|
Témaindító hozzászólás
|
2017.12.13. 14:29 - |
 |
[6-1]
Nem akartam túl rámenős lenni, ezért a kezeim továbbra is a derekát fonták át. Bár szívesen lejjebb csúsztattam volna őket, de azt még véletlenül sem akartam, hogy úgy érezze, hogy őt is csak meg akarom dönteni. Ha tényleg csak ez lenne a célom, akkor már rég bepróbálkoztam volna, viszont mint azt már többször is említettem Elsa fontosabb volt számomra annál, hogy akár egy lapon emlegessem azokkal, akik csak egy-egy éjszakára kellenek. A csókot nem szakítottam meg, ezért az akkor ért véget, mikor a lány elhúzódott. - Mikor legközelebb megcsókollak emlékeztess arra, hogy úgy csináljam, hogy a magasságkülönsbég a felére csökkenjen közöttünk - Szándékosan használtam a 'mikor'-t és nem pedig a 'ha'-t, ezzel is arra igyekeztem rávezetni, hogy az imént nem csak azért csókoltam meg, mert nem tudtam ellenállni az ajkai közelségének. - Még pár ilyen alkalom és oda is lesz a derekam - a hatás kedvéért megropogtattam a derekam. A szám szegletében egy mosoly játszott, ami elárulta, hogy most a remek színészi alakításomnak lehetett szemtanúja.
Őszintén szólva semmi motivációt sem éreztem magamban arra, hogy kipróbáljam a többi körhintához hasonló játékot. Egy séta nem lett volna ellenemre, mert tényleg hangulatos volt, hogy a környék a legutolsó kis bokorig fel volt díszítve. A nagy tömeg azonban rengeteg elvett a varázsából, nem esett volna nehezemre utat törni magamnak az emberek között, de előre láttam, hogy valaki biztos lenne, aki elég forralt bort ivott ahhoz, hogy öngyilkos hajlamait kielégítve belénk kössön. Engem pedig soha sem tartott vissza semmiben az, ha közönségem van. Nem mintha az alapképességem gyakorlása olyan feltűnő lenne, hiszen elég megteremteni a szemkontaktust, onnan már a pórul járt személy minden egyes szavunkat kristálytisztán érti, mindegy hogy milyen messze vagy milyen halkan beszélünk. Ha pedig azt közölnénk vele, hogy sétáljon el a közeli tóhoz vagy folyóhoz, ugráljon a jégen még az be nem szakad alatta, s hagyja hogy elsodorja az áramlat, akkor még csak nem is keltene feltűnést túl hamar a halála. Persze, ha arra vesszük rá, hogy a tömeg közepén vessen véget valahogy az életének, az jóval szórakoztatóbb. Az ragadt ki a gondolataim közül, hogy két nevetgélő kisgyerek elszaladt mellettünk, nyomukban a kiabáló anyjukkal. - Szeretnél még menni valahova? - pillantottam Elsára. Reméltem, hogy a válasza nem lesz, igazából csak udvariasságból kérdeztem rá, nem szerettem volna, hogyha úgy gondolja, hogy mindig az van, amit én akarok. Néha átfut az agyamon, hogy engem mégis mióta érdekel az, hogy Elsa mégis, hogy éli meg a kapcsolatunkat. Régebben sem bántam olyan rosszul vele, mint sok boszorkány az alakváltóival, de azért nem is voltam ennyire tekintettel az érzelmeire. Úgy voltam vele, hogy az alakváltóm, ezáltal a játékszerem is és nem nekem kell az ő kedvére tenni, hanem fordítva. Szerintem a mostanában történtek miatt sokat erősödött a kapcsolatunk. Nem akarnék mindent lerombolni azzal a bizonyos humorérzékkel, amivel a bátyámmal, vagyis Alexanderrel rendelkezünk. Nem hiszem, hogy Elsa annyira értékelne egy-egy olyan poént, amin Alexxel sírva nevetünk. Mondjuk így, hogy belepiszkáltam a lány fejébe lehet, hogy nem találná annyira borzalmasnak a vicceinket, azt azonban így is kétlem, hogy őszintén tudna nevetni rajtuk.
