|
Témaindító hozzászólás
|
2017.12.13. 14:26 - |
 |
[5-1]
Ma különösen hideg volt az idő, így a legvastagabb kabátomat és csizmámat ástam elő, ezért egyáltalán nem fáztam, csupán az arcomat csípte egy kicsit a jeges szél. A vastag, réteges öltözet azért is kellett, mert még egy ideig nem akartam hazamenni. Igyekeztem kiszellőztetni a fejemből a búbánatos gondolatokat, de otthon aztán újra és újra elemi erővel törtek rám.
A lánytól elvettem a szórólapot, majd félbehajtva eltettem azt, miközben erőtlenül biccentettem a kérdésére. A hangja egészen remegő volt, és mivel úgy véltem annyira nem lehetek ijesztő jelenség, úgy véltem fázik. Szegényke, vajon mióta ácsoroghat itt? Azt hiszem ezért is igyekeztem olyan lázasan mosolyt erőltetni a vonásaimra, hiszen biztos nem unalmában fagyoskodik itt, a hidegben szórólapokat osztogatva.
Az általa szorongatott lapokra lepillantva az étterem neve ismerősnek tűnt, biztosra vettem, hogy voltam már ott egyszer-kétszer. Ha jól emlékeztem, akkor finom ételeket adtak, és abszolút nem volt drága hely - legalábbis a sok rossz helyhez képest, ahol pocsék kajákért is képesek annyit kérni, mint máshol a rendesekért. De most komolyan, néhány helyen nem is értem hogyan van pofájuk annyit elkérni a borzalmas ételeik után. Nos én magam nem álltam mesterszakács szinten, de kajakóstolásban mindenképpen élen jártam. Mindig is imádtam Sie ételeibe belefalatozni, még akkor is, ha nem volt kész a fogás. Francba, ettől is megfosztott az a… Hirtelen az jutott az eszembe, hogy vajon ő jár-e ilyen eseményekre. Biztosra vettem, hogy nem költözött el hirtelenjében a városból. Kicsit sem álltam készen arra, hogy újra találkozzak vele, így azzal nyugtattam magam, biztosan túl merem, hogy egy ilyen helyen mutatkozzon.
- Huh, hát ő… ez egyáltalán nem egyszerű. - újra a lányra pillantottam, ezúttal a tekintetét keresve. Úgy tűnt tényleg érdekli, így végül rászántam magam a válaszra. - Meghalt valaki, aki nagyon fontos volt számomra. - egy szuszra hadartam el, de nagy pirospontot ítéltem személyemnek, amiért nem bőgtem el magam. - A családomat viszont mintha nem is érdekelné a hiánya, pedig elvileg nekik is fontos volt. - éreztem, ahogy az első könnycsepp megindult lefelé az arcomon. Tünékeny volt a dicsőség. - És a barátaim nagy részének nem is nagyon beszélhetek róla, mert nem értenék. - folytattam immár sírva. Nem akartam ilyen sokat mondani, de teljesen magával ragadott a feltörő fájdalmam. - Akik meg mégis, azok ismerték, és nem túlzottan kedvelték, így nem eléggé együttérzők. - Valahogy semelyik bonum boszorkány nem volt annyira szomorú Sie halálától - ami azért érthető, ha azt nézzük, mennyit ölt meg közülük -, s bár miattam próbáltak együttérzőek lenni, ez olykor borzasztóan - sőt fájóan - rosszul sikerült, jött ki. - Mert csak nagyon kevés ember felé mutatta az igazán kedves oldalát. - immáron teljesen feladtam a dolgot, úgy voltam vele, hogy soha többé nem találkozom ezzel a lánnyal, most az egyszer pedig igazán kiönthetem neki a lelkem, ha egyszer érdekli. Khm… biztos vagy benne, hogy ennyire részletekbe menően kérdezte?
