lesz kellemes az utazás - mondtam, aztán pedig elrugaszkodtam a talajtól. Már a levegőben voltam, mikor a lábaimmal megragadtam Henriket és őt is a levegőbe emeltem. Erősen szorítottam, tehát a karmaim minden bizonnyal a vállába fúródtak. Nem esett nehezemre megtartani, hiszen ezen a módon ragadjuk el az áldozatainkat. Henrikkel sem finomkodtam, biztos fogást pedig csak úgy találtam rajta, ha erősen szorítom. De szerintem megbirkózik ekkora fájdalommal.
Nem volt konrkét célom, hogy mégis merre tartok, ezért teljesen az ösztöneimre hagyatkoztam. Annyira nem is meglepő, hogy a hegyeknél kötöttünk ki, hiszen mielőtt a városba költöztem volna, mindig valamilyen hegyvidéki részen éltem. Az is közrejátszhatott még a helyszínválasztásban, hogy valamilyen szinten prédaként tekintettem Henrikre, akit éppen a fészkemhez viszek, hogy nyugodtan elfogyaszthassam. Pár emlék eszembe is jutott azokról az időkről, mikor még nem voltam emberi testbe zárva. A többiek pedig szörnyen hiányoztak, bár megtehettem volna már, de még nem tudtam rávenni magam, hogy felkeressem a régi fészkünket. Az sem biztos, hogy maradt valami belőle, hiszen jó pár év eltelt már. Na meg valamennyire szégyelltem azt átkot, ami sújtott. Attól féltem, hogy így már nem fogadnának vissza.
Megpillantottam a tűz fényét, ahogy közelebb repültem pedig meghallottam a szörnyű gépzenét, illetve a piáló fiatalok nevetgélését. Annyira közel repültem feltűnés nélkül amennyire csak lehetett. Egy egyszerű mozdulattal ledobtam Henriket, majd kecsesen leszálltam. - A szívük az enyém, ha egészségesek akkor pedig a tüdőre is igényt tartok - szögeztem le előre. Eszem ágában sem volt elengedni ezeket a finom falatokat, ahhoz pedig túl önző vagyok, hogy osztozzak rajtuk.
NEVAEH+HENRIK-->BÖLCSESSÉG HEGYE
|
Nyugodt, laza léptekkel sétáltam a folyosókon, közben lustán végigsimítottam az arcomon, aminek a sajgása pillanatok alattt elmúlt, de így is kényelmetlen volt. Ahogy visszagondoltam a történtekre, ismét csak egy mosoly kezdett el játszani az ajkaimon, és felnevettem, amikor meghallottam a felém szálló elfojtott zokogás hangjait. Még éreztem Sie illatát, és eljátszottam a gondolattal, hogy visszamegyek hozzá, ezúttal nem csak egy csókra, de végül elvetettem az ötletet. Nem valószínű, hogy ott maradt volna annyi ideig, míg csak vissza nem érek, ha meg újra emberek közé ment, akkor biztosan szemet szúrt volna egyeseknek, ha elrángatom. Meg amúgy is, az lett volna a legokosabb, ha azonnal elmegyek, mert könnyen lehet, hogy ha nem teszem, akkor rövid időn belül egy egész csapat vadász fog lihegni a sarkamban, talán pont a mostohatestvérei. Nem mintha gondom lett volna azzal, ha pár embert ki kellett volna zsigerelnem aznap este, de nem akartam különsebben módon összeakaszkodni a bált felügyelőkkel. Tudtam, hogy a polgármester olyan embereket kért fel erre, akik a természetfelettit is képesek kordában tartani, és nem hiányzott még egy átok, amit rám szórhatnának.
(16+) Az emberölés helyett a szórakozás egy ártalmatlanabb formáját választottam, és a bálterembe érve élesen vizslattam az embereket. Hamar találtam több ígéretes partnert is, és miután megengedtem magamnak egy kis válogatást, de aztán egy rövid, mélyen kivágott piros ruhát viselő lány mellett állapodtam meg, aki olyan incselkedően nézett rám, hogy kénytelen voltam engedni neki. Felkértem táncolni, és közben folyamatosan bókoltam neki. Ahogy láttam, hogy egyre hívogatóbbá válik, én magam is egyre messzebbre mentem, végigsimítottam a hátán, amikor elhajolt, finom csókor leheltem a nyakára és tánc közben a megszokottnál közelebb húztam magamhoz. Először csak kuncogást váltottam ki belőle, idővel azonban hallottam a gyorsuló szívverését és láttam, ahogy elpirul. Végül ő volt az, aki kihúzott engem a teremből, azonban nem jutottunk messzebb az egyik ajtószárny árnyékánál. Mohón megcsókolt, amit ugyanilyan hevességgel viszonoztam, és ahogy lassan szétnyitotta az ajkait, a nyelveink összefonódtak, finom, erotikus táncot járva. Ahogy szétváltunk, levegőért kapkodott, én pedig elkaptam a kezét és beljebb húztam magammal az egyik kihalt folyosóra. Ezúttal én voltam az, aki nekidöntötte őt a falnak, és mivel nem tetszett, ahogy irányítani próbált, elkaptam a csuklóit és a feje mellé szögeztem őket. Újra megcsókoltam, még hevesebben, jobban követelőzve. Az ajkaim hamar elvándoroltak az övéiről, forró, erőteljes csókokkal haladtam egyre lejjebb az állán, majd a nyakán, a melleinél állapodva meg. Elengedtem őt és lejjebb húztam a ruháját, szabaddá téve őket. Míg én a kezeimmel felfedeztem a testét, ő kigombolta a nadrágomat. Elkaptam a lábait és felemeltem őt, láttam, ahogy szétnyílnak az ajkai, de olyan erőteljesen hatoltam bele, hogy értelmes szavak helyett csak egy sikoltás hagyta el őket. Gyors, kíméletlen tempót diktáltam, egy csókkal belé fojtva a további kiáltásokat. Összesimulva élveztünk el, és miután megvártam, hogy abbahagyja a remegést, elengedtem ás hátraléptem. Megigazítottam a ruhám és letöröltem magamról a rúzsfoltokat - nem érdekelt túlzottan, ha mégis maradt rajtam valamennyi - közben megmondtam neki, hogy sem az esemény utáni tablettával, sem a penicilinnel nem érdemes vesződnie. Ezután megvártam, míg ő is összeszedi magát és úriemberhez illően visszakísértem a bálozók közé.
Úgy voltam vele, hogy nem érdemes tovább maradnom, így a kijárat felé vettem az irányt. Éppen a kerten vágtam át, amikor az orromat megütötte a vérszag, ami, ahogy egyre beljebb haladtam, mind inkább erősödött. Ínycsiklandozónak hatott, és ahogy megéreztem, arra gondoltam, hogy talán mégis érdemes lenne harapni valakit ma este. Teljesen nyugodtan követtem az érzékeimet, amik egy elsötétített ablakú Rolls Roycehoz vezettek, amiből éppen kiszállt valaki. Lazán megálltam pár lépésre tőle, lustán zsebre vágott kezekkel és ahogy megláttam az arcát, jókedvűen elmosolyodtam. Nevaeh, hát persze.
- Jó estét, hölgyem - billentettem félre a fejem - Már van egy évtizede, nemde? - Céloztam a legutóbbi vadászatunkra. Azóta nem is hallottam felőle, bár néha eszemeb jutott, hogy vajon sikerült-e már magát lelepleznie a vadászok vagy a hatóságok elől. Jóval kevésbé diszkrét módszereket használt nálam - vele ellentétben én soha nem hagytam hátra testeket - így ennek a híre nem lepett volna meg.
- Ami késik, nem múlik - vontam vállat, majd odaléptem hozzá - Az estémet másfajta szórakozással ütöttem el - egy vigyor árnyéka jelent meg az ajkaimon, miközben kivettem a kezem a zsebemből és végigsimítottam az arcán, letörölve róla egy kis vért. A számhoz emeltem a kezem és lenyaltam róla.
- Hmm, nem is olyan rossz. Ízletes emberkét találtál, bár nekem egy kissé idősnek és túl gazdagnak érződik - A kocsinak támaszkodtam - Nem rajongok ezért az arisztokrata mellékízért - Újra ránéztem, közben egy kósza vérrögöt morzsolgatva az ujjaim között - Nincs kedved újabb préda után nézni? Meghívlak - nevettem - Te választhatod ki a menüt. Így illik régi barátok között, nemde? |
Bármennyire is kíváncsi lettem volna a lépcsőknél lévő duó további sorsára, annyira mégsem találtam szórakoztatónak a helyzetet, hogy kivárjam a végkifejlettet. Őszintén szólva nem sok esélyt láttam arra, hogy Frost túléli az estét. Legalábbis nem olyan benyomást tett rám, mint aki életképes lenne a természetfeletti környezetében. Természetesen lehet, hogy tévedek és ez a hihetetlen naivitása csak álca, ami alatt egy vérszomjas szörnyeteg rejtőzik. Ha a dolgok tényleg ilyen meredek kanyart vennének, akkor annak én örülnék a legjobban. Mindig is különös vonzalmat éreztem az olyanok iránt, akik báránybőrbe bújt farkasok. Azért szerintem belőlem sem néznék ki sokan, hogy milyen kifinomult táplálkozási szokásaim vannak. A kaja elég sokszor szóba került már az este folyamán, ha pedig ennyit beszélnek a finom falatokról, akkor az ember egy idő után megkívánja azokat. Ez teljesen természetes reakció. Az pedig, hogy egy igazi svédasztal vesz körbe, csupán felkorbácsolja az éhségemet.
