|
Témaindító hozzászólás
|
2017.10.21. 22:30 - |
 |
[11-1]
Hamar feltűnt, hogy Wes nem repes az örömtől, hogy viszontláthatja egy régi tanárját. Bár azt be kell ismernem, én se lennék felhőtlenül boldog, ha a bálon feltűnne az enyéim közül egy. A tanár-diák kapcsolat olyan dolog volt számomra, ami csak az iskolában létezik. A diákok számára gyakran szinte elképzelhetetlen, hogy az oktatóiknak van életük az iskola falain kívül is. Hát még hogy az keresztezze a mi magánéletünket... - Szóval történelemtanár. Azt kell mondjam, illik magához, így első ránézésre - mondtam Hydron-nak őszintén. Kicsit jobban megnézve, tényleg el tudtam képzelni, ahogy évszámokat próbál a diákok fejébe gyömöszölni - Sajnos nekem a történelem sosem volt a szívem csücske... - tettem még hozzá. Valamikor akkor utáltam meg ezt a tantárgyat, amikor a boszorkányüldözést tanultuk... És ez az érzés maradandónak bizonyult, még évek múltával is. Wes hamarosan távozni készült, amit egy kicsit sajnáltam. Gondoltam, hogy ez az egész nem egészen az ő világa, az öltönyökkel, meg a kristálypoharakkal, ráadásul Hydron Calomel érkezése sem lehetett túl nagy pozitívum számára, de szívesen megismerkedtem volna vele még egy kicsit jobban. Talán majd máskor... - gondoltam, miközben figyeltem, ahogyan elköszön a férfitől. Amikor Wes belesült a nevem kimondásába, kicsit elmosolyodtam. Nem ő volt az első, akinek meggyűlt a baja vele, így nem véletlen, hogy ő is csak addig jutott, ameddig a legtöbbek is. Hel. Kicsiként ragadt már rám ez a rövidítés, amikor a nevelők az árvaházban minden rossz dologért engem vettek elő. "Hel, a pokoli" csúfoltak a többiek, pont emiatt... Az évek múltával azonban ez a rossz emlék kezdett elhalványodni. Már voltak barátaim, akik ezt a becenevemet használták, viszont szeretetből, és ez feledtetni tudta kicsit, mit is jelentett eredetileg. Pont ezért nem éreztem most sem semmiféle haragot azért, amiért Wes akaratlanul hívott így, hanem csak mosolyogva jeleztem neki, hogy nem veszem magara a dolgot. Miután Wes távozott, egy rövid ideig még beszélgettem a tanárúrral mindenféle semmiségről, de hamarosan ő is a távozás mellett döntött. Nem bántam annyira, mert már én is inkább otthon szerettem volna lenni, egy jó meleg kád vízben. Így Hydron Calomel távozása után pár percel visszavettem azt az átokverte cipőt, majd fogtam egy taxit, és hazavitettem magam, a meleg víz és a szappanbuborékok irányába.
[Helvetica OFF] |
- Igen, történelemre okítom a fiatalságot - többek között saját tapasztalatból. Mivel világ életemben nagyon kíváncsi természetű voltam - bár ez leginkább a catena életem előtt volt - így a történelem fontosabb eseményeit volt, hogy testközelből figyeltem meg. Persze az ókori kínáig nem gyalogoltam el, de Európán belül nagyjából mindenhol jártam, sőt, még Amerikába is eljutottam kétszer. Először az felfedezők - akkor már inkább őslakos irtók - körében utaztam, majd a függetlenségükért vívott háború történéseit figyelhettem meg. Szerencsére az évek múltával legalább valamennyivel elővigyázatosabb lettem, hamár a lopakodási képességeim csöppet sem fejlődtek. Oszlopszerű tappancsaim lehetetlenné tették a hangtalan lopakodást, így többször is rejtőszínemnek kellett kihúznia a “pácból”. A hosszú, kizárólag hidraként leélt évek lassan immunissá tettek a “segítség szörnyeteg” sikoltásra. Mostanra már szépen nyugodtan - megtartva a kellő távolságot - elkezdem részletezni az igazi alakom meglátójának, hogy mi is vagyok, meg hogy mennyire veszélytelen vagyok öhm… többnyire. Régebben azonban ugyanerre a sikításra egy egyszerű “hol?” plusz kíváncsiskodó fejforgatás - ami feltehetőleg tovább fokozta ijesztőségemet - volt a reakció. Így mostanság óvatosan bántam igazi alakom megmutatásával, tapasztalataim szerint az emberek egyik fele még rosszabbul tűrte a szembesítést, amíg a másik nos… túlzottan is érdeklődő volt.