- Uhh, bocsi, hogy feltartalak. - pislogtam rá bánatosan, könnyes szemeimet dörgölve. - Ha gondolod segítek elosztogatni a megmaradt szórólapokat. Ismerem az éttermet. - egy fokkal vidámabb mosolyt sikerült rávillantanom. - És akkor beszélgethetnénk még, ha nem ijesztettelek el teljesen. - nyújtottam felé a kezem tétován. Egy részről nem tudtam rám bízná-e, meg hogy akar-e még beszélni velem, de egyáltalán nem volt ellenemre a dolog. Szerettem társaságban lenni, beszélgetni, és barátkozni, egyszerűen ilyen a természetem. |
Felice Wester:
Hiába volt kesztyű a kezemen és meleg cipő a lábamon, akkor is úgy éreztem, hogy nagyon fázom. Már egy ideje itt álltam, az emberekre mosolyogtam, de kezdtem azt érezni, hogy a kedvességem és a sok mosolyom fog megártani az arcomnak, mert ráfagy a mosolyom. Néha megremegtem, de megpróbáltam nem kimutatni senki felé, hogy szét fogok fagyni, hogy ha nem mehetek haza. Mondjuk végül is mindegy volt, hogy hol fagyok meg. A padláson, vagy idekint. Egy és ugyan az, hiszen most idekint se fújt a szél. Tényleg nagyon szükségem van most már egy rendes lakásra, ahol van fűtés. Ezért dolgozom, de ez a pénz nagyon kevés erre.
Dideregtem egy kicsit, majd két szórólap között megdörzsöltem a kezemet. Ekkor jött el mellettem egy fiatal lány, aki felé mosolyogva tartottam a szórólapot, hátha elfogadja. Addig is egyel kevesebb. Mindenkinek szoktam mondani pár szót az étteremről, itt se volt máshogy a dolog.
- Elnézést. Adhatok egy szórólapot? – kérdeztem meg halkan, hangom remegett, lehet, hogy túlságosan fáztam, de inkább arra koncentráltam, hogy még a maradékot eladogassam az embereknek. Hamarosan helyet kellene változtatnom, addig is sétálok egy keveset.
Viszont mikor a fiatal lány arcára pillantottam valamiért azonnal az ugrott be, hogy nincs jól és valami baja van. Mivel én eredetileg egy állat vagyok, így könnyen felismertem, hogy ha az embereknek vagy bárki másnak körülöttem valami baja volt. Érzékeny az én fajom az ilyen külső dolgokra. Késztetést éreztem, hogy valamiért szóba elegyedjek vele, fogalmam sincs, hogy miért éreztem ezt, de most már nem a szórólapokra koncentráltam, hanem az előttem álló nőre, akit láthatóan bántotta valami.
- Öhm… Ne haragudjon, de minden rendben? – kérdeztem meg halkan és bár picit féltem attól, hogy hülyének néz, mégis rákérdeztem. Volt már olyan, hogy pár emberrel leálltam beszélgetni, akiknek szórólapot osztottam. Szerettem barátkozni, de ilyenkor mindig én szívtam meg a kedvességemmel együtt, de sajnos ilyen voltam. Ilyen a fajtám. Kedves, megértő és bár nem kellene bíznom az emberekben azok után, amin keresztül mentem, mégis bármit mondanak, én abban csak a jót látom, de kisebb nagyobb buktatók után sikerül néha átlátnom rajtuk. Néha…
Közben a szórólapot ugyan még mindig vártam, hogy elvegye, de már nem is igazán számított, hogy elfogadja-e vagy sem. Nagyjából ötven vagy hatvan maradhatott a táskában, az pont annyi, amennyi a plusz pénz lett volna, így a teljes fizetést megkapom ezért az alkalomért, így nem aggódtam a plusz pénz miatt. Most nem, pedig tudtam, hogy nem is olyan sokára nagyon fog fájni a fejem amiatt, hogy nincs félre rakott pénzem. Mindegy…
Félve a fiatal nőre emeltem zöld szememet, majd vártam, hogy vagy elküld melegebb éghajlatra, vagy pedig esetleg szóba áll velem. Sose tudtam, hogy ki hogyan fog reagálni rám, de mindig a legjobban reméltem. |
Az elmúlt néhány hetem kimondottan szívás volt. Apróságokkal kezdődött, majd egyre rosszabb dolgok következtek. Végül elveszítettem Siét. Na ez volt a mélypont.