Éppen a bálterem előtt haladtam el, mikor valami fenséges illatot csapott meg. Azonnal megálltam és abba az irányba néztem, amerre éreztem. A tekintetem hamarosan találkozott egy középkorú férfiéval. Az még az öltönyén keresztül is látszódott, hogy kidolgozott alkattal rendelkezik. Ez pedig arra engedett következtetni, hogy egészséges életet él, tehát végre nem kell kátrányízű tüdővel elrontanom a szájízemet. Elindultam felé, közben pedig egy pillanatra sem engedtem el a tekintetét. Ő is próbálta tartani a szemkontaktust, de a tekintete hamarosan lejjebb csúszott. Egy percig sem zavart, hiszen nem azért hordok mélyen dekoltált ruhát, mert annyira szemérmes lennék. Beszélgetésbe keveredtem a férfival, akit azonnal magával ragadott a kislányos alakításom. Több kétértelmű utalást is tettem vagy éppen végigsimítottam a karján, közben pedig egyre közelebb simultam hozzá. Egyre jobban epekedtem egy kis kóstolóért, ezért az ajkaihoz hajoltam. Először szimplán megcsókoltam, utána azonban erősebben ráharaptam az alsó ajkára. Felszisszent, ahogy egy vércsepp kibuggyant, mielőtt azonban az lecseppenhetett volna lenyaltam az ajkáról. Szinte beleremegtem az élvezetbe, amit az édes folyadék okozott. A férfi azt gondolhatta, hogy ezt a reakciót ő válthatta ki belőlem, ugyanis a fülemhez hajolt és közölte velem, hogy mivel látja, hogy keményen szeretem, eléri hogy olyan hangosan sikítsam a nevét, hogy közben elfelejtsem a sajátomat. Alig tudtam megállni, hogy ne forgassam a szemeimet. Tisztára olyan volt, mintha egy elcsépelt new adult könyvből vette volna. Talán így is volt. Válaszként csak egy játékos mosollyal díjaztam ezt a szörnyen "kreatív" megnyilvánulását. Mikor meguntam a bájcsevejt megragadtam a kezénél fogva és elindultam ki az épületből. Nem itt akartam premier plánban mindenki előtt elfogyasztani. A tervem akkor változott meg, mikor közölte velem, hogy a kert végében parkol a Rolls-Royce kocsija, aminek minden ablaka sötétített. Felcsillantak a szemeim, s teljesen izgatott lettem. Hagytam, hogy vezessen a megfelelő irányba. Senkinek sem szúrtunk szemet, mindenki aki ránk nézett arra gondolhatott, hogy azért keresünk egy kis magányt, hogy végre egymásnak eshessünk. A kocsihoz érve átvettem az irányítást. A hátsó ülésekhez másztunk be, felhúztam a szoknyámat és lovaglóülésben helyet foglaltam a férfi ölében. Röviden megcsókoltam - ugyanis nem az ajkai érdekeltek - aztán a nyakát kezdtem csókolgatni. Az egyik pillanatban azonban a csók harapássá vált. A fogaim kiélesedtek, így könnyedén kiharaptam a nyaki artériájából egy darabot, amit aztán beszívtam, mintha csak egy spagetti lett volna. A vér az arcomra, illetve a ruhámra spriccelt, de ez egy pillanatig sem zavart. A férfiba egy csókkal fojtottam bele a szót, így megízlelhette az ajkaimon a saját vérét. Még életben volt, mikor a karmokká nőtt körmeimmel elkezdtem utat törni magamnak a mellkasában, hogy megkaparinthassam a szívét. Minden egyes harapásnál egyre mohóbbá váltam, így gyorsan eltűntettem a legfontosabb belső szervét. Főleg a tüdejére fájt a fogam, ezért meg sem fordult a fejemben, hogy beérjem pusztán ennyivel. Kihalásztam először a bal, majd a jobb tüdejét is. Fogtam a szerveket és kiszálltam az autóból. Szerencsére a verda nagyon tiszta volt kívülről, ezért lehetővé tette, hogy tollászkodjak egyet a tükörképem segítségével. Az arcom tiszta vér volt, ahogyan a kezeim, illetve a ruhám (főleg a felső része) is. Úgy néztem ki, mint aki most lépett ki egy mészárszékből. Pedig ez csak egy ember vére volt. A két tüdő a bal kezemben lógott. Ekkor a tükörképem mellett megjelent egy közeledő férfi alakja is. Lassan megfordultam egy angyali mosollyal az arcomon. - Rég találkoztunk - végignyaltam az ajkaimon, megtisztítva őket a vértől. - Attól tartok, hogy lekésted mókát - úgy mondtam, mintha tényleg elszomorított volna. Bár hazudnék, hogyha azt mondanám, hogy nem lenne izgató ártatlanok vérében illetve holttestei között szexelni. Beleharaptam az egyik tüdőbe, miközben végigmértem Henriket. Olyan volt a tekintetem, mintha még mindig préda után kutatnék, aminek őt nézném. Így találkoztunk pár évvel ezelőtt is. Meg akartam kóstolni. Mikor azonban kiderült, hogy eléggé megegyezik az ízvilágunk, inkább kerestünk valakit, aki mind a kettőnk számára megfelelt. - Semmi vér? Már te sem vagy a régi.... - csalódottan felsóhajtottam. |
Akaratlanul is elmosolyodtam, ahogy neki is felvirult az arca. Kíváncsi lettem volna, hogy mi jérhat a fejében és hogy vajon ő is elgondolkodott-e már, hogy milyen érdekes találkozásunk volt, a folytatásról nem is beszélve. Hiába nem egy mesébe való a sztori, mégis azt hiszem közelebb hozott minket. Vagy csak én érzem így, nem tudom.
Megcsóváltam fejemet még mindig mosolyogva. Az első alkalmak mindenben meghatározó szerepet töltenek be, legyen az akármi; bicajozás, kardforgatás, íjászat, csók, szerelem. Ebből kettő nem túl hétköznapi egy halandó ember életében, de mindegy. Nevettem a szúrkálódásán, s éreztem, hogy kicsit hiányzott ez a helyzet. Mármint az egymással való csipkelődés. – Rosszabb, papírlap vágta el – nem akartam annyira kiölteni rá nyelvemet, mint az erődben, úgyhogy csak pár pillanatra láthatta. Emlékszem, hogy milyen jólesően kacagott fel akkor. – Elfogom mesélni – bólintottam. Száz meg százféle gondolat jelent meg lelkiszemeim előtt, hogy miként hol és mikor fogunk ilyen beszélgetésbe elegyedni. Őszintén szólva utáltam, hogy milyen várakozással és türelmetlenséggel vártam, hogy ketten legyünk vagy lépjünk tovább. Hogy ne legyen ennyi ember körülöttünk, amiért vissza kellett fogni a vadász téma kiteregetését. Persze, bármikor előfordulhat, hogy más természetfeletti lények kóborolnak körülöttünk, azonban itt tömve voltak a helyiségek. – Szavadon foglak! – vigyorodtam el. – Egyedül nem vett rá ez az elfoglaltság. Apa pedig nem tanított ilyen trükköt – vontam meg vállamat. Neki lehet túlságosan a vérében volt a kardforgatás, én pedig így is úgyis béna voltam. Meg akartam tanulni, de türelmetlen voltam vagy pedig megsértődtem, hogy nem megy.
Amikor egy gyorsabb dallam csendült fel, megálltunk. Kicsit megijedtem, hogy vajon mi lehet a baj, amikor Link a párosról beszélt. Megkönnyebbültem, hogy nem egészségügyi problémája van. Nem tudom mennyire befolyásoló tényező még a baleset számára, de aggódtam. Természetesen kapott a lényeken és meg sem várva útnak eredt. Sóhajtva követtem, amilyen gyorsan csak lehetett, azonban magassarkúim nem voltak éppen segítségemre. Nem égimeszelőbe jöttem – nem is tudok járni bennük -, de ilyenkor illett felvenni egy különleges cipőt, amihez nem volt kimondottan hozzászokva a lábam.