Ha szeretett volna még menni valamerre, akkor a választása függvényében vagy megpróbáltam lebeszélni róla vagy vonakodva beadtam a derekam. Ha azonban nem volt terve a továbbiakra, akkor előhozakodtam az enyémmel. - Most már ideje elkezdeni az áldozást. Keresünk valakit, aztán elvisszük a Titkos városrészbe és végre hajtjuk a rituálét - vázoltam a helyzetet. Már nagyon kíváncsi voltam, hogy a kis varázslatom mégis milyen mértékben változtatta meg. Éppen kiválasztottam volna egy fiatal férfit, mikor eszembe jutott egy jobb ötlet. - Te válassz - Nem kérés volt, az pedig érződött a hangsúlyomon is, hogy jobb, ha nem kezd alkudozni. - Jól gondold meg, hiszen annak a személyek a halálos ítéletét írod meg és neked kell majd a szemeibe nézni, majd felnyitni egy tőrrel a mellkasát, s kivágni a szívét- Tudom, hogy a szavaimmal nem feltétlenül segítettem, de nem is ez volt a célom. - És ha lehet ne vacillálj túl sokáig - tettem még hozzá sürgetően, ugyanis a türelemben még mindig hiányt szenvedtem. A továbbiaknak nem zavartam a kis vadászatát - ha egyáltalán ezt lehet annak nevezni - a szövegelésemmel, a gondolataimat amúgy is jobban lekötötte az Alexander probléma. Még azelőtt pontot akartam tenni, hogy Elsának komoly baja eshetett volna. Persze az erőszak elég komoly dolog, de a bátyámat ismerve, az a lépése még bőven a bemelegítéshez tartozott. |
Örültem, hogy ma Lucasnak is jobb kedve volt, bár azt tudtam, hogy az ő kedvét még az áldozás sem befolyásolta volna - vagy legalábbis biztosan nem akkora mértékben. Neki mindig is sokkal kisebb lelkifurdalást okozott - ha okozott - az, hogy ártott másoknak, míg jellemzően én voltam az, akit ez megviselt. Régebben engem sem érdekeltek túlzottan az ilyesmik, nem érdekelt, kinek ártok, igaz, többnyire csak közvetetten. Az alakváltóvá válásom azonban megviselt annyira, hogy együttérzőbbé váljak másokkal szemben. Én mondjuk még mindig jobban jártam, mint az alakváltók többsége, tekintve, hogy a fulladozás ugyan szörnyű, de azért mégsem órákon keresztül tartó agonizálás. Ha összefutok más alakváltókkal, és a szó a halálunk körülményeire terelődik - meglepően sokan kedvelik közülünk ezt a témát - akkor én inkább csendben szoktam maradni, főleg, ha pont egymást próbálnák túllicitálni. Nem rajongok annyira az ilyen találkozókért, régebben mér csak-csak belementem párba, de pár éve már próbálom kerülni a társaságukat, amennyire tőlem telik. Igazából a természetfeletti világ jó részét kerülném el nagy ívben, ha tehetném. Néha még mindig kísért a gondolat, hogy halandóm életemben hány idegborzongató lény mellett sétálhattam el mit sem sejtve. Mondjuk, valószínűleg jobb is, hogy nem tudom.
Viszonoztam Lucas tekintetét, az arcom továbbra is sima maradt, nem látszott rajta a szokásos aggodalmam. A könyökömmel az ablaknak támaszkodtam, a fejemet pedig a kezembe támasztottam - Akkor először inkább a karácsonyi mulatság - Valamilyen szinten továbbra is zavart, hogy erre az egészre ennyire objektíven tudok tekinteni, mert most sem éreztem át, mi is fog történni. Egy kicsit kibámultam az ablakon, megpróbáltam felidézni annak a lánynak az arcát, aki annyira hasonlított rám azon az estén. A vérére az én kezemen, arra, hogy újra véres lesz majd. Megpróbáltam visszaidézni az arcát, az azon lévő kétségbeesést és rettegést, ami akkor annyira mellbe vágott. Egy kicsit összerándult a gyomrom, de egyébként semmi. Kezdtem egyre biztosabb lenni abban, hogy ez az egész még annak az eredménye, amikor Lucas belepiszkált a fejembe, de ebben csak akkor lehettem volna biztos, ha egyenesen tőle kérdezem meg. Ezt a lépést egyenlőre még nem akartam megtenni, egyenlőre inkább még csak magamban fontolgattam a lehetőséget, bár nagyon is valószínűnek tűnt. Az a lehetőség sokkal jobban megrémített, hogy esetleg magamtól lettem volna ilyen, igyekeztem még a gondolatát is elhessegetni.