Igazából fogalmam sem volt, hogy a korabeliek mégis mit csinálhatnak. Mármint gondolom dolgoznak, na de azon kívül? Hát passz. Bár a diákjaimat, főleg akik vissza-vissza tértek, szoktam kérdezgetni, de a legtöbbjüknél csak valami formális, udvariaskodó beszélgetésre futja, hiszen nem tudják a titkom. Nagyon kevesen ismerték csak a valódi alakom a diákjaim közül, de velük tényleg élmény volt beszélgetni, hiszen kíváncsiságom majdnem minden morzsáját kielégítették. Ami azt illette, nos már bántam a beszólást, ritkán vetemedtem ilyesmire. Ismertem a fiú hátterét, és éppen emiatt sajnáltam őt. Bár az apai és az anyai szeretetet nem nagyon volt alkalmam megtapasztalni, legalábbis így emberként biztos nem, de kíváncsi voltam rá milyen lehet. Azt azonban különböző könyvekből már nagyon is jól tudtam, hogy milyen elveszíteni az egyik szülőt. Amúgy furcsa volt számomra, hogy apja titokban tartja előtte a természetfeletti létezését, de tiszteletben tartottam a döntését.
Invitálására én is helyet foglaltam, nem akartam föléjük magasodni. Sajnos azonban Wes elég hamar a távozás mellett döntött. Reméltem nem én üldöztem el, volt némi bűntudatom a kijelentésem miatt. A kezét óvatosan megszorítottam. - Én is remélem! - nos én tényleg komolyan is gondoltam. - Helvetica - segítettem ki halkan, ha még volt alkalmam.
Még egy kicsit beszélgettem a lánnyal, aztán eszembe jutott, hogy még ki kell javítanom egy halom dolgozatot, meg kell írnom vagy négy óratervet, ráadásul az elkövetkezendő két napban rengeteg dolgom lesz, így bocsánatot kérve elköszöntem tőle, majd távoztam a bálról.
[Hydron off] |
- Egyből jobban hangzik - bólintottam elismerően az ördögös résznél. Egyébként nem voltam valami sátáni termtés, bár apám valószínáleg nem ezt mondta volna. Bár tény, hogy mellette tényleg úgy festettem, mint aki most lépett elő a pokol bugyraiből. Pedig nem gondoltam magam se gonosznak, se rosszindulatúnak, maximum a lustaságommal és a favicceimmel lehetne ölni, vagy legalább megkínozni valakit. Tény, hogy voltak néha döntéseim, amit egy minta gyerek nem engedhetne meg magának, de az volt a szerencsém, hogy sose voltam minta gyerek. Általában a jó és a rossz közötti pengeélen táncoltam, de sosem éreztem, hogy igazán tartoznék bármelyikhez is.