Megállt, így sikerült utolérnem, azonban meglepetten pillantottam meg kezében egy pisztolyt. – Meg sem kellene lepődnöm… - motyogtam szinte magamnak. Alaposnak hittem a biztonsági rendszert, de úgy látszik az ifjú Maddoxon ők sem foghatnak ki. Nyilván én sem szerettem fegyverek nélkül mászkálni, egy-egy csillag rejtőzött nálam, azonban a mai eseménnyel kivételt tettem. Amúgy sem valami előnyös ruhát választottam, emellett reméltem nem lesz szükségem semmire. Másrészről egy jó vadász bármiből fegyvert kovácsol. Mikor újra észbe kaptam a fiú megint eltűnt szemeim elől. Letértem a kavicsos útról, így a fűben halkabbá váltak lépteim. Mikor beértem, felém fordult és az a vadász csillogás égett szemeiben. A fiatal lányra pillantva fintor jelent meg arcomon. Vér. Megingattam fejemet, jelezve, hogy még csak egy tű sem volt nálam. Elrejthettem volna nyalánkságokat a combomra csatolva, de ez nem az én műfajom volt. Mellesleg balhét sem akartam, de örültem, amikor Link is felvázolta a tervét, és abban sem szerepelt indokolatlan öldöklés. Biccentettem, hogy mehetünk, csak hogy a boszorkány gyorsabb volt. Szerencsére nem történt semmi vészes, éppen csak elvesztettem az egyensúlyomat – mondjuk ebben az óriási szoknyában és magassarkúban alapjáraton csoda volt, hogy tudok guggolni -, azután felpattantam és Link mellett álltam meg. Határozott volt a fellépésem annak ellenére, hogy semmi sem volt nálam, de ezt ezeknek a szörnyeknek nem kellett tudniuk. Remélem most se gondolta meg magát társam, és tartja magát a csapatjátékhoz. Azonban nem a büszkesége miatt féltem, hogy kihagy, hanem a motor baleset után. Jól esik az aggodalma, viszont nem akartam, hogy magára maradjon, főleg nem lett volna fair két természetfelettivel hagyni. Női megérzésem azt súgta, hogy a lány nem ember és egyáltalán nem vadász.
- Nagyon humoros – morogtam a férfi felé, amikor megjegyezte a leskelődést. Mondjuk az mindenesetre becsülendő, hogy nem küldött ránk rögtön valami átkot, azonban nem voltam teljesen nyugodt, hogy milyen egy rohadék lehet belül az illető. Linkre tévedt a pillantásom, hogy most mit tegyünk. Ésszerű lett volna lelépni, mert láthatóan ők sem akartak bajt – legalábbis nagyon remélem -, viszont tudtam, hogy Linkkel nem lesz egyszerű dolgom. Ha mégis, akkor pozitívan csalódás ért volna. |
Láttam Elsán, hogy nagyon igyekszik megnyugodni és visszanyelni a könnyeit. Az alsó ajka néha megremegett, aztán pedig letörölte a még ki sem buggyanó könnyeit. Tudtam, hogy mondanom kellene valamit, amitől talán egy kicsit jobban érezhetné magát, azonban sosem tengett túl bennem az empátia, ezért fogalmam sem volt, hogy mégis mit kellene ahhoz hallania, hogy valamennyire megtudjon nyugodni. Nagyon sajnáltam a lányt, hiszen egyáltalán nem érdemli meg ezt a sok rosszat, ami mostanában vele történik. De mivel nem sokszor kerülök olyan szituációkba, ahol nekem kellene támaszt nyújtanom és megvigasztalni a másik felet, ezért teljesen tanácstalan voltam. Az is közrejátszott, hogy Elsán kívül nagyon nem volt olyan személy az életemben, aki fontos lett volna olyan szinten számomra, hogyha valami miatt a padlóra kerül, akkor megpróbáljam felkaparni onnan. Vagy hogy egyáltalán érdekeljen, hogy hogyan is érzi magát. Azonban nem akartam kukaként ülni szembe vele. - Gyere ide - Közelebb csúsztam hozzá a padon és finoman magamhoz öleltem. Ha elhúzódott, akkor persze elengedtem. Ha nem utasította el az ölelésem, akkor végigsimítottam a hátán, a gerince mentén, s nyomtam egy puszit a homlokára. Ennél jobb ötletem tényleg nem volt, hogy mégis mit tehetnék. Azt ki kell emelnem, hogy ennél gondoskodóbb gesztust még sosem mutattam ki senki felé. Valószínűleg nem is sokszor fogom felfedni ezt az oldalamat is, de úgy éreztem, hogy Elsának szüksége van rám. Én pedig nem fogom magára hagyni, főleg nem egy ilyen helyzetben. Lehet, hogy egy manipulatív, hataloméhes tenebris boszorkány vagyok, de attól még igenis vannak olyan személyek, akikkel törődök. Még ha ezt sokszor csak a magam módján mutatom is ki.
- Lehet, hogy most nem kellene átváltoznod - jegyeztem meg, mikor az erős próbálkozásai ellenére is elég siralmasan ment neki az átváltozás. Még akkor sem túl jó a bagolykodásban, hogyha a legjobb formájában van. Most pedig nem csak zaklatott és kimerült lehet, hanem talán még sokkhatás alatt is van. Nem szívesen kockáztatnám meg, hogy ilyen állapotában mi sülne ki az alakváltásából. Még ha sikerülne is neki felöltenie a bagoly alakját, lehet egyszer csak random visszaváltozna emberré vagy éppen ellenkezőleg, nem tudna vagy csak nagyon nehezen tudna visszaváltozni emberré. Az hogy sikerült részleges formát öltenie jó hírnek számított, talán annyira mégsincs rosszul. Vagy egyszerűen csak lebecsültem. Próbálok nem beleesni ebbe a hibába, de sokszor ha ránézek a lányra egy törékeny porcelánbabát látok, hiába tudom, hogy erősebb a legtöbb embernél, akit ismerek. Persze nem fizikailag, hanem érzelmileg.
Addigra már nekem is feltűnt, hogy valakik figyelnek minket, mikor Elsa a bokrok felé biccentett. Először nem tulajdonítottam nekik nagyobb figyelmet, hiszen egy olyan rendezvényen vagyunk, ami sok embert vonz, tehát annyira nem furcsa, hogy felbukkannak a közelünkben. De mivel nem úgy tűntek, mintha tovább terveznének állni, ezért fenyegetésként kezdtem rájuk tekinteni. Jelen pillanatban semmi kedvem sem volt túlbuzgó vadászokhoz - azért gondoltam, hogy azok lehetnek, mert más boszorkánynak vagy lénynek nem lenne különösebb indítéka szaglászni utánunk - sőt különösen bosszantott, hogy egyszerűen nem lehet nyugtunk. - Nektek nem tanították meg, hogy illetlen dolog leselkedni? - fordultam a bokor felé, közben egy erőnyalábot küldtem feléjük, ami kilökte őket a növények takarásából. Nem eshetett bajuk, hogyha nem voltak elég szerencsétlenek ahhoz, hogy olyan módon fogjanak talajt, hogy azt bármilyen testrészük is bánja. - Segíthetünk valamiben? Mert ha nem, akkor akár el is takarodhatnátok - a hangomban fenyegetés bújt meg. Egyelőre még magamhoz képest elég nyugodt voltam, de elég volt a legminimálisabb provokáció, hogy úgy rendesen felmenjen bennem a pumpa. Végigmértem a két meglepetésvendéget, közben pedig már meg is fogalmazódott a fejemben egy elég aljas stratégia ellenük, ha esetleg fontoskodni szeretnének. Úgy léptem, hogy Elsát takarjam vagy ha kell akkor védjem a testemmel. |
Szívesen megtöröltem volna a kezemet, mielőtt még megfogtam volna a zakóját, de aztán úgy voltam vele, hogy igazából teljesen mindegy. Valószínűleg egyenlő arányban reszkethettem a sokktól és a hidegtől, így remegő tagokkal belebújtam a zakóba és összehúztam magamon. A fogam is vacogott, és bár az elviselhetetlen fájdalmakat a fejemben mintha elfújták volna, de a csuklóim keményen sajongtak Alex keze nyomán és az arcom is tompán lüktetett. Meg akartam köszönni Lucasnak a felsőt, de ahogy megszólaltam, egy hang sem jött ki a számon, ellenben a torkom rettenesen sajgott az üvöltéstől. Először megdöbbentem és újra meg akartam szólalni, de egy gyenge suttogásnál többre nem futotta, így csak bólintottam Lucas felé, ahogy hallgattam amit mondott. Valószínűleg akkor sem fűztem volna sokkal több mindent hozzá, ha tudtam volna normálisan beszélni, egyenlőre pedig próbáltam megnyugodni és visszatartani a könnyeimet, amik a varázslat vége után elálltak, de most megint úgy nézett ki, hogy elkezdek sírni. A kézfejemmel elmaszatoltam a könnyeimet, közben hagytam, hogy Lucas letörölje a vért az arcomról. Összerezzentem, amikor elért a járomcsontomon lévő sebig, ami ugyan egyáltalán nem volt súlyos, de kellemetlennek kellemetlen volt. Ahogy így éreztem, akár az is lehet, hogy már a teremben részlegesen átváltoztam és a sebet a bagolykarmaimnak köszönhetem. Ahogy Lucas befejezte az arcom törölgetését, lehajtottam a fejem és megdörzsöltem a kezem, próbáltam visszanyerni a nyugalmamat, azonban nem tűnt valószínűnek, hogy erre hamarosan sort keríthetek. Inkább csak arra koncentráltam, hogy magamban tartsam a könnyeimet, ez könnyebbnek tűnt.