A tömegben teljesen vegyesen érzékeltem a természetfelettieket az emberekkel együtt, egy ízben pedig teljesen biztos voltam abban, hogy egy megcsillanó fegyvert láttam. Ettől függetlenül az emberek ugyanazok voltak, akik a városban is összegyűltek, bár ez az esemény minden évben sok nem helyi látogatót is vonzott. Ismerős arcokkal annyira nem találkoztam, csak egy ízben integettem oda valakinek, akit az egyetemről ismertem. Jobb volt így, alighanem feszélyezett volna most valami kényszeredett bájcsevely, még ha az ilyen helyzetekből én magam többségében jól is jöttem ki. Könnyen el tudtam beszélgetni a legtöbb emberrel, legalébbis ha akartam, de sokszor szívesebben lettem volna inkább egyedül. Az jelenleg kifejezetten zavart, hogy míg Lucas könnyűszerrel átlátott a tömeg, felett, addig én beleragadtam a sűrűjébe. A magam százhatvan centijével nem rajongtam az ilyen alkalmakért, mert akkor sem láttam volna többet, ha lábujjhegyre ágaskodom. Néha azért örültem volna, ha a svéd származással a magasságom is több lenne ennél, de sajnos be kell érnem ennyivel. Magassarkút szinte soha nem hordok, most is a kényelmes bakancsomban parádéztam, így ez sem lendített volna sokat a helyzetemen. Amikor Lucas megint megkérdezte, hogy kérek-e valamit, udvariasan megráztam a fejem. Alapból nem eszek sokat, most meg még nem sokkal indulás előtt vacsoráztam is kicsit. Reméltem, hogy az áldozásnál az egész a gyomromban fog maradni, de azért nem akartam kockáztatni. Általában erős gyomorral rendelkeztem, de azért valakinek a szívének a kivágása... Első alkalommal kibírtam, de nem tudtam, most is ezt fogom-e tudni tenni.
Kissé zavartan pillantottam rá, ahogy láttam, hogy a zsebébe süllyeszti a telefonját, de aztán inkább a kérdésemre koncentráltam. Láttam rajta, hogy már számított rá, és kutatott is a szabad idejében a megoldás után. Komolyan szemléltem a képeket a telefonján, bár a szívem kihagyott egy ütemet, amikor megláttam a bonum boszorkány arcát. Csendben nyeltem egyet, és próbáltam nyugodt maradni, miközben Lucast hallgattam. A történet mellbe vágott, és bár tudtam, hogy ez teljesen irracionális, mégis megsajnáltam kicsit Alexandert. Ez persze nem változtatott azon, hogy miket követett el - és miket fog - de legalább már megértettem, hogy mit miért tett. Mikor Lucas szólt, hogy szálljak fel a körhintára, még emésztgettem magamban a hallottakat, de azért engedelmesen felszálltam. Mikor láttam, hogy Lucas is csak nekidől az egyik lónak, én egy vele szembenin foglaltam helyet, oldalról ültem rá, hogy szembe tudjunk nézni egymással. Kicsit előre hajoltam, közben pedig visszamosolyogtam Lucasra. - Ne aggódj, meg sem fordult a fejemben. - Hát, az tényleg szép lenne, ha Alex megtudná, hogy Lucas mi mindett derített ki. Inkább bele se gondolok, mit csinálna, mert attól tartok, hamarosan úgyis meg fogom tudni. Magát a körhintázást én nem untam annyira, mint Lucas, akinek az arcára kiülő mélységes unalomtól elkerülhetetlenül megszállt engem a derű.
Ő gyorsabb volt leszállásnál, mint én, amikor pedig utána indultam, megcsúsztam a a körhinta sima felületén. Nagyobb lendülettel indultam el a föld felé, mint akartam, de a várt becsapódás elmaradt. Elsőre kissé megszeppentem, amikor Lucas karjaiban találtam magam, a tekintete belemélyedt az enyémbe. Láttam, ahogy közelebb hajol, és én is lábbujjhegyre álltam, hogy áthidalhassam a maradék távolságot közöttünk. Viszonoztam a csókját, az egyik kezemmel körülfontam a nyakát, a másikkal pedig beletúrtam a hajába, megpróbáltam közelebb húzni magamhoz. Behunytam a szemem, hagytam, hogy végigfusson a gerincemen egy jóleső borzongás, mielőtt végül elhúzódtam volna, csak egy kis lépéssel hátrébb. - Huh. - leheltem. Így elsőre nem találtam szavakat. Hirtelen összerázkódtam, mintha éreztem volna, valakit - vagy valamit - a tömegben, de az érzés azon nyomban szertefoszlott, ahogy hátrafordultam. |