Már amikor elmentünk arra a vadászatra, és ismertették a tervet, már akkor is hányingerem volt, de aztán… a sikolyoktól kirázott a hideg, szinte magam előtt láttam mit művelnek velük. Még a gyerekeket is hidegvérrel kínozták meg és végezték ki. Szóval alapjáraton is a rosszullét környékezett, aztán meg belefutottam abba a tenebris boszorkányba. Rólam érdemes tudni, hogy alapjáraton eléggé félek tőlük, ettől a sráctól meg különösen rázott a hideg. Volt benne valami fagyos szenvtelenség, amit kevés tenebris boszorkányban - és még kevesebb emberben - láttam eddig. Mintha senki és semmi sorsa nem érdekelné… azt hiszem sosem fogom elfelejteni a tekintetét, megborzongtam, ahogy felidéztem.
Iszonyatosan fájt, hogy Siét nem tudtam megmenteni, ha nem lettem volna ennyire hasznavehetetlen, akkor biztosan másképpen alakult volna a találkozás is. Ő élne, nem pedig alakváltó lenne a jeges boszorkánynál. Márha él még. A férfiből simán kinéztem volna, hogy kivégzi, amint elmúlt a fájdalom, amit okoztam neki. Sokat morfondíroztam azon, vajon bosszúálló típus lehet-e, hiszen mégiscsak elég ronda sérüléseket okoztam neki. Bár szó se róla, ő sem aprózta el. Az engem telibetaláló jégpajzs hagyott két csúnyácska emléket a testemen. Csak megszokásból nyúltam a nyakamhoz, hogy megérintsem a heget, amit az egyik szilánkja okozott. És én még így sem tudtam lelőni. Jó, mondjuk akkor ő se ölt meg, bár nem lennék benne biztos, hogy abban az állapotában képes lett volna rá.
Ma is eléggé szomorú voltam, a szüleimmel összebalhéztam a bátyáim miatt, a barátaimat viszont nem akartam zaklatni, már ígyis betegre aggódta értem magukat egyikük-másikuk. Furcsa, de a legjobb barátaim bonum boszorkányok és alakváltók voltak, bár catena is akadt, egy-két tenebris boszival, meg persze jópár ember. Ezutóbbiak társaságát annyira talán nem kerestem, hiszen nehéz lett volna beszámolnom nekik bármiről is, tekintve, hogy a családom összefonódott a vadászattal. Igazából minél idősebb lettem, annál inkább igyekeztem elszakadni tőlük, és a borzalmaktól, amiket elkövettek. Bár a saját lakásomat tőlük kaptam, ígyse bántak velem valami kedvesen, holott a lányuk voltam. Most is számtalan zúzódásom volt, amiknek egy része az anyámtól, de a legtöbbje a bátyáimtól volt. Hát igen, Sie többé nem tudott megvédeni tőlük. Amúgy anya tudott nagyon kedves és jófej is lenni, akárcsak apa, de a kiképzés, és a gyilkolás terén ők se ismertek pardont. Ennek ellenére én igyekeztem továbbra is menteni akiket csak lehetett, hiába kaptam egy-egy rosszabbul sikerült “küldetés” után fájdalmas büntetést. A testem már elszokott a dologtól Sie óvásának hála, ám mindent megtettem, hogy ez ne tántoríthasson el.
Fáradtan sétáltam ki az eventre, azt reméltem, ott legalább találok némi megnyugvást. Most is majdnem elsírtam magam, de egyenlőre még igyekeztem bent tartani a könnyeket, egyenlőre sikeresen.