Tudtam, hogy azonnal indulni fogunk, amint eléggé összekapartam magam, de egyenlőre abban sem voltam biztos, hogy ebben az állapotban vissza tudok-e sétálni a kocsiig. Reméltem, hogy Lucas még hagy egy kis időt, így lehajtottam a fejemet és beletemettem az arcom a tenyerembe, úgy, ahogy percekkel ezelőtt a bálteremben tettem. Miért akar Alex megölni? Semmit sem tettem ellene, mindig igyekeztem kitérni az útjából. Elismerem, be kellett volna fognom tánc közben a szám, főleg, hogy tudtam mennyire könnyű őt felhúzni, de az a helyzet, hogy valószínűleg akkor is ezt tette volna, ha én sem beszélek vissza. De mi vihette rá erre? Csak engem akar megölni, de mégis miért? Hiába kutattam valamilyen megfelelő indok után, semmit sem találtam, ami elég lett volna ahhoz, hogy ezt művelje. Ráadásul nem maradt itt, hogy végignézze az eredményeket, pedig általában mindig szeretett gyönyörködni a ténykedései eredményeiben, a szertartásnál is csak akkor ment el, amikor már véget ért a "móka". Ha most figyelt is, akkor azt rejtve tehette, ezt pedig nem tudtam megérteni. Az a szörnyű sejtés fogott el, hogy sokkal többet terve egy kis elmekontrollálásnál, ez pedig megrémített.
Felemeltem majd hátravetettem a fejem és fellégeztem, utána pedig megtámaszkodtam a padon és megpróbáltam felállni, de egy pillanatra úgy tűnt, hogy cserben hagynak a lábaim, így visszahuppantam. Úgy döntöttem, nem szenvedek itt tovább, inkább alakot váltok, mert Lucasnak még mindig könnyebb lesz bagyolként visszajuttatnia a kocsihoz a ruháimmal együtt, mint emberi formában. Intettem neki a fejemmel, hogy várjon egy kicsit, majd nekiláttam átváltozni, de kínosan lassan ment. Úgy látszik a sokk, ami még mindig ott lapult a bőröm alatt, nem járult hozzá a könnyű alakváltáshoz. Az olyan apróbb dolgok kezdett először megváltozni, mint az érzékelésem, így például a szemeim pillanatok alatt feketében pompáztak és láthattam az egész kertet a baglyok éjjeli és infra látásával együtt, közben pedig a hallásom és a többi érzékem is kezdett elállatiasodni, így egy pillanat alatt megdermedtem. Vannak itt valakik.
Ennek talán nem kellett volna meglepnie, elvégre az egész kert nyilvános volt, de a közelünkben voltak, túlságosan is. Próbáltam nem elárulni magam, ahogy felemeltem a fejem és Lucasra néztem - bagolyként nem tudom mozgatni a szemeimet - és egy aprót biccentettem az irányukba. Lehet már neki is feltűntek, lehet nem, nem tudtam megítélni. Innen hallottam a beszélgetésüket is, amit nem találtam bizalomgerjesztőnek - vadászok, tényleg csak ez hiányzott a mai napból. Különös módon nem rémültem meg, de úgy döntöttem, nem változom át teljesen, helyette csak a karmokat növesztettem tovább a kezemen, amik szükség esetén megtették fegyvernek is. Ennek ellenére nem harcra készültem, hanem futásra, bár nem voltam benne biztos, hogy ebben az állapotban egyáltalán rendesen lábra tudok-e. állni Ettől még tényleg nem adhatom olcsón a bőröm, és ha harcra kerülne sor, villámgyorsan el kell kerülnöm Lucas elől, hogy ne engem kelljen kerülgetnie és útban se legyek. Az futott át a fejemen, hogy ha ezen túl tudunk lenni, akkor muszáj lesz találnom magamnak valamilyen harci sportot, hogy ne legyek ekkora kolonc a nyakán. A kezeimet egenlőre a ruhám redőibe rejtettem, hátha a vadászok először ki akarják majd találni, én mi is vagyok, és így ne adjak nekik azonnal támpontot. |
Az volt a legfontosabb, hogy minél hamarabb megszabadítsam Elsát a bátyám varázslatától. Semmilyen módon sem hagyhattam így, hiszen az elméje olyan volt akár egy kirakós, aminek a darabjait erőszakosan direkt rossz helyre zsúfolták be. Ha tartósan ebbe az állapotba maradt volna, akkor elég nagy lett volna az esély arra, hogy komolyabb pszichés problémái akadjanak majd a közeljövőben. Nem minden elmekontroll jár ilyen következményekkel. Ha nem lépünk át egy bizonyos határt, akkor nem okozunk se fájdalmat se maradandó károkat. Persze azok, akik ennyire messzire mennek nem abba a típusba tartoznak, akit érdekelne hogy mennyire szenved az általa befolyásolt személy, s hogy milyen következményekkel jár az elméjével való kis szórakozása. Én még egyszer sem okoztam ilyen méretű károkat valaki fejében, pedig rendszeresen szoktam mások agyával szórakozni.
Láttam a lány arcán vérző sebet, viszont egyelőre nem tettem vele semmit. Felesleges lett volna letörölni a vért, ugyanis a varázslat egyik mellékhatása, hogy az alany szemeiből és orrából, sőt néhány esetben még a füleiből is vér kezd folyni. Nem szép látvány, de engem már egy ideje nem hatnak meg az ilyen dolgok. Már azért nem volt olyan kellemes a kinti időjárás, tehát csípett a hideg, Elsán pedig csak az az egy szál báli ruhája volt. Bár most még fázott, biztos voltam benne, hogy hamarosan melege lesz, sőt a varázslat és a fájdalom miatt úgy fog izzadni, mintha negyven fokos melegben lenne.
A varázslat erőssége elég nagy tempóban gyorsult, tehát a lány is gyorsan erősödő fájdalmat érezhetett. Egyáltalán nem finomkodtam, minél hamarabb meg akartam szabadítani a varázslattól. Mikor sikítani kezdett, akkor olyanná vált számomra, akár egy nyitott könyv. Láttam, ahogy a ruháját próbálgatja, majd elkezd készülődni, aztán megjelentem én is a képben, s elindultunk a bálra. Minél jobban haladtam előre az este történéseiben és közeledtem ahhoz a bizonyos ponthoz, ahol valaki összekuszálta a fejében a dolgokat, annál erősebb lett a varázslat, s annál nagyobb fájdalmakat kell átélnie. A tekintetemet egy pillanatra sem vettem le róla, ahogyan azt sem hagytam, hogy bármi megzavarhassa a figyelmemet. Ha még azelőtt megszakítottam volna a varázslatot, hogy a végére értem volna, akkor Elsa a semmiért szenvedett volna. Ráadásul kezdhettem volna előről, a lány pedig a kelleténél is többet szenvedett volna. Természetesen nagyon sajnáltam, s rossz volt nézni, ahogy ennyire szenved. Főleg mikör összegömbölyödött a földön és a füleire szorította a kezeit, próbálva elmenekülni a fájdalom elől. Ekkor olyan volt, mintha egy falba ütköztem volna, ugyanis a történések ott megakadtak, ahogy valaki lekérte tőlem tánc közben. Az elméje megpróbálta megakadályozni, hogy mélyebbre áshassak az eltemetett emlékeiben. Emiatt még az eddigieknél is erősebb nyomást kellett gyakorolnom rá. Örültem volna, hogyha ennyivel sikerül kiütni a szöget a fejéből, mert nem szívesen feszegettem a varázslat határait Elsával szemben. Most akkora fájdalomról beszélünk, aminek még a felét sem éli át egy átlagos ember az élete során. Én pedig ezt a hatalas mennyiségű fájdalmat most egyszerre zúdítottam Elsára. Próbáltam kizárni a lány szűnni nem akaró sikítását a könnyeivel együtt. Amint sikerült áttörnöm ezt a falat az elméjében megláttam Alexander arcát, ahogy a lánnyal táncol, aztán pedig végrehajtja rajta az elmekontrollt. Ekkor érte el a fejében lévő nyomás a tetőpontját, ami miatt Elsa szemeiből és orrából is folyni kezdett a vér. Lazítottam kicsit a varázslat erősségén, de addig nem szűntettem meg, még teljesen helyre nem hoztam azt a káoszt, amit a bátyám okozott.