Ha egy pillanatig is kételkedtem volna abban, hogy esetleg a varázslatom, ami az érzelmeit célozta nem volt hatásos, akkor most bizonyítékot kaphattam volna arra, hogy nagyon is jól működött. Már rég nem láttam ilyen boldognak és felszabadultnak a lányt, szinte ragyogott. A vidámsága láttán az én arcomon is megjelent egy mosoly. Mostanában olyan sok rossz dolog történt, hogy már szinte el is felejtettem, hogy milyen az, mikor nem csoportosulnak esőfelhők Elsa boldogsága felett. Nem is tudom pontosam, hogy mikor volt az utolsó alkalom, mikor teljesen felszabadultan nevetett. Az biztos, hogy valamikor az első áldozás előtt. Már akkor tudtam, hogy jó ötlet belepiszkálni az érzelmeiért felelős területek működésébe, mikor megtettem. Szerintem nem is tettem eddig jobb dolgot érte. Az igaz, hogy meg kellett volna kérdeznem előtte, de egyszerűen nem tartottam fontosnak, hogy tudjon róla. Még most sem tartom, ugyanis semmi rosszat nem tettem ellene, csupán jobb kedvre derítettem - egy sajátos módon. Úgyis rá fog jönni majd magától is a változásra, még ha nem is gondol arra, hogy belepiszkáltam a fejébe, az fel fog tűnni neki, hogy sokkal kiegyensúlyozottabb és már nem is olyan könnyű érzelmileg a padlóra vágni. Ha pedig összerakja a kirakós minden darabját, s összeköti velem, akkor majd megbeszéljük a dolgot. Addig teljesen ráér. Megelőzhetném a felháborodását vagy lehetséges hisztijét, azzal hogy magamtól elmondom neki, hogy mit is tettem még az emlékei elvétele mellett. Azonban még mindig nem tartozok magyarázattal senkinek sem, főleg nem az alakváltómnak, legyen az akár Elsa. - Remekül - Fel voltam dobva attól, hogy végre sikerült rájönni Alexander titkára és az indítékra, ami az egész bosszúhadjáratot vezéreli Elsa ellen. Ezt természetesen a lánnyal is megakartam osztani, de nem vezetés közben, mert meg akartam mutatni a festményeket is, amiket lefotóztam a telefomommal. Elsával ellentétben rajtam nem látszott ennyire a jókedv, ahhoz szükség lett volna még egy orgazmusra. - De. Eldöntheted, hogy egyből bele szeretnél vágni az áldozásba vagy előtte szétnéznél a karácsonyi forgatagban - pillantottam rá. Persze az nem volt kérdés, hogy az áldozást megtartjuk-e. Ahhoz képest azonban, hogy mi vár rá - hogy ki kell vágnia egy ártatlan szívét - meglepően jó kedve volt. Tudom, hogy én végeztem el rajta azt a varázslatot, de még így is meglep, hogy milyen jól sikerült. Ha nem programoztam volna át egy kicsit, akkor most biztosan magába lenne valamennyire zuhanva. Még ha nem is mutatná, de alaposan furdalná a lelkiismeret azért, amit tenni készül.
Láttam rajta, hogy kissé bizonytalanul méregeti a tömeget. Kettőnk közül mindig is ő volt az elővigyázatosabb. Attól függetlenül, hogy elhanyagolható a fizikai ereje, sokszor úgy érzem, hogy ő vigyáz rám és nem fordítva. Ő mindig igyekszik elkerülni a balhékat, amikkel felkelhívhatjuk magukra a vadászok figyelmét vagy éppen más természetfelettiekét. Én sosem szoktam mérlegelni, sokszor fejjel megyek a falnak - főleg hogyha felidegesítenek - meg sem fordul a fejemben az a lehetőség, hogy én lehetek az, aki a rövidebbet húzza majd. Az ilyen esetektől próbál Elsa távol tartani, amit attól függetlenül értékelek, hogy teljesen figyelmen kívül hagyok. Persze az is a pakliban van, hogy csak azért aggódik, mert az én halálom az övét is jelenti. Nem mintha ezért egy pillanatig is hibáztathatnám. Éppen a dereka köré fontam volna az egyik kezemet, mikor belémkarolt. Elmosolyodtam rajta, de nem mondtam semmit. A körhinta felé menet megéreztem a kajástandok illatát, mire a gyomrom hangosan megkordult. Bár, nemrég ebédeltem anyukámmal, mégis úgy éreztem, hogy tudnék még enni. Mondjuk ez annyira nem meglepő, arra való tekintettel, hogy mennyit képes vagyok zabálni. Végigböngésztem a kínálatot, végül pedig bagelre esett a választásom. - Biztos nem kérsz semmit? - néztem a lányra. Ha kért valamit, akkor azt megvettem neki. Pár harapással eltüntettem a szenyát, aztán kidobtam a papírját. Kézenfogtam Elsát, aztán pedig bevetettem magam a tömegbe. Szerencsére elég magas vagyok, ezért nem okozott gondot kiszúrni a körhintát, főleg úgy nem, hogy szinte az összes ember felett átláttam.