Lesütöttem a szemem, mikor a Mr. Calomel a nevemen szólított. Nem a szégyen vezérelte a tekintetem, csak nem akartam a szemébe nézni. Megszokás volt, így védekeztem annak idején a tanárokkal szemben, mert ha nem néztem a szemükbe, nem szólítottak fel. Különös érzés kerített hatalmába, újra végzősnek éreztem magam. Sose gondoltam, hogy újra találkoznom kéne a tanáraimmal, ha meg is láttam őket az utcán, inkább hátat fordítottam, vagy némán elsétáltam mellettük, mintha meg se láttam volna őket. Most is ösztönösen ezt akartam tenni, de már késő volt. - Tényleg, kellemes - bólintottam, egyetértően, majd tétlenül az üvegre néztem, aminek nyakát erősen szorítottam. Sose volt bajom Mr. Calomellel, mert ő a rendesebb tanárok sorát erősítette, egyedül azért lombozott le a társasága, mert egy tanár, és ettől felállt a hátamon a szőr. - Tudom, neház elhinnie a tanár úrnak, de a korombeliek már nem járnak táncórákra - feleltem válaszul az egyébként szurkálódó megjegyzésére. Nem tudtam haragudni rá ezért, biztos nehéz a tanároknak, ha a diákok alszanak az óráikon, de ők is megértehtnék, hogy a diákoknak is nehéz ébren maradni az éjszakai két óra alvás után és egy érdekteln téma társaságában. - Nincs kedve leülni a tanár úrnak? - jutott hirtelen eszembe, hogy mit ígértem a lánynak. Nem illet hozzá korban Mr. Calomel, de tény, hogy sokkal lovagiasabb volt, mint én valaha, és ez akkor bizonyosodott ve igazán, mikor egy csókot adott a lány kezére. Engem ilyenre nem vitt volna rá a lélek. Ráadásul nem éreztem szükségét a bemutatkozásnak, ezt az extanárom elintézte helyettem.
Nem tudam mit mondhatnék, kezdett a fejembe szállni az alkohol, de inkább jó kedvem volt, mintsem részeg lettem volna. Egyre jobban zavart a zene, az etikett, és minden, ami egy ilyen partin előírás. A falatnyi kajáktól pedig egyáltalán nem laktam jól, ezért még az éhség is rámjött. Nem voltam valami nagydarab, de imádtam enni, így kínzás volt még csak a zsúr falatkák látványa is, amik a fél fogamat se elégítették ki. - Ami azt illeti - mondtam némi tétovázás után. - vár a munkám - előkotortam a táskámból a fényképezőmet, mint hihető alibi, aminek leple alatt odébb állhatok. - Örvendtem, Mr. Calmel, remélem még látjuk egymást - igazából pont az ellenkezőjében reménykedtem. De tudtam, milyen úriember a tanár úr, így oda nyújtottam a kezem egy kézfogásra, csak a látszat kedvéért. Talán az énem egy töredéke meg akarta mutatni, hogy van bennem potenciál, és már nem az elsőpadban alvó diák vagyok. - És örvendtem, Hel... Hel... - itt bukott meg a tervem, ugyanis nem emlékeztem a lány teljes nevére. Mindegy is, elengedtem a dolgot.
Elég hamar lebukhattam, ugyanis nem vissza kanyarodtam a bálba, hanem egyenesen a kapu felé tartottam, amin érkezésemkor léptem be. Hívtam egy taxit, és annk reményében, hogy van maradék otthon, irányítottam a lakásomhoz a sofőrt.
[WES OFF] |
Kellemeset csalódtam, amikor a mellettem ülő srác kifejezetten szellemesen válaszolt a herceges megjegyzésemre. Lehetett volna egy nyomulós alak is, aki kihasználja a helyzetet, hogy talált egy magányos lányt a bálban, a tömegtől messze, ám úgy tűnt, ő még a normális, és rendes fiúk egyre ritkulóbb fajába tartozott - Igazad van, én kérek elnézést a tévedésért, Őördögössége - válaszoltam nevetve. Az a gyors mozdulat, amivel meghúzta a kezében lévő pezsgősüveget, igencsak meglepett, de nem tettem szóvá, inkább csak elinsmerően mosolyogtam rá. Személy szerint sosem voltam az alkohol ellensége, hiszen rengeteg pozitív hatása is van, bár én általában a mértékletesség társaságában ittam. Berugva is csak egyszer voltam életemben, még annak idején középiskolában, de nem tetszett túlzottan az élmény. Ahogy ott ültünk ketten a padon, a meztelen talpaimat egymáshoz dörzsölve a szoknya alatt, hogy ne fázzanak annyira, egyáltalán nem volt zavaró, hogy nem kezdünk el egymás életéről eposzba illő történeteket mesélni. Elvégre mindketten a csend miatt jöttünk ki ide a tóhoz, miért rontsuk el ezt felesleges beszélgetéssel, csak azért, mert így illik?