Néhány lépés után egy felém nyújtott szórólapra lettem figyelmes, amire rápillantottam a lányra, aki osztogatta őket. Kedvesnek tűnt, így megpróbáltam egy bágyadt mosolyt erőltetni az ajkaimra, ami többé kevésbé össze is jött, bár az igazitól eléggé távol állt. |
Felice Wester:
Mivel közeledett a karácsony vagy mi a fene, és az emberek teljesen be voltak zsongva, a főnöktől azt az utasítást kaptam, hogy menjek el a feldíszített hídhoz. Oda rengetegen járnak a gyönyörű világítás miatt. Legalábbis ezt mondta. Az étteremtől kapott táskát a vállamra vettem, de előtte alaposan telepakoltam szórólappal. Ha minden jól megy, akkor sikerül szétosztanom ezt a több, mint kétszáz lapot. Legalábbis mertem remélni, hogy nem lesz vele gond és hamar hazamehetek. Nem sok kedvem volt ácsorogni a hidegben, de máskülönben nem kapom meg a fizetésemet és megint szarban leszek, mint anno fél éve. Még a hideg is kirázott, amikor arra gondoltam, hogy mennyit éheztem és fáztam, míg kint koldultam az utcán. Ez a minimum, hogy sikerül szétosztanom az éttermi szórólapokat és fellendíteni a forgalmat. Egész jól ment idáig, de azért akadtak nehézségek annak ellenére, hogy még alig ismertem az embereket. Főleg ez okozott gondot. Nem ismertem fel, hogy ha ártani akartak nekem és ez okozta az elején rengeteg szórólap sanyarú sorsát és persze az enyémet is.
Megráztam a fejemet, megpróbáltam nem arra gondolni, hogy milyen szerencsétlen vagyok. Megigazítottam két kontyba fogott hajamat, majd a fejemre tettem a kapucnit is kiléptem a hidegbe. Szerencsére nem fújt a szél, ebben legalább szerencsém volt. Legutóbb a viharos szél az összes papírt kifújta a kezemből. Meg is lett a büntetésem, hiába, hogy nem én tehettem róla. A fizetésem fele bánta, de igyekszem spórolni minden tekintetben. Szeretnék kibérelni egy normális lakást, mert ahol volt vagyok… Nos, illegális, hiszen az elhagyatott padlás minden csak nem egy normális lakásnak mondható hely. Talán egyszer sikerül összekuporgatnom egy olyan lakásra a pénzt, ahol nem fúj be a szél a törött ablakon és nem érzek halálfélelmet, valahányszor dörög az ég. Olyankor olyan hangot ad ki a tető, mintha bármelyik pillanatban rám akarna szakadni. Szívás volt az a hely, de még mindig jobb, mint a híd alatt aludni. Ebben biztos voltam.
Végül sietős léptekkel elindultam a város legkivilágítottabb pontjai felé, ahol tudtam, hogy rengeteg ember lesz. Szeretnek minden honnét jönni emberek, ezt már megfigyeltem. Tökéletes munka volt ahhoz, hogy sikerüljön megfigyelni az embereket és tanulni tőlük, illetve róluk. Nem volt könnyű hozzászokni ehhez a testhez, még talán nem is barátkoztam meg vele teljesen, de egész elviselhető már így hónapokkal később.
Levettem a kapucnit, hogy jobban lássak, majd először megálltam a híd elején, és kedvesen mosolyogva az emberek kezébe nyomogattam az szórólapokat. Megfigyeltem már, hogy azok kezébe kell a szórólapot adni, akik vagy egyedül vannak, vagy pedig csalással. A fiatal szerelmesek első dolga az lesz, hogy kidobják, de az idősebb párok már kedvesen mosolyognak vissza rám. Eltöltöttem egy órát a híd előtt ácsorogva, majd sikerült azért jó párat kiosztanom, így beljebb indultam a kivilágított hídon, hogy azokhoz is jusson a szórólapból, akik bent nézelődnek. Nem szerettem megzavarni az embereket, de fáztam és szerettem volna már hazamenni, így mindent megtettem, hogy az összes lapot kiosszam. Talán még kapok egy kis plusz pénzt is, hogy az ilyen hidegben is kimentem és megcsináltam, amit kért tőlem a főnök.
A kedvem töretlen volt még mindig, nem szabadott fapofával osztanom a lapokat, mert azzal nem érek el semmit. Kedvesen rájuk mosolyogtam, elmondtam mindenkinek, hogy az éttermünk milyen és a legtöbb ember azt mondta, hogy ellátogatnak, hogy ha ott is olyan kedves emberek dolgoznak, mint én. Ez mindig jól esett, de persze az már nem rám tartozott, hogy ott milyenek az emberek. Én rendesen végzem a munkámat és ez a lényeg.
|
|
[5-1]
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Téma: Szerepjáték