A korlátra támaszkodtam, közben pedig végigmértem a körhintát. Nagyon szép meg hangulatos volt, ahogy így ki volt világítva, de engem ezek a dolgok annyira nem hoznak lázba, ezért egy vállrándítással elintéztem, hogy milyen látványt nyújt. A tekintetem Elsán állapodott meg, aki továbbra is a körhintát figyelte. A lány fehér bőrén táncoltak a színes fények. Nem vagyok az a fényképezős típus, most azonban mégis elővettem a telefonomat és csináltam egy képet Elsáról. Nem használtam vakut, így csupán a karácsonyi fények világították meg a lány arcát. Mikor felém fordult a zsebembe süllyesztettem a telefonomat. Az hogy elkomolyodott arra utalt, hogy vagy az áldozásról vagy Alexanderról akarhat kérdezni valamit. Jelenthetett volna mást is, de azért ismerem már annyira Elsát, hogy tudjam, mi járhat a fejében. Na meg nem is agysebészet kitalálni, hogyha elkomorodik az valami rossz dolog miatt lehet. Ilyen pedig mostanában az áldozás lehet, ami ugye vonja magával Alexandert is. A bálos eset meg az erőszak azért nem játszik már, mivel ezeket kitöröltem a memóriájából. A kérdése egyáltalán nem lepett meg. Elővettem a telefonomat, amin kikerestem a két képet. Először azt mutattam meg, ami Alexanderről és Zariahról készült. Elmeséltem részletesen mindent, amit megtudtam a mai nap folyamán. Aztán megmutattam a második festményt, ami a bonum boszorkányról készült, akinek köszönhetően Alex nem tudta megmenteni Zariaht. Bár, nem most látom először a képet, de ugyanúgy meglep a kísérteties hasonlóság. Azt a feltételezésemet is megosztottam Elsával, miszerint Alexander azért vette ennyire célkeresztbe, mert kiköpött mása annak a boszorkánynak, aki végzett a szerelmével. Sajátos bosszúhadjárat az egész, semmi más. Miután megnézte a képeket, eltettem a telefonomat.
A körhintára pillantottam, ami éppen akkor állt meg. - Szállj fel - biccentettem a játékra, közben pedig megkerültem a korlátot, s a hintához sétáltam. Intettem Elsának, hogy menjen előre, utána pedig én is felléptem, pont akkor mikor újra forogni kezdett a szerkezet. Nekem teljesen mindegy volt, hogy mire ülök, ezért a legközelebbit választottam, ami egy ló volt. Nem ültem szabályosan rá, csupán nekidőltem. Ha Elsa a mellette lévő lovon foglalt helyet, akkor felé fordultam. - Erről egy szót se senkinek. Ha Alexander megtudná, akkor azt örökre hallgathatnám - elmosolyodtam. Nem tudom, hogy meddig foroghatott velünk ez a szar, de ha tippelnem kéne, akkor olyan öt percet mondanék. A végére már kezdtem unni, ezért mikor végre megállt szerintem én voltam az, aki elsőre leugrott róla. Megfordultam, hogy lesegítsem Elsát, ha szükséges. Azt nem láttam, hogy mibe vagy hogyan botlott meg, csupán azzal szembesültem, hogy már zuhan lefelé. Elkaptam mielőtt meg csúnyán megüthette volna magát. A kezeimet a dereka köré fontam, közben pedig lassan letettem a földre, de továbbra sem húzódtam el. Az ajkainkat csupán miliméterek választották el egymástól. Mint már kiderült, az önuralom nem tartozik a sok jó tulajdonságom közé. Ez pedig most sem volt másképpen. A szemkontaktust csak akkor szakítottam meg, mikor lepillantottam az ajkaira. Aztán lassan megcsókoltam, hagyva időt neki arra, hogyha esetleg el akar húzódni, akkor eltudjon. Lehet, hogy ő nem emlékezett az erőszakra, de én tudtam, hogy megtörtént, ezért még véletlenül sem akartam, hogy esetleg úgy érezze, hogy nincs beleszólása a dolgok alakulásába vagy bármit ráerőltetek. Ha nem húzódott el, akkor újra megcsókoltam, ezúttal sokkal szenvedélyesebben, közben pedig a derekánál fogva közelebb húztam magamhoz. |