Az érkező megjelenése láthatóan kicsit megdöbbentette a mellettem ülő srácot, és hamar meg is tudtam az okát - Ezek szerint a tanárja volt? - kérdeztem érdeklődve az idősebb férfitől, aki ezután meglepően lovagiasan bemutatkozott. Tetszett Wes Lewis kissé lazább, fiatalos viselkedése, amivel én is könnyen tudtam azonosulni, de Hydron úriemberessége sem állt túl messze tőlem, hiszen az apám körében ezt a fajta viselkedést is megszoktam már. A felém nyújtott kézbe könnyed mozdulattal helyeztem a tenyeremet, és egyáltalán nem hozott zavarba a rá lehelt csók sem - Helvetica Pheles vagyok. Nagyon örvendek! - vettem elő kicsit az űrihölgyesebb énemet, habár az, hogy mezitlább voltam éppen, még ha nem is látszott a szoknya miatt, kicsit rontott az összképen. |
Bár az emberi testbe töltött évek folyamán - meg jóval előtte is már - elkezdtem emberiesedni, akadtak dolgok, amiket továbbra sem értettem. Ezek egyike pedig nagyon is képviseltette magát itt, ezen a bálon. Én isten bizony szerettem az embereket, sőt, hajlamos voltam az életemet, avagy az inkognítómat - mint hidra - kockáztatni a megmentésükért, azonban ezt a romantikus valamit sosem értettem. Persze, kíváncsiságom révén számtalan szerelmes könyvet olvastam már, azonban egytől sem kezdtem el úgy érezni, hogy most rögtön belevágnék egy ilyen kalandba. Vagy csak még nem találtam meg a megfelelő hölgyet, aki annyira felkorbácsolja a vágyaimat, hogy meg akarjam fektetni, gerincre akarjam vágni, vagy mit is írtak a legutóbbi könyvben szinonímának? Ez is megeshetett persze, ám nem tűnt valószínűnek. Gondolom ezek után nem kell kielemeznem, hogy mennyire kellemetlenül éreztem magam, amikor egy-egy kolléganőm egyszer csak rám nyomult ez is milyen furcsa fogalom! Persze általában sikerült udvariasan lebeszélnem őket a dologról, ám néha csúnyább eszközökhöz voltam kénytelen nyúlni. Bár szemeim lilás-feketés árnyalatát ritkán villantottam meg a tudatlanok előtt, ez éppen az egyik olyanba tartozott. Ilyenkor általában mélyen elgondolkodtak, vajon mit is láthattak, s amíg ezen töprengtek, nekem volt időm elillanni. Természetfeletti lények esetében leggyakrabban elég volt megemlítenem, hogy amúgy egy hidra vagyok, és rendkívül mérgező vérrel, meg bénító nyállal rendelkezem, s erre már is megcsappant nullára a jelentkezők száma. Szükség esetén még azt is képes voltam előadni, hogy mivel táplálkozom: hatalmas mennyiségű - leggyakrabban élő - rovarokból, férgekből és puhatestűekből állt a normális, alias eredeti vacsim. Első sorban húsevő, azon is belül halevő voltam, ha nem akadt rovar. Fogyasztottam ugyan valamennyi zöldséget, gyümölcsöt meg gabona félét, mert valami könyvben azt olvastam, hogy feltétlen szükséges az emberi szervezetnek, ám talán a gyümölcsöt leszámítva különösebben lázba nem hoztak. A gyümölcsöket is csak édeskés ízük miatt kedveltem, bár a nagyon édeseket nem tudtam megenni, nem estek jól.