Levettem a zakómat, amit átnyújtottam a lánynak. - Ezt vedd fel - Az imént történtek miatt nagyon ki lehetett melegedve, ilyenkor pedig nagyon egyszerű benyelni egy megfázást vagy amilyen szerencséje van Elsának mostanság, egy tüdőgyulladást. - Sajnálom, hog ezt át kellett élned - Senkinek sem szabadna ilyen erejű fájdalmat tapasztalnia. Most először igazán rosszul éreztem magam, amiatt hogy csak azért kell ennyi szenvedést megtapasztalnia, mert én szerettem volna magamnak egy halhatatlan játékszert. Mivel zsebkendő nem volt nálam, ezért az ingemből szakítottam le egy darabot. Egy varázsigével benedvesítettem az anyagot, aztán leültem a lánnyal szemben és finom mozdulatokkal nekiálltam letörölgetni a vért az arcáról. Az biztos, hogy Alexander ezt nem fogja megúszni. Meg fogom találni egy módját, hogy leállítsam. Ő alaposan lebecsül engem, meg sem fordulna a fejében, hogy veszélyt jelenthetek rá. Ezt a túlzott önbizalmát pedig ellene fogom fordítani. |
A fejem ringatózására tértem magamhoz, a gondolataim teljesen kuszák voltak, és még egy kis ideig lehunyva tartottam a szemem. A halántékom nagyon fájt, nem a fejfájásra jellemző tompasággal, hanem mintha két oldalról szúrtak volna tűket a fejembe, és azok egyre beljebb hatoltak volna a koponyámba. Egyáltalán nem éreztem magam fáradtnak, ellenben nagyon is ernyedt és fásult voltam, de fogalmam sem volt arról, mi emészthette fel ennyire az energiáimat. Az arcom is tompán sajgott, először nem is értettem, hogy miért, de amikor aztán lassan odaemeltem a kezem - még mindig lehunyt szemmel - éreztem a vért az ujjaim alatt és leesett, hogy ezt én műveltem magammal, amikor feltettem a maszkomat. Először nem is értettem, hogy mi ütött belém, de ahogy lassan újra összeraktam magamban a történteket - az este során már nem először - leesett, hogy miért vagyok ebben a helyzetben. A haragnak alig volt ideje elönteni, mert mire kinyitottam a szemem, már le is érkeztem egy padra.
Pillanatok alatt elkezdtem vacogni a hideg levegőn, miközben hallgattam Lucast. Túl gyorsan beszélt ahhoz, hogy közbevághassak, és amikor megszólaltam volna, felemelte a kezeit. Egy kis ideig csak a nyomást éreztem, egy egyre erősödő, sípoláshoz hasonló hanggal együtt a fülemben, ami pár másodperc alatt elviselhetetlen méreteket öltött. Úgy éreztem, meg fogok süketülni, a fejemre szorítottam a kezem, és én nem is érzékeltem, de teli torokból üvöltöttem, így pillanatok alatt berekedtem. Ahogy a hang megtöltötte a koponyámat és ijesztően ismerős érzéssel verődött oda-vissza a fejemben, hirtelen a fájdalom is fellépett. Mintha kemény pörölycsapásokat mértek volna a fejemre, amik egyre erősebbé váltak, másodpercek leforgása alatt egyre több és több jött, egyre erősebbé válva és semmit sem tudtam tenni ellenük. Összegömbölyödtem és a fejemre szorítottam a kezem, a fájdalomtól potyogtak a könnyeim. Legszívesebben üvöltöttem volna vele, hogy hagyja abba, de semmi értelmes nem tudott kijönni az ajkaimon, csak az artikulátlan üvöltés, ami a végére szinte némává vált, annyira elment a hangom. Aztán hirtelen, egyik pillanatról a másikra az egész enyhülni kezdett, és azt hittem, vége is van, bármit is művelt Lucas, de elhamarkodtam. Mintha a kezeivel egyenesen a fejembe nyúlt volna, és megragadott volna valamit. Az egész a gyomláláshoz hasonlított, csak ezúttal a gazok helyett eleven idegeket tépett ki, olyan fájdalmakat okozva, amikről nem is tudtam, hogy léteznek, de most döbbenetesen élőnek hatottak.
Aztán kezdett minden visszajönni. Az egész este újra a szemeim előtt kezdett peregni, nem csak az én szemszögemből, néha kívülről is láttam sajét magamat. Ahogy készülődtem, majd Lucas érkezése és a kocsiút. Beugrott, hogy mit beszéltünk a tárgyalóban és emlékeztem a tánc minden pillanatára, de több ponton is homályba vesztek a történtek. Először a tárgyalóban volt valami. Először csak az kezdett visszatérni, hogy mondtam valamit Lucasnak, aztán az, hogy azt mondtam láttam valakit. De kit? Mintha egy örökkévalóság telt volna el, úgy tűnt, mintha sűrű köd fedné ezt az apró részletet, de aztán szétoszlott, és beugrott, kit is emlegettem. Alexander. Igen, őt láttam. Aztán tovább is ugrottunk az újabb sérült részre, ez azonban sokkal nagyobb tartomány volt, mint az előző. Emlékeztem az idegenre, aki lekért, de az emlékeim pontosan azon a ponton értek véget, ahol megláttam, kivel is talákoztam. Ennek a kiderítése sokkal több időt igényelt, és ismét csak erős fájdalmakat, de Lucas szemmel láthatóan nem akart megkegyelmezni. Egy szívdobbanásnyi idő múlva áttört a gát, az emlékek olyan sebbeséggel öntöttek el, hogy nem is tudtam az összeset felfogni. A kép még így is hamar összeállt bennem és visszatért a beszélgetésem Alexszel, aminek a végén akkora kárt tett a fejemben. Nem tudtam, ezt az egészet Lucas is látta-e, nem lepett volna meg, ha megtudom, hogy ő sokkal több mindent érzékelt az itt lezajló dolgokból, mint én. Végül elérkezett az utolsó nagy fájdalom, amikor szinte feltépte azokat a szavakat az elmémben, amiket Alex mondott arról, hogy Lucasra kellene dühösnek lennem. Egy villanásnyi idő alatt elszállt minden haragom, de minden más nagyon is tisztán megmaradt a fejemben.
A padon ülve tértem magamhoz, lehajtott fejjel. Melegséget éreztem az arcomon, és ahogy végighúztam rajta a tenyereimet, azok tiszta véresek lettek. Vér folyt a szemeimből és az orromból, amit alig tudtam letörölni, jó eséllyel inkább csak szétkenhettem az egészet. A maszkom már nem volt az arcomon, így legalább az nem lett beszennyezve, és sikerült időben felfognom a leeső cseppeket. Kábán néztem körbe, az előttem lévő Lucas tekintetét kerestem. |
Többnyire Celia gyönyörű kék szemeit fürkésztem, de arra is volt példa, hogy elszégyelve magam tanulmányoztam a cipőm orrát. Álltalában elég jól ment a bocsánatkérésdi, mert mást se csináltam egész éltemben. Mindig azt tanították nekem otthon, hogy egy úriember magára válalja a felelősséget, akkor is ha nem kifejezetten nevezhető hibásnak. Emlékszem, gyerekkoromban mindig büszkén álltam elő, mikor a szüleim számonkértek egy-egy csínytevés után. A büntetést akkoriban nehezen viseltem, mostanra viszont megtanultam széles mosollyal az arcomon tűrni minden fájdalmat. Néha úgy éreztem képes lennék kurtán a halál szemébe röhögni, ha eljönne értem. A baleset után is volt egy hasonlóan nevetséges érzésem, ami feltöltött pozitív energiákkal. Ez nem a vég volt, csak egy újabb fejezet lezárása, a könyv azon lapja, aminek felét üresen hagyták, hogy egy új oldalon kezdhessék tisztalappal a történetet. - Itt vagyunk - ismételtem el szavait, majd halványan bólintottam egyet. -, és ezt senki sem kérdőjelzheti meg - egyet értettem vele, hogy talán a jelenre kéne koncentrálni, de közben szükségem volt rá, hogy a bűntudatom feneketlen vermét betemesse megbocsátó szavaival. Az élet olyan rövid, főleg ha az ember vadász, ezért semmi értelme sem volt haragban élni másokkal. A legborzalmasabb pedig az utolsó lélegzetvételnél ráébredni, hogy mennyi lyukat hagytunk befoltozatlanul. Amikor a fának csapódtam, nekem is eszembe jutottak az ilyen foltjaim. Főként a nővérem járt a fejemben, akiről lassanként megfeledkeztem az évek során. A napok teltek múltak, és nekem egyre kevésebbszer jutott eszembe az utolsó találkozásunk ót, már a hangját is elfeljtettem, és a vonásai is csak azért rémlettek határozottan, mert nagyon hasonlítottak Rubyval. Lehet, ha ez nem így lett volna, már rég a feledés homályába veszett volna alakja emlékezetemben. Ennek puszta gondolata is lesúlykolt. Habár ő más vizeken evezett, mint a többi Maddox, mégis kötlességemnek éreztem, hogy foglalkoztasson mi lett vele, hisz egy és ugyan az a vér csordogált ereinkbe.
Hamar kiderült, hogy az álmaim nem is csak álmok voltak. Nem kellettek nekem szavak hozzá, hogy ráébredjek az igazságra, Celia némasága többet mondott minden szónál. Gondterhelt sóhajjal fogadtam a tényt, ami kézzelfoghatóvá tette a rémeket, amiket láttam. Borzalmasan éreztem magam, de közben nem akartam, hogy a hangulatingadozásom kihasson a környezetemre, azaz jelen helyzetben Celiára. Az én bűneimért továbbra is nekem kellett elszenvednem a bűntetést. Csak azt sajnáltam, hogy mind ennek levét mégis Celia itta meg. Csak azt nem értettem, hogy mért nem mosott be nekem, a helyében én behúztam volna magamnak. Láttam, hogyan bánik a dobocsillagokkal, kizárt dolognak tartottam, hogy a jobb egyenese nem hibátlan műalkotás. Mazoista módon azt kívántam, bárcsak lett volna bátorsága bemutatni rajtam aznap, megérdemeltem volna.