A mozi óta eltelt pár napot az utóbbi időkben tőlem elég szokatlanul, meglepően jobb kedvvel töltöttem el. Még az sem törte le a kedvem, hogy a következő áldozás időpontja egyre közeledett, ráadásul a teljes szabadidőmig még két vizsgám is hátravolt. Ahogy kiléptem a teremből, már tudtam, hogy nem sikerülhettek túl fényesre, de tekintve, hogy az utóbbi időben a tanulás eléggé háttérbe szorult nálam, kivételesen megbocsátottam magamnak. Általában nem rajongtam az ünnepekért - enyhén szólva - és ez nem csak azóta volt, hogy alakváltó lettem, igaz, akkor azért fokozódott az ellenszenvem az egész felhajtás iránt. Emberként még ott volt a családom, akikkel ha nem is mindig volt felhőtlen a viszonyom, de így karácsony felé közeledve mindig együtt készülődtünk. Régebben soha nem kerültem ugyan karácsonyi hangulatba, de imádtam a kivilágításokat, amik ezzel az egész ünneppel jártak és fényt vittek az éjszakába. Az évnek ebben a szakában Svédországban már négy óra felé teljes sötétség volt - és van is, csak már nélkülem-, a városunkban pedig mindig is különösen gondosan figyeltek a hangulatos kivilágításra. A családi svédasztal nálunk mindig egy kicsit szegényesebbre sikeredett, mivel a munka nagyja anyára meg rám hárult, én meg enyhén szólva nem voltam hasznos, vagy épp lelkes munkaerő. Apa mindig panaszkodott erre, de persze az azonnali válaszra, miszerint szívélyesen fogadjuk a tűzhelynél, gyorsan visszavonulót fújt. Kisebb koromban az ünnep nagy részét elökörködtük a bátyámmal, később már inkább csak mogorva fejjel üldögéltem, nem igazán hagytam magam bevonni a közös karácsonyozásba. Most már rendesen bánom az akkori viselkedésemet, bőven igazságtalan voltam a szüleimmel. Így visszagondolva már jobban látom, hogy mennyire igyekeztek szépre varázsolni az ünnepeket, én meg mennyire élveztem, hogy szabotálhattam a próbálkozásaikat. Nem becsültem meg eléggé a családomat, és soha nem is gondoltam arra, hogy egyszer elveszthetem majd őket, legalábbis nem belátható időn belül és teljesen egyszerre. Ilyenkor akaratlanul is folyton az jár a fejemben, hogy lassan tíz év elteltével mi is történhetett velük, mennyire viselte meg őket a hiányom. Kíváncsi lennék, a bátyám még látogatja-e anyáékat. Tudtam, hogy megtehetném azt, hogy megkérek valakit, járjon utána annak, hogy is telik a soruk, de bármennyire is kecsegtető volt ez a lehetőség, biztos voltam benne, hogy soha nem fogok élni vele. Jobb így, hogy teljesen elszakadtam tőlük és semmit sem tudok róluk. Az újabb információk ugyan válaszokat adnának, de ezek mellé a hiányuk egészen biztosan újult erővel lángolna fel bennem. Nem, jó volt ez így. Igaz, Lucas családját inkább próbáltam elkerülni, élükön Alexanderrel, mivel tenebrisi boszorkányok lévén soha nem tudtam, hogy mit várhatok tőlük. Mostanában különösen kerültem a társaságukat, pozitív irányú hangulatváltozások ide vagy oda. Az emlékeim már nem voltak meg, de nagy körvonalakban ismertem a történéseket, ráadásul az első áldozás emléke még élénken élt az emlékezetemben, bár már egyáltalán nem akasztott ki. Mindenesetre, azt már tudtam, hogy nincs olyan tenebrisi - sőt, gyakran bonumi - boszorkány, akitől ne kellene tartanom, és ebbe sajnos még Lucas is beletartozott.
A ma reggeli hívása nem ért meglepetésként, igazából már valamennyire számítottam is a következő alkalomra. Ami megdöbbentett, az az volt, hogy az esti program mindkét része - a rendezvény és az áldozás - pont ugyanannyi érzelmi reakciót váltottak ki belőlem - csak örültem az ilyenkori általános unalom elűzésének. Ez valahogy szíven ütött, mert nem ilyennek ismertem magam. Nem mondanám, hogy valaha is túlzottan empatikus lettem volna, de az, hogy egy ártatlan ember halála csak ennyire érintett meg, nem volt azén stílusom, főleg, ha nekem kellett őt megölnöm. Most először fordult meg a fejemben, hogy Lucas nem csak az emlékeimet vette el, hanem másba is belenyúlhatott a fejemben. Fogalmam sem volt, rákérdezzek-e nála, inkább hagytam az egészet, mondván, ha lesz jó alkalom rá, akkor este megkérdezem erről. A nap többi részét viszonylagos nyugalomban töltöttem, ahogy a mozi óta eltelt napokat általában.