Végig pillantottam a társaság két tagján, mire meglepedten tapasztaltam, hogy az egyikőjüket ismerem. - Wes Lewis - kutattam ki az emlékeimből a nevét - milyen kellemes meglepetés! - Igazából örültem neki, hogy láthatom, szerettem tudni, mi lett a tanítványaimból, mégha egy hozzá hasonló lusta disznó is volt az illető. Na jó, a disznó betoldás már nem az én ötletem volt, hanem az egyik izgágább fejemé, aki különösen nehezen viselte, ha valaki elaludt az óráimon. - Nem vagyok meglepve, ha a táncórákra is akkora figyelmet fordított az Úrfi, mint az én óráimra… - jegyeztem meg epésen. Bár igaz, azt nem mondta mi volt túl sok még.
- Igazán örömmel - mosolyogtam a lányra, majd elegánsan meghajoltam felé. - Bocsásson meg, hölgyem, el felejtkeztem az illemről. Hydron Calomel vagyok, megtudhatom az ön becses nevét? - könnyedén felé nyújtottam a kezemet, és ha az enyémbe tette az övét, akkor leheltem rá egy kézcsókot is. |
Alapvetően a tömeggel nem lett volna problémám, ha nem keltett volna bennem erős hányingert az ömlengős romantika burkába zárkózott párok látványa. Komolyan, ennyi nyálat legutoljára akkor láttam, mikor a kutyám végig nyalta az arcom, és még az is kellemesebb volt ennél. Nem azt mondom, hogy nem kedvelem az ilyes fajta érzelmeket, de én inkább a túlfűtött erotika híve voltam, mintsem a lassú keringőé. Na jó, igazából az is zavart, hogy képtelen lennék páros táncban anélkül megtenni egy lépést is, hogy megtapossam a partnerem lábát. Ez a buli tükrözött mindent, amit megtagadtam az életben, öltöny, tánc, elegancia, egyedül a pia volt elvislehető. Ha nincs a munka, én kizárt, hogy betettem volna a lábam erre a helyre.
A lány felé emeltem az üveget, amit addig vettem magamhoz, míg a pultos nem figyelt. Nem loptam, csak eltulajdonított, amire szükségem volt. - Biztos csak lerobbant félúton a fehér lova - vontam meg a vállam amolyan "engedd el!" életérzéssel megtöltve. - Nem vagyok én Darth Vader, hogy a sötét oldalra csábítsak bákit is... jobban szeretem a pokol megnevezést - húztam egy sunyi mosolyra az ajkam. Szimpatikus társaságnak bizonyult a lány, de ez már az első percben eldőlt, mikor megláttam a poharat a kezében. Az összképen csak dobott, mikor megszólalt, és egészen frappáns válasszal drukkolt elő. - Azonnal felállok, ha megjelenik - ígértem meg, mikor helyet fogalaltam mellette. Az ajkamhoz emeltem az üveg száját, és gazellákat megszégyenítően kecses mozdulattal meghúztam az italt. Meg kell hagyni, volt benne tapasztalatom.