- Mintha ezt már hallottam volna tőled - tűnődtem el, mikor kijelentette, hogy kvittek vagyunk. Egy széles mosolyra húztam ajkam. Pontosan emlékeztem rá, hogy mikor mondta ezt nekem, de jó érzés volt tettetni a hülyét. - ...azóta se tudok rólad többet a nevednél, Celia - hangsúlyoztam ki direkt a nevét, amihez köthető volt az elhangzott mondat. És ami azt illeti, tényleg nem tudtam róla túl sok mindent, holott elszenvedtem vele egy motor balesetet. Mindig úgy képzeltem, hogy az ember olyanokkal szenved ilyen baleseteket, akiket jobban ismer a tenyerénél, hogy aztán igazán drámai filmes jelnetek követhessék a szerencsétlenséget. Bár meg kell hagyni a mienk is elég szappanoperásra sikeredett. - Kedvenc szín? Kaja? Legvéresebb vadászat? - tettem fel teljesen véletlenszerű kérdéseket, amiket az emberk álltalában tudni szoktak a másikról. Na jó, talán az utolsó nem túl humánus feltevés, de a vadászoknál ez teljesen hétköznapi volt. Meg kell hagyni, elég vérszomjas faj voltunk, de mi, a természetfeletti világ helytartói véres kézzel szolgáltattunk igazságot, hogy védjük az emberi fajt a kihalástól.
Végig futattam a tekintetem a kerten, hogy megbizonyosodjak róla, véglegesen szem elől vesztettem a fickót, akit idáig követtem. Veszett ügy volt, de sosem lehet elég elővigyázatos az ember. Minden csendes volt, így nyugodt szívvel tekintettem Celiára. - Ugye tudod, hogy most utasítottál vissza egy vissza nem térő lehetőséget? Nem szoktam ilyen ajánlaokat tenni senkinek... Most még meggondolhatod magad - húztam össze a szemem. Nem szerettem tartozni, ebből adódik, hogy nem ajánlgattam, és nem is fogadtam el ajánlatokat, mert mindennek megvolt a maga hátulütője. Ezesetben viszont nem vezérelt semmi hátsószándék. - Tánc egy ilyen csinos hölgyel nekem megtiszteltetés - mondtam egy mosollyal az arcomon. Az ajkam ezesetben nem azért görbül felfelé, mert ennyire szerettem volna táncolni, csak édesnek találtam, hogy annyira zavarba jött a kérdéstől, hogy nem bírt a szemembe nézni. Közben pedig szúrta is a dolog az oldalam, mert nem nekem jutott előbb eszembe felkérni egy táncra. - Szóval Reid kisasszony lenne kedve táncolni velem? - nyújtottam felé a kezem, hogy aztán felkísérhessem a lépcsőkön egészen a bálteremig.
[CELIA & LINK A BÁLTEREMBEN] |
Mindkettőnknek egyik pillanatról a másikra változott a hangulata, s különféle érzések kavarogtak bennünk. Link szemei nagyon árulkodóak voltak, maszk nélkül pedig könnyebben ment arcáról való olvasás, míg neki nem adatott meg ez az előny, mert én magamon hagytam sajátomat.
Rögvest szabadkozni kezdett, pedig ugyanolyan hibásnak tarottam magam. És senki sem győzhetett meg az ellenkezőjéről. Tudom, hogy felkereshettem volna, ha nem vagyok csökönyös. Viszont azt már nem hagyhattam szó nélkül, hogy gyáva. – Egyikünknek sem volt elég bátorsága – esetlenül megvontam vállam, majd halványan rá mosolyogtam. – De már nem számít. Most itt vagyunk.
Láttam rajta, hogy össze van zavarodva, bár nem értettem miért. Összevont szemöldökkel figyeltem, majd bevillant, hogy akkor a takarítószertárban is furcsán viselkedett. Egyszer A-t mondott, utána meg a szöges ellentétét. Egyszer bókolt, következő mondata pedig földbe tiport. És akkor döbbentem rá, hogy mennyire vak voltam. Nem vagyok orvos, és sosem érdekelt a szakma, de ez túl nyilvánvaló, hogy erősebben beverte fejét, ami úgy tűnik, komolyabb problémákat – ez esetben emlékezetkiesést? – okozott. Te jó ég… Legszívesebben homlokomra csaptam volna. Hogy lehettem ennyire hülye? Hogy nem vettem észre? Gondolataim tömkelegéből Link keserű kérlelése rántott vissza a realitás világába. Nem akartam a szörnyű igazsággal szembesíteni, legalább neki ennyivel könnyebb. Habár álmai – amik egyébként ezekről szólnak, s tudatalattija jelzi – is erről árulkodnak. Így is elég nyomasztó lehet, nem akartam még egy lapáttal rátenni. Bólintottam egyetértően, hogy felejtsük el. Nem tudom mennyire szűri le ebből a szótlanságból, hogy azok az álmok tényleg megtörténtek. Zavarba ejtett, amikor azt mondta csak a szép szavakat érdemeltem meg. Azokkal is eléggé elbizonytalanított, hiszen még olyan őszintén nem mondta, hogy okos és csinos vagyok. Visszagondolva erre a szösszenetre még jobban zavarba jöttem és idegesen felnevettem, s ezt a megilletődést csak tetézte, ahogy kezem után nyúlt. Beharaptam ajkaim, s úgy néztem fel rá, aztán arra gondoltam bár ne tettem volna. Elképesztő helyes volt amúgy is, de a mosolya…
Magához húzott, kezeimmel pedig megkapaszkodtam benne, mert azt hittem remegő térdeim bármelyik másodpercben cserbenhagyhatnak. Hálát adtam az égnek, hogy hosszú ruha volt rajtam. Pillanatok alatt levarázsolta rólam az álarcomat, amit hitetlenkedő fejcsóválással és egy mosollyal díjaztam. – Most már kvittek vagyunk – deja vu érzésem volt, de nem akart az istenért se beugrani, hogy miért. Következő ajánlatára a fogaskerekek beindultak és zavarbaejtőbbnél zavarbaejtőbb ötletek pattantak ki belőle. Nem akartam burkolt randimeghívásra kényszeríteni, azért ennyire nem akartam magam égetni. Meg hát voltak nekem is íratlan szabályaim. Végül csak megforgattam szemeimet, s válaszra nyitottam számat. – Nem tartozol semmivel. Bocsánatot kértél, nálam ez mindennél többet jelent – mondtam szemeibe, hogy lássa, tényleg így gondolom. Az őszinte bocsánatkéréstől nekem nem kellett több. Tőle meg végképp. – Esetleg egy táncba benne lennék, ha nincs ellenedre – említettem meg félvállról elhadarva, s úgy tettem mintha láttam volna valami érdekeset a távolban, ugyanis elkaptam róla tekintetem. |
Akaratom ellenére is eszembe jutottak a baleset utáni napok. Rémes volt az egész. Emlékszem, mikor magamhoz tértem mindenem fájt a szó szoros értelmében. Az arcomról a bőr egy része le volt nyúzva, és rettentően égett, ma már csak néhány varr és heg emlékezik meg a múltban történt rossz dolgokról. A testem pedig tele volt kék-zöld foltokkal, de mégis a legborzasztóbb a fejfájásom volt. Képtelen voltam visszaemlékezni a történtekre, az utolsó momentum, ami még élénk képként élt a fejemben, mikor megcsúszott a motor. Ezen kívűl csak homályos pillanatképek rémlettek. Többnyire elmosott arcokat láttam, amiket nem tudtam névhez kötni, mind tompán beszélt hozzám, én pedig megörültem tőle, hogy képtelen volt beazonosítani. Se az apám se az anyám nem voltak hajlandóak nyilatkozni, mikor megkérdeztem, valaki bejött-e a kórázba. Mindig azt felelték, hogy senkit sem érdekeltem, még Ruby se látogatott meg. Ezt nehezen hittem, hiszen Ruby nem hagyna így cserben, de végül annyit agyaltam rajta, hogy mégis sikerült elképzelnem, Ruby hátat fordított. Vele se találkoztam a balset óta, én nem mentem haza, ő pedig nem jött el a szülői házba. Talán emiatt hittem anyéknak, mert még oda se volt képes a dugni az orrát, pedig én mindig megtettem érte mindent... Csalódott voltam, és fájt, hogy azokba se bízhatok, akikben eddig igen. Nem vártam el, hogy bárki meglátogassan, de valahol reménykedtem benne. Se az úgynevezett barátaim, se a testvéreim, csak anyám féltve ölelő karja maradt meg biztos pontnak ebben a kilátástalán helyzetben. Ezért nem mertem rákérdezni Celia hogylétére, mert még egy elutasítás vagy egy rossz hírt nem bírtam volna egyenes háttal átvészelni. Már így is néha úgy remegett a kezem, hogy az öt órás tea kilöttyent a festett porcelán pohárból. Titkon féltem, hogy ugyan ez fog történni, ha fegyvert veszek a kezembe, és eszembe jut mind ez. Szükségem rá, hogy mással tereljem el a figyelmem, de most a homályos emlékek újra feltörtek.