Már elkészültem, amikor meghallottam a harsány dudaszót a ház előtt. Szerencsétlenül arra gondoltam, hogy ezzel az egész környéken riasztotta. Gyorsan megigazítottam a ruhám, aztán mentem is ki a kocsihoz, hogy Lucas ne maradhasson sokáig ebben a helyzetben. Nem voltam épp az áldozáshoz öltözve, de úgy voltam vele, hogy előzőleg is inkább a kezem lett csak véres, a kabátomat úgyis leveszem, ez a felső meg nem is volt olyan drága, hogy féltenem kelljen. Eljátszottam az ötlettel, hogy viszek valami ruhát, amit fel tudok venni e fölé, de aztán inkább hagytam az egészet. A kocsiban vidáman köszöntem és rámosolyogtam Lucasra, közben gyorsan becsatoltam magam. - Jól vagyok, és te? - pillantottam rá. Tényleg érdekelt a válasza, meg örültem is, hogy újra láthatom, így tényleg jókedvűbb voltam. - Hát alighanem nincs túl sok választásom - pillantottam ki az útra, közben éreztem, hogy egy újabb mosoly kezd el játszani az ajkaimon. A mai jókedvem egyenlőre még kitartott, így derűsen nézegettem kifelé az ablakon, figyeltem a karácsonyi díszítéseket szerte a városban. A jelenet sem tört le a szerencsétlen autóvezetővel, bár azért magamban reménykedtem abban, hogy most se szúrtunk szemet egy vadásznak se. Mikor felém nyújtotta a hajpántot, nevetve megráztam a fejem, aztán becsuktam magam után a kocsi ajtaját. - Szerintem nézzük meg a körhintát. - Kissé bizonytalanul pillantottam körbe a tömegen és az összegyűlt embereken. Sok természetfeletti jelenlétét érzékeltem, a szokásosnál valamivel nagyobb sűrűségben. Út közben, ha nem tiltakozott vagy húzódott el, akkor belékaroltam Lucasba. A kajás standok elé érve megráztam a fejem. - Nem, köszi. - Ha ő evett volna valamit, akkor türelmesen megvártam, míg megveszi és továbbmehetünk. Ezután azt javasoltam, hogy menjünk megnézni a körhintát, bár felülni nem állt szándékomban rá, hacsak ő nem szeretett volna. Magát a hintát nagyon szépnek találtam, egy kis ideig csak a korlátra támasztott kézzel figyeltem. Gyerekkoromban nagyon szerettem az ilyesmiket, de azt hiszem, mostanra már bőven kinőhettem belőlük. Mikor kicsit kiszórakoztam magam a látványos, Lucas felé fordultam. Most először komolyodtam el jobban, és ahogy meggyőződtem arról, hogy a közelünkben nem áll senki, megszólaltam. Próbáltam minél gyorsabban, mentegetőzve rákérdezni arra, hogy megtudott-e valamit Alexről, de ennek ellenére is nagyon bunkónak éreztem magam, amiért szinte rögtön ezzel kezdtem. Az utóbbi napokban ez a kérdés egyre jobban foglalkoztatott és nagyon örültem volna, ha tudok neki segíteni valamit ebben. |
A mozi óta csupán pár nap telt, amiket azzal töltöttem, hogy igyekeztem utána járni annak, hogy vajon van-e lehetőség arra, hogy Alexander lepaktált valamivel, ami örök fiatalsággal ajándékozta meg. Már hallottam különféle üzletkötésekről, amiket démonokkal bonyolítottak le, de sokáig nem tulajdonítottam neki nagyobb figyelmet. Hinni, teljes mértékben hittem bennük, nem csak azért mert ismerek varázslatokat, amik megemlítik vagy erre építkeznek, hanem azért is, mert a természetfeletti világa bővelkedik különféle lényekből, akkor majd pont démonok ne léteznének. Így hát elkezdtem kutakodni a könyveink között, hátha az egyikben megtalálom azt a varázslatot, amivel megidézhetünk egy olyan démont, aki hajlandó alkudozni velünk. A szüleimnek hatalmas gyűjteménye volt különféle mágiával foglalkozó könyvekkel. Még bonum köteteik is voltak, habár fogalmam sincs, hogy miért, mert szerintem még egyet sem nyitottak ki közülük. Nem volt túl sok kedvem az összes tenebris könyvet átnyálazni, ezért anyukámhoz fordultam.