Csendes volt a hely, csak a bentről kiszűrődő zene topa akordja törték meg a nesztelen éjszakát. Némán bámultam a tó vizét, amíg éppen egyikűnk sem szólt a másikhoz. Tulajdonképpen még annak is tudtam örülni, hogy nem kell pluszban hallgatnom a lány lelki állapotának feledésbe fesző darabjainak szívszaggató történetét. Bármennyire is színpatikusnak tűnt, beismerem, kicsit tartottam tőle, hogy belekezd nekem a rizsába. Egy éppen szótlanúl tellő pillantba rondítottak bele a közeledő léptek. Elmenekültem az emberek elől, erre mintha mind követne kifelé. Halkan felsóhajtottam, majd ismét az egy picicvel közelebb kerültem ahhoz, hogy egészen az üveg fenekére nézzek. Amint az érkező férfi hangja a fülemen keresztül az agyamban célba ért, úgy éreztem, mintha fejbe vágtak volna. Csak nekem lehetett olyan szerencsém, hogy egy partin, amit egyébként sem díjaztam, még egy volt tanárom is felbukkan. Nem kellett, hogy lássam az arcát, mert már a hangszínéből tudtam ki ez, hisz éveken kersztül az ő monológjaira vágtam be a szunyát. Milyen jó kis alvások is voltak azok! - Zavarni? Dehogy - körszörültem meg a torkom. Sose voltam a tanárok kedvence, mert én voltam az a diák, aki sosem tanult, és mindig késett, esetenként ellógott néhány unalmasabb órát. Úgy éreztem, nem kényszeríthetnek rám valamit, amihez nincs kedvem. - Ha csak a zaj lett volna sok... - ejtettem el egy mondatot, ami önmagában teljesen értelmezhetetlen volt. Kezdtem úgy érezni, ez a buli ennél nem lehet laposabb, annyira összelapították az öltönyös fickók és a tűsarkok. |
Már egy jó pár perce pihentettem a lábaimat, és ízlelgettem a poharamban lévő kevert, édes valamit, amikor egy férfi hangját hallottam meg magam mellett. Úgy tűnt, ő is alkoholba folytotta magányát, és kimenekült a szabadba a benti tömeg elől, mert ő egy egész üvegnyi alkoholt tartott a kezében. Az első gondolatom, amikor megláttam az volt, hogy "Mi van, ha egyszerű ember?" Ez az egy komoly hátránya volt talán ennek az álarcosbálnak, hogy ha csak nem ismertük a másikat, nem lehetett egy könnyen kitalálni, hogy a mi természetfeletti világunk tagja-e, vagy csak egyszerű kis halandócska. Személy szerint nem szerettem az embereket túlzottan, de mégsem támadhattam le egy vadidegent azzal, hogy esetleg egy mesebeli lény-e. Így hát csak mosolyogva emeltem meg üdvözlésképpen a poharam, és reméltem, hogy idővel kiderül az ismeretlen kiléte - Hát, az én hercegem valószínüleg bált tévesztett, mert még nem találkoztam vele - válaszoltam neki barátságos hangon - És te? Nincsenek bent angyalkák, akiket elcsábíthatnál a sötét oldalra? - kérdeztem, a maszkja felé bólintva. A kérdésére mosolyogva bólintottam - Nyugodtan ülj le. De ha erre jár az a herceg, át kell majd neki adnod a helyet - mondtam, miközben arrébb igazgattam a szoknyámat, hogy jobban elférjen, és ne gyűrődjön össze az anyag.
A duón azonban hamarosan trióvá bővült, amikor egy újjabb ismeretlen férfi jelent meg, szintén egy üveg alkohollal a kezében. Az általa feltett kérdés kicsit elbizonytalanított, hiszen ha boszorkány, vagy esetleg alakváltó az illető, akkor a kérdés a mi valódi kilétünkre utalhatott. De ha csak egy sima ember, akkor egy teljesen ártatlan érdeklődés... - Lehet, hogy csak túlgondolom az egészet... - gondoltam, miközben kortyoltam egyet az italomból - Így is mondhatjuk. Sokféle nép van odabent, nem kis hangzavart tudnak okozni - válaszoltam, miközben figyeltem a másik kettő reakcióit, hátha sikerül megtudnom róluk valamit - Egyébként nem zavarsz. Éppen készülünk megalakítani a bálban egyedül ivók klubbját. Igazán csatlakozhatnál - mondtam kicsit nevetve. Egy kicsit örültem is, hogy nem kell kettesben maradnom egy férfival. Voltam már kapcsolataim az évek során, de még mindig nem éreztem magam túlzottan magabiztosnak, ha egy ellenkező neművel kellett egyedül beszélgetnem. |
A sikátorban történt incidens óta nem találkoztam természetfeletti lényekkel, és bár hiányzott a társaságuk különösebben, hiszen ott voltak számomra a diákjaim, úgy döntöttem ellátogatok a bálra. Természetesen otthon számtalan öltönyöm a akadt, amiből igazából találomra választottam ki egyet, azonban a maszk terén már korántsem rendelkeztem ilyen választékkal, így annak előkotrása kicsit már megizzasztott. Azonban nem kellett csalódnom magamban, az otthoni lomok közül végül csak előástam egyet, ami még az öltönyömhöz is kifogástalanul illett. A maszk szerény személyem szerint pontosan ugyanolyan színű volt, mint a ruhám, de lehet, hogy egy hölgy - akik köztudottan több szint látnak, mint a férfiak - nem értett volna egyet.