Felcsillant a szemem, mikor piros ajkaink kiejtettem a feloldozásom kulcsának szavát, nem haragszik. De a csillogás hamar abba maradt, mikor folytatta a mondandóját. A büntudat hullám ismét megingatott, a gyomrom pedig egészen kicsire szűkült. Végül nem csak emlékképekben, hanem érzésekben is rámtört a baleset utáni hangulat. Az hittem mindjárt elhányom magam, és tudtam, mind ezt csak magamnak köszönhetem. Egy hang a fejemben rázendített, és megállás nélkül harsongta, hogy mind erről én tehetek. Bűnös, cserbenhagyó, gyáva... Csengtek fülemben a meghatározó szavak, amikkel magamat vádoltam. - Nem, erről nem te tehetsz. Nem kéne, hogy lelkiismeretfurdalásod legyen miattam. Ez így nem helyes - egy mély levegőt vettem, majd lesütve a szememet megingattam a fejem, aztán kerülve a pillantását az égnek szegeztem a tekintetem. - Ha egyszer én voltam túl gyáva... - nehezemre esett kimondani, és nagyköönség előtt elismerni, hibáztam. De ez volt az igazság, és nem hagyhattam, hogy ő magát ócsárolja az én baklövéseim miatt. Igenis értékeltem az őszinteségét, nemes dolog tartottam, ezért ő is megérdemelte, hogy én őszinte legyek vele. Bár az álmaimról nem igazán akartam társalogni vele, azok túlzottan is zavarbaejtőek voltak számomra. De mintha csak megérezett volna valamit. A következő szavait már tényleg nem tudtam feldolgozni. Hirtelen azt hittem a fejembe lát, vagy mi a csoda. Megfagyott bennem a vér. Pillanatokig csak rémülten néztem rá. - Talán összekeversz valakivel, kedves, én sosem modanék "csúnya dolgokat" - védekeztem azonnal. Közben a fejemben átvetták az uralmat azok a bizonyos álmok. Azzal nyugtatgattam magam, hogy ezek álmok, semmi több. - Én nem hagytalak ott sehol - az arcomról őszinte döbbenet sütött. Éreztem, hogy lever a víz, és a légzésem szaporábbá válik. Valami nagyon nem stimmelt. Kinlódva a hajamba túrtam, majd ismét kínomban felnevettem. Celia tekintetét kerestem. - Ez nem lehet igaz - igazából magamat próbáltam győzködni, de ehhez az ő megerősítésére is szükségem volt. - te sem hiheted komolyan, hogy én ilyeneket megtennék - már végsők kétségbeesésemben nem tudtam mit tenni. Idegesen kezdtem fel-alá járkálni, és közben mély lélegzeteket vettem. A testtartásom megtört volt, de sajnos erre már nem tudta oda figyelni. Némi tétovázás után megálltam Celia előtt, és ismét az íriszeibe fúrtam a tekintetem. - Volt egy borzalmas rémálmom, pont ilyen dolgok történtek benne, de csak álom volt... - a hangom elcsuklott, mert már magam se voltam viztos az igazságban. Teljesen össze voltam zavarodva, utáltam, hogy nem tudom mi a pontos igazsák. - Mondd, hogy csak álom volt! - néztem rá kérlelően. Az ellenkezőjét nem éltem volna túl, az az eddigi életem totális megtagadása lett volna. Hol a lovagiasság, az angol modor, a nagyapám életelvei? Ez nem én voltam.
Halvány mosoly szökött arcomra, és kicsit meg is könnyebbültem, mikor kimondta, ő is örül nekem. Egy súlyos kő hullot le a vállamról, ami eddig szinte összeroppantott. Kihúztam az egyik kezemet a zsebemből, és ujjaimmal megkerestem az övét, majd biztatóan megszorítottam a kezét. - Fogalmam sincs, miket mondtam, és miket nem, és inkább nem is akarom tudni - lehunytam szemem egy pillanatra, míg ismét hitetlenül megigattam a fejem. -, de abban biztos vagyok, hogy nem érdemeldted meg, kivéve, ha szépeket mondtam, mert azt nyugottan magadra veheted - sunyin görbül szám széle felfelé. Sose akartam megtudni, hogy miket hordtam össze aznap, mindenkinek jobb az úgy, de mivel abban biztos voltam, hogy nem érdemelte meg, így kötelességemnek éreztem ezt tudtatni vele. Megérdemelte, hogy tudja. Magamhoz húztam, és szorosan megöleltem engesztelés képpen, bár tudtam ennyivel azért nem törleszthetek. Legalábbis, én biztosan többet vártam volna valakitől, aki átgázolt rajtam. A kezemet felcsúsztattam a hátán, míg el nem értem a maszjának, zsinorját, hogy kiköthessem egy mozdulattal. Nem tehettem róla, rettentően zavart, hogy nem láthatom az emberek arcát. Az állarcával a kezemben hátráltam egy lépést, hogy aztán újra megtalálhassam a tekintetét. - Egyből jobb - vigyorodtam el. - Figyelj csak, - köszöültem meg a torkomat. -, bár tudom, hogy ez így toábbra se túl fair veled szemben, de arra gondoltam, kérhetsz tőlem egy dolgot az álmatlan éjszakáidért cserébe - újabb reménykedő pillantásokat sugároztam felé. Nem akartam, hogy haragudjon rám egy olyan énem miatt, amiről eddig én sem tudtam. - Egyet, de az bármi lehet - ismételtem el, nem szerettem volna senki csicskása lenni. Egy dolog még éppenteljesíthető követelmény volt. |
Észrevettem, hogy modortalanságom elérte tetőfokát, ugyanis Link arcáról eltűnt mindenféle báj és öröm. Megutáltam magam emiatt, s kissé el is szégyelltem magam. De miért tesz úgy, mintha nem tudná mi bajom van? Komolyan ennyire elfelejthető volt az az incidens? Csak nekem fájt, amit mondott? Ennyire félvállról mondta volna? Teljesen összezavarodtam és a csalódottság meg a szomorúság kettőse kavargott bennem. Szörnyen rosszul éreztem magam.
Magabiztosan fordult felém, s örültem, hogy nem vettem el teljes mértékben az életkedvét. Akármennyire is haragudtam rá, azért jó volt látni és örömmel töltöttel el, hogy ugyanolyan sármos, mint volt. Talán még helyesebb is. Természetesen beugrott milyen volt a baleset után, amitől szívem szúrós fájdalmat éreztetett. Hatalmas megkönnyebbülés volt látni és tudni, hogy jól van. Legalább nem fog tovább a lelkiismeretem kínozni.
Amikor megemlítette a balesetet kicsit megrezzentem. Sose fogunk szabadulni ettől a rémes emlékektől… Választ nem voltam képes kinyögni, így csak bólintottam pilláimat lesütve. Nem akartam hozzáfűzni semmit. Egyértelmű, hogy arra gondoltam, és hiába nem telt el egy hónap se, többnek éreztem egy évtizednél is. Kínkeservesen teltek el azok a napok, főleg az első kettő. Letargikus hangulatomból ki se lehetett mozdítani, még apámnak is meglágyult szíve. Mondjuk ennyiben jó volt, hogy egy őszinte, idilli pillanatot teremtett nekünk ez a szomorú történet. Bizonytalanul pillantottam fel rá, azonban ahogy szemeibe néztem szétáradt testemben a megnyugvás. Meglep, hogy milyen vegyes reakciókat tud kiváltani belőlem ez az ember. – Én… Link… - dadogtam összevissza. Persze, mérges, csalódott, dühös és szörnyen utáltam, amikor otthagyott a kórházban, mégsem tudtam rá úgy haragudni, ahogy ő gondolta. Ha le kellett volna mit érzek efelől gőzöm nem lett volna hogyan is fejezhetném ezt ki. Félig magamra voltam pipa, amiért a makacsságom nem engedte, hogy utána eredjek vagy megkeressem valamikor. Szívtelennek tűnhettem, pedig nagyon is magamon viseltem sorsát és sokat aggódtam miatta. – Link, én nem haragszom – nem tudtam szemébe nézni, mert elfogott a szégyenérzet, s muszáj volt bevallanom neki. – Nyugtalan éjszakákat köszönhetek neked meg a saját lelkiismeretfurdalásomnak. És borzasztóan szégyellem magam, amiért nem kerestelek fel, pedig minden egyes másodpercben arra gondoltam, hogy mi van veled – fel sem pillantva rá hadartam. Ha egyszer elkezdem, nincs megállás és mindenképp tisztázni szerettem volna érzéseimet, hogy legalább én megértsem. Az csak bónusz lett volna, ha ő is megérti és mérlegelni tudja. Lehet szánalmasnak tűnök, amiért olyanokat is bevallok, amit egyes nők íratlan szabályaival ütközik. Igen, kiterítem a lapjaimat, mert nem akarom, hogy félreértés legyen köztünk és legalább magamban muszáj tisztázni, hogy hányadán is állunk. – Szóval ööö, igen, megbocsátok. Még akkor is, amikor csúnya dolgokat mondtál nekem, legalábbis én nagyon mellre szívtam – csicseregtem, mintha meg se kottyant volna az a pár mondat. Továbbra se néztem rá, úgy éreztem jobb, ha nem látom megvető pillantását. – Fájt, őszintén bevallom, amikor otthagytál. Sírtam. Nem, inkább hisztérikusan bőgtem, de ez már csak részlet kérdése – félig csak magamnak magyaráztam. – Most meg teljesen hülyét csinálok magamból. Azt hiszem, most már végképp nem lepne meg, ha lelépnél és soha többet nem akarnál látni – félve vetettem rá egy pillantást, közben idegesen babráltam szoknyámmal. Ilyen őszinteségi roham is ritkán tört rám, nagyon közel kellett állnia valakinek hozzám, hogy így elmondjam minden egyes érzésemet. No, nem utolsó sorban tényleg tisztába kellett rakni a dolgokat, vagy tiszta lappal kezdeni, márha egyáltalán kér még a társaságomból valaha.