Éppen a konyhában sürgött-forgott, mikor beléptem felnézett rám az arcán pedig megjelent egy kedves mosoly. Nem tudtam nem viszonozni a mosolyát, miközben odasétáltam hozzá és megöleltem. Másfél fejjel nagyobb voltam nála, pedig ő sem volt egy alacsony nő. Nem akartam egyből letámadni a kérdéseimmel, na meg örültem is, hogy végre tölthetek vele egy kis időt. Igyekszem nem elhanyagolni a családomat, de közel sem töltök velük annyi időt, mint amennyit szeretnék. Csak hétvégente szoktam átjönni ebédre, ezért anyukám is rájött arra, hogy nem csak azért jöttem át, mert látni szerettem volna. Azonban nem kérdezett rá arra, hogy mit akarok és egyelőre én sem tereltem rá a szót. Segítettem neki elkészíteni az ebédet, közben pedig elbeszélgettünk erről-arról. Elmeséltem neki, hogy mi történt mostanában, ahogyan az Alexanderrel kapcsolatos sejtéseimet is megosztottam vele. Édesanyám az egyetlen személy, akiben teljes mértékben megbízok. Láttam rajta, hogy nem éri meglepetésként a hír, ahogyan azt is, hogy többet tud annál, mint amennyit elmond. Nem kellett győzködnöm, ugyanis mindig utált titkolózni előttem, így pedig hogy nyíltan rákérdeztem arra, hogy mit nem árul el, nem is tartotta tovább titokban. Részletesen elmondta, hogy Alexander nem is a bátyám, hanem az egyik felmenőm, aki a salemi boszorkányüldözések alatt élt. Hogy a várandós feleségével mennyi mindent elkövettek a hatalomért meg az öröklétért, de végül ezekben nem tudtak osztozni, ugyanis Zariah-t máglyahalálra ítélték. Mikor pedig Alexandernek esélye nyílt volna arra, hogy megmentse, közbe lépett egy bonum boszorkány. A kirakós utolsó darabja, akkor került a helyére, mikor anya ebéd után mutatott egy képet erről a bizonyos nőről. Azt hittem, hogy káprázik a szemem, ugyanis a bonum boszorkány kiköpott Elsa volt. Pontosabban egy tizenhetedik századi kiadása. Így már egyáltalán nem találtam meglepőnek, hogy Alexander első napirendi pontja Elsa tönkretétele volt. Őszintén szólva én is ugyanezt tettem volna a helyében, ezért nem is tudom hibáztatni. Én is hajlandó lettem volna bárkit tönkretenni, csupán azért, mert hasonlít arra, akinek a kezein szárad a feleségem meg a meg nem született gyerekem halála. Arról nem beszélve, hogy mennyire élveztem is volna. Elsának az az egyetlen szerencséje, hogy nagyon fontos számomra. Ha nem éreznék így iránta, akkor mindenféle lelkiismeretfurdalás nélkül hagynám, hogy Alexander sanyargassa. Anyukám mesélt arról is, hogy az áldozásnak mi köze van a démonnal kötött üzlethez. Mindig a család legfiatalabb, nagykorú tagja és annak a legrégebbi alakváltójának kell elvégeznie, ha a rituálé elmarad, akkor nem csak Alex veszíti el az életét, hanem szép lassan az a személy is, akinek be kell nyújtani az áldozatot. Az átok pedig addig marad fent, ameddig Alexander életben van. Az nem meglepő, hogy még mindig életben van annak ellenére is, hogy miatta szenved a családunk évszázadok óta, ugyanis a Hjalmaroknak mindig is első helyen szerepelt a család. Nem számít, hogy mit tesz ellened az egyik rokonod, nem ölheted meg azt, akivel egy vér folyik az ereitekben. Azt azonban nem hagyhatom, hogy Elsa továbbra is célkeresztben legyen, ezért ki kell találnom valamit, ami hatására Alexander befejezi a bosszúhadjáratát. Megköszöntem anya segítségét, aztán kocsiba ültem és elindultam Elsa házához. Útközben felhívtam, hogy mindjárt ott vagyok érte. Reggel is beszéltem vele, hogy ma van az áldozás napja, ezért késő délután hívni fogom, hogy mikor és hol találkozzunk.
Leparkoltam a ház előtt, s rátenyereltem a dudára. Mikor megjelent áthajoltam az anyós ülés felőli ajtóhoz, amit kinyitottam neki. - Szia - végigmértem, miközben beült a kocsiba, aztán pedig megpusziltam. - Hogy érzed magad? - kérdeztem, miközben a gázra léptem. - Arra gondoltam, hogy az áldozás előtt elnézhetnénk a karácsonyi faluba - ajánlottam fel, de a válaszát nem igazán vártam meg, ugyanis már elindultam az említett hely irányába. Minél közelebb értünk, annál lassabban tudtunk haladni, ugyanis elég nagy volt a forgalom. Kinéztem egy parkolóhelyet, ezzel azonban nem csak én voltam így, mert egy öreg fasz megpróbált befordulni előttem a helyre. Pechjére rám pillantott, ez pedig elég volt ahhoz, hogy elkapjam a tekintetét és belemásszak a fejébe. A közreműködésem miatt lükvercbe tette a kocsiját, majd nagy lendülettel neki tolatott a mögötte lévőnek. Egy elégedett mosoly jelent meg az arcomon, miközben beálltam az utolsó szabad parkolóhelyre. Éppen kiszálltam volna, mikor eszembe jutott a marhaság, ami a fejemen volt. - Tessék, ez a tiéd. Szerintem neked jobban áll - vettem le a fejemről a hajpántot, amit odanyújtottam a lánynak. Ha nem akarta felvenni, akkor bedobtam a hátsó ülésre. - Merre szeretnél menni? - kérdeztem, miközben kiszálltunk a kocsiból. Bezártam az autót, aztán pedig elindultunk abba az irányba, amit a lány választott. - Kérsz valamit? - lassítottam le, mikor a különféle kajás&piás standok mellett haladtunk el. |
|
[6-1]
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Téma: Szerepjáték