A bálra kocsival mentem, ami tőlem nem volt kicsit se ritka. Mivel hidra voltam, így rendőr legyen a talpán, aki kimutatja a véralkohol szintemet bármivel is… az ilyen vizsgálatokat ritkán élte túl bármilyen műszer. Így szabadon ihattam… volna. Bár nem volt különösebb bajom az alkohol ízével, sosem tudtam belőle ténylegesen sokat meginni. Vagyis emberi mértékkel számítva biztosan nagy piás voltam, de annyit még soha nem sikerült innom, hogy normálisan részeg tudjak lenni. Talán éppen ezért céloztam meg az egyik legnagyobb alkohol tartalmú, üveget, és léptem meg vele az alkalmas pillanatban. Eddigre már minden itt lévő tanítványomat fel kértem táncolni, ami azért még hidra létemre is fárasztó volt, így most úgy döntöttem, kisunnyogok egy kicsit a bálteremből pihenni, valamilyen természetesebb közegbe.
A tó környékére a víz tetejét lágyan fodrozó széltől származó halk hullámzás hangja csábított. Itt húztam meg először az üveget, s belekortyolva megállapítottam, hogy bivaly cucc. Ilyet ember tuti nem iszik egyedül. De lehet, hogy három-négynek is sok lenne. Azonban emiatt nem zavartattam magam, ráérősen kortyolgattam az italt. Egyszer csak hangokra lettem figyelmes, és roppant kíváncsi létforma lévén elindultam a forrásuk felé.
Hamar megláttam a hangok tulajdonosait, és könnyedén odasétáltam hozzájuk. - Üdvözletem, remélem nem zavarok. - mosolyogtam rájuk kedvesen, újra meghúzva az üvegem. - Nektek is sok volt már az emberek zaja? - kérdésem mögött sokkal több lapult mint amennyit elsőre egy átlagos hallgató sejtett volna, hiszen burkoltan igyekeztem azt is megtudni, hogy a város természetfeletti rétegéhez tartoznak-e. |
A főnököm természetesn nem bírt lenyugodni, és teljesen lázba jött az álarcosbál híre hallatán. Totálisan bezsongott, én pedig totálisan lehangolódtam. Egyértelmű volt, hogy ez a meló is az én nyakamba fog szakadni, mert másra nem meri rábízni az egy képes alkalmakat. Ez mindössze annyit jelentett fotós nyelven, hogy egy esélyed van képet készíteni, és akkor jókor kell jó helyen lenni, jó szögben kell állni stb. A szerkesztők a szaftos részletek izgatták, én pedig hányni tudtam voln a bál szó hallatán. De vagy ez volt, vagy a munkanélküliség, aminek a sarkában járt a hontalanság is Így inkább válalltam a legborzasztóbbat, és magamra kaptam egy öltönyt, amit piros, mintás nyakkendővel párosítottam. A karkötőm ma se maradhatott otthon, így az órám mellett az is a kezemen feszült. Az apám biztosan kicsinált volna, ha a nélkül lépek utcára. Magamra húztam egy vörös maszkot is, ami úgyszintén a dresszkód tartozéka volt. Gyűlöltem a kiöltözős eseményeket, túlzottan is feszélyezve éreztem magam az ilyen elegáns cuccokban. Úgy festettem, mintha lehányt volna a múlt évszázad, bár kétségtelen, nekem még ez is jól állt.