Sűrű pislogásokkal illettem mondatát. Mintha egy pillanat tört részében mozdulni láttam volna karját, de lehet csak ismét hallucináltam, ugyanis ugyanolyan lazán állt előttem zsebredugott kézzel mintha egy magazinból lépett volna ki. – Én is örülök – mosolyogtam rá zavartan. |
Hirtelen nem tudtam, hogy mosollyal vagy szomorúsággal az arcomon reagáljam le a sértődöttséggel átitatott válaszát. Szinte sütött róla, hogy valami nincs rendben, de nem értettem ezzel mért enegem bűntet. A mosolyom lassan eltűnt, és a szemem játékos fénye is kialudt. Éreztem, hogy itt kell megbánást tanúsítanom, hiszen volt is miért. Még mindig röstletem a történteket, és nem emésztette meg a gyomrom, bárhogy próbáltam beadni neki. Talán nem is kellett volna ennyire meglepődnöm a vislekdésén, én is távolságot akartam volna tartani az embertől, aki majdnem kioltotta az életem. Megértettem, bármennyire is megtört. - Értem - bólintottam gombóccal a torkomból. Nem a magányos farkasságot értettem, mert én alapvetően igenis társasági ember voltam. Azt értettem, hogy nem akarja folytatni ezt az eszmecserét. Én pedig nem akartam semmit erőltettni, de aztán az egész magától gördült tovább, ahogy újra megszólalt, és egy reménycsillag fénylett fel a borús kiátás egén, habár továbbra is borzasztóan cinikus volt, ez pedig megmosolygtatott, miközben legbelül darabokra tépett a bűntudat. Minden szavammal kicsit közelebb akartam férkőzni egy bocsánat kéréshez, de olyan volt, mintha minden léptemmel csak hátráltam volna egyet. Képtelen voltam megfogalmazni, mikor belekezdtem volna valami más jött ki a tokomon. Ez a bocsánat kérés nehezebb, mint gondoltam volna.
El akart menni, én pedig végre erőt vettem magamon. Levettem az álarcot, így nem tudtam tovább árnyékában elrejtőzni. Kihúztam magam, és úgy döntöttem vállalom a felelőségget, bármennyire is nehéz szavakba önteni. Csodálkozva pillantottam rá, mikor közölte, hogy "nem sűrűn találkoztunk". A nem sűrűn enyhe kifejezés volt. - Mármint úgy érted, nem találkoztunk a baleset óta? - kérdeztem viszza értetlenül. Nem láttam a baleset napja óta, csak a rémálmaimba tűnt fel, amik miatt rettentően szégyeltem magam. Némelyikben kibáltam vele, hol pedig össze-vissza beszéltem, egyszerűen nem voltam magam. - Celia - közelebb léptem hozzá, és mélyen a szemébe néztem. - Mondd csak, meg tudsz nekem bocsájtani? - a szemeit fürkésztem, és a reakcióját várva egy pillanatra se vesztettem szem elől kék íriszét. Egyedül a maszkja zavart, mert így nem láthattam teljesen az arcát. Egészen visszafolytottam a lélegzetem, mintha a válaszán múlt volna, hogy a tüdöm működőképes-e a továbbiakban. - Örülök, hogy látlak - a szavak önkényesen jöttek ajkamra, de nem bántam meg, mert végül egy megkönyebbült mosollyal kereteztem a szavaimat. Elfogott egy érzés, hogy megsimítsam az arcát, hogy érezzem tényleg nem csak képzelődök, de végül kordában tartottam a végtagjaim. A kezem továbbra is a zsebemben pihent, és úgy néztem Celia szemeibe. |
Láttam szemeiben a megvillanni a felismerést. Ha nem lennék felpaprikázott hangulatban, biztosan jutalmaztam volna egy kedves mosollyal. Igaz, hogy egyik vállamon az angyalka beszélt, a nyugodt énem, hogy örüljek jelenlétének – rohadtul örülök neki, oké? Csak mérges is vagyok rá. – gondoltam magamban. Sajnos nem a jóhiszemű énem nyerte a rövid csatát, így a mosolyszünet tartott még egy darabig. Egyik pillanatról a másikra azonban a fejéhez kapott és mintha egy tizedmásodpercre el is vesztette volna az egyensúlyát, ekkor én közelebb léptem hozzá aggódva. Nem tökéletes az állapota – tűnődtem el szomorúan. Kissé zavarba jöttem, amikor megnézett. Igazán nem számítottam arra, hogy vele fogok összefutni a bálon, azért elég nagyszabású volt telis-tele ismeretlen alakokkal. No meg ismerősökkel is, de néhányukat inkább kerültem.
Pislogva vezettem vissza rá tekintetem. Társát? Eltűnődtem vajon mire vagy kire gondol. Nem akartam nagy reményeket fűzni, hogy rólam beszél. Állandóan összezavar és idegességemben törni-zúzni lett volna kedvem, talán akkor lehiggadnék. Tény, hogy nem lenne tisztább a helyzet, de fizikailag valamelyest lefárasztottam volna magam. – Maga tűnik inkább magányos farkasnak – vontam meg vállam sértődötten. Igen, kifejezetten sértődött voltam. Jégkirálynő helyett Hisztérikakirálynő. A második mondatára csak megforgattam a szememet. Még egy utaló jel, hogy én volnék, bár nem nagyon kellett neki Cecilia morzsákat ejtenem, rájött már kilétemre. És mégis úgy beszélget velem, mintha nem bántott volna meg. Ez volt a legfelháborítóbb. Úgyhogy maradtam továbbra is a rideg magázódásnál, ahogy ő kezdeményezte az egész beszélgetést. – Akkor nem zavarom meg a keringőt – sétáltam volna el mellette, amikor kioldotta álarcának szalagját, így bebizonyítva, hogy ő az. Úgy látszik nem volt benne bizonyos, hogy tudom ő-e az. Kilencvenkilenc százalékban biztos voltam benne, mert nem tudok még egy ilyen angol úriemberről, hacsak nincs egy eltitkolt ikertesója. Tudtommal márpedig egy húga volt, tehát az is kizárva. Szívem zakatolni kezdett, amikor hajába túrt. Te jó ég, hogy utálom, hogy ezt teszi velem! Megdermedve álltam meg mellette, s azon gondolkodtam, hogy legszívesebben pofán verném, megölelném, sírva hisztiznék és mellkasát csapkodnám, itt hagynám a fenébe vagy megcsókolnám? Ha egy agyturkász belelátott volna fejecském sötét egymás ellen hangolt gondolataim bugyraiba, bizton állította volna, hogy hasadásos elmezavarral rendelkezem. Néha én magam is eltűnődőm ezen.
Néma csendben ácsorogtunk egymással szemben, ahogy felé fordultam újra. Gyomrom apróra zsugorodott, és éreztem, hogy tenyerem is izzad. Mi a csoda lelt? Örültem, természetesen, hogy jól van, de azért legszívesebben kiakadtam volna rá. Átgondolni se tudtam, hogy végül mit tegyek, mert sugárzó mosolyt intézett felém és szemei is boldogan csillogtak, amitől nekem is megolvadt jégszívem. Kelletlenül eleresztettem egy mosolyt, amit csak azért is próbáltam visszafojtani. A könnyekről ne is beszéljünk. Nem tudtam eldönteni, hogy örömömben vagy lelkiismeretfurdalásom miatt akarnak kitörni belőlem. A kedves szó volt a hab a tortán, amire elmosolyodtam, talán még el is vörösödtem. – Nem sűrűn találkoztunk azok után… - nyeltem egyet, ahogy gombóc nőtt torkomban. Nem is tudtam, hogy folytassam. Zavartan babráltam ruhám szoknyájával, nem mertem felnézni rá, különben lehet elbőgtem volna magam. |
[25-6] [5-1]
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Téma: Szerepjáték