A buliban elég hamar elkeveredtem, lőttem pár értékelhetetlen fotót a tömegről, és itt kifulladt a tudományom. Esélytelen volt normálisan fényképezni állarcban, mintha egy disznőt arra kértek volna, hogy sétáljon két lábon. Mind a kettő teljes mértékben lehetetlen volt. Így fogtam magam, és idegesen elpakoltam a fényképezőmet. Én nem erre szerződtem. Igazából a lustaságom uralkkodott el rajtam, akár le is vehettem volna a maszkot, de könyebb volt a kifogásokat keresni. Magamhoz vettem egy egész üveg pezsgőt, mert nem szarakodtam hülye kristálypoharakkal, majd kivonultam a friss leveglőle. A kert túlzsúfolt volt nekem, így tovább haladtam, míg végül egy gyéren megvilágított tóhoz nem értem.
A félhomályban feltűnt egy alak, aki magányosan ült egy padon. Elkönyveltem magamban, hogy még vannak hasonlóan szerencsételnek, mint én. - Csirió! - tartottam fel az üveget, mikor megláttam, hogy ő is alkohollal társulva menekült el a parti zaja elől. - Egy ilyen szépségnek nem a hercegével kéne táncolnia éppen valami nyálas számra a bálon? - kérdeztem rá kíváncsisgból. Az ilyen lányokat mindig is inkább megközelíthetetlen hervegnőknek képzeltem, nem pedig zugalkoholistáknak. - Szabad az a hely? - biccentettem a pad szabad fele felé. |
Az álarcosbál hallatán akaratlanul is a középiskolai éveim jutottak az eszembe. Utoljára akkor hordtam maszkot, és estélyi ruhát egy alkalommal, így türelmetlenül vártam a napot, amikor ismét így öltözhetek. Kicsit még idegennek éreztem magam a városban, de talán nincs is ennél jobb alkalom arra, hogy új ismerősöket szerezhessek - még akkor is, ha most csak rejtett arccal láthatom őket. Ruhát találni egyáltalán nem volt nehéz, hiszen nem egy alkalomhoz illő öltözés lóg a gardróbomban. Könnyedén ki is választottam egy világoskék darabot, amely illett a szemehez, és a nyakláncomhoz, amelyet ha lehetett magamon hordtam. Hiába volt egy értéktelen kis üvegből készített köves darab, nekem fontos volt. Igaz, apa számtalan, drágábbnál-drágább ékszert vásárolt már nekem, hogy lecserélhessem a talizmánomat egy értékesebbre, de ettől az egy ékszertől képtelen voltam megvállni. Álalcot találni már nehezebb feladat volt... Otthon nem volt egy darabom se, és miután körbejártam a helyi boltokat se találtam meg az igazit. Végül vettem egy sima ezüstszínűt, majd otthon némi kék csillámmal feldíszítve sikerült egy elfogadható darabot kreálnom. Na jó, lehet egy kis mágiát is segítségül hívtam, amikor már a hajam is ragadt a ragasztótól...
A hely, ahol a bált tartották, igazi tündérmesébe illő kastélynak tűnt ezen az estén. Gyerekként annyira nem voltam oda a hercegnős mesékért, főleg, hogy a boszorkányok mindbe gonoszok voltak, és rondák, de most elviseltem volna egy tiarát a fejemen, és egy szőke herceget az oldalamon. Bent természetesen nyüzsögteg az álalcos emberek, és elég hamar rájöttem, hogy egyedül eléggé zavaró tévelyegni a sok beszélgető pár, vagy csoport között. Miután szereztem egy pohár italt, úgy döntöttem, kiszellőztetem egy kicsit a fejemet, mielőtt újra belevetem magam az emberforgatagba. Kint némi sétát követően ráleltem egy kis tóra, amely körül szerencsére találtam néhány üres padot. A ruhámra azért vigyázva zuttyantam le az egyikre, és rögtön kibujtattam a lábamat a magassarkú cipőből.
- Átok a cipőtervezőkre... - morogtam magamnak, miközben megdörzsöltem az elgyötört lábfejeimet. Hiába vagyok nőből, a magassarkúk akkor sem tartoznak a legkedveltebb lábbelieim közé, nézzek ki bennük bármennyire is jól. |
|
[11-1]
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Téma: Szerepjáték
