|
Témaindító hozzászólás
|
2017.12.13. 14:20 - |
 |
[16-1]
*Harley Dawson - Catriona Aldén kör vége* |
Érdekesek voltak Harley reakciói számomra, hisz a segítségemre sietett és elég kedves volt az elején, aztán az, hogy kifejtette, viccesnek találta volna a zakózásom, eléggé kontrasztos megérzéseket váltottak ki bennem. Ebből azt a következtetést szűrtem le, hogy nem egy egysíkú, inkább komplex személyiséggel van dolgom. Nem vagyok biztos a megítélésemben, de ennyi interakció után egy udvarias, szíve mélyén törődő, de születetten rosszfiú karakter Harley. Ám ez még csak az első "diagnózis", van egy olyan érzésem, hogy ő még okozhat nekem meglepetéseket, már ha nem vágódik itt el a kacsolatunk és nem látjuk egymást soha többé. Mondjuk így, hogy kiderült azért, hogy mindketten vadászok vagyunk, gondolom, össze fogunk futni, ha csak nagyon ritkán is. Én mindenesetre nem bánnám, ha még látnánk egymást, igen érdekes jellemnek ígérkezik eddig ez a férfi. Na meg lehet, ez túl nagy előre vetítés, de ha már ő is segített nekem, én is szívesen viszonoznám a jószívűségét. Még akkor is, ha viccesnek találta volna az elesésem. Mondjuk lehet, magam is annak találtam volna. Az asszociációra való rámutatása megmosolyogtatott.
- Habár valid érv lenne rá, nem, nem amiatt cseng ismerősen a neved. - Válaszoltam és nagyon elkezdtem gondolkodni. És sikeresen meg is találtam a fejemben a kellő emléket.
- Áh! Megvan. Az egyik barátom mesélt valamilyen Harley-ról, aki a keményebb vadász-réteghez tartozik és elméletben nagyon könyörtelen. Akkor az te lennél? Remélem, nem veszed magadra, az is lehet, hogy teljesen rosszul emlékszem. - Mondtam kivégül összeszedve a bátorságom, hisz attól függetlenül, hogy eddig Harley kedves volt hozzám, még harcra kiképezve sem nagyon szeretnék az általa nemigen kedvelt emberek listájára kerülni, szerintem érthető okokból.
- De, hogy őszinte legyek, ez a barátom nagyon pletykás, tehát simán lehet, hogy több helyről szerzett féligazságokat kreált egy dologgá. - Tettem még hozzá, az amúgy igaz állítást, csak hogy bebiztosítsam magam és hogy lehetőleg ne kerüljek a számára antipatikusak listájára. Mert én nem vagyok amúgy pletykás, csak az az áldott kíváncsiságom van, hogy kínos szituációkba torkollik. Ezután viszont nem sokkal megjelent egy csapatnyi hangos, már biztosan nem szomjas ember, akikrl, mint rögtön kiderült, Harley barátai voltak. Habár az elhangzott, nem túl diszkrét és halk kijelentéseket vehettem volna inzultációnak is, nem tettem, hiszen már én is és szerintem mindnyájan voltunk hasonló állapotban, ilyenkor pedig az embert nem lehet hibáztatni annyira a viselkedéséért. Hogy őszinte legyek, a fenekemről tett megjegyzések kicsit jól is estek, de inkább csak elmosolyodtam rajtuk. A korláton való átmászás megkísérlése pedig egy konkrét komédia volt, azon el is nevettem magam kicsit.
- Nem kell sajnálnod. Szerintem vicces. - Válaszoltam Harley mentegetőzésére, miközben még egy pillantást vetettem a biztonságiőr által épp arrébb terelt emberekre. Ezek után újra az előttem állóra szegeztem a tekintetem, a felajánlása hallatán pedig elmosolyodtam.
- Ami azt illeti, de, van. - Örültem, hogy végül nem maradtam teljesen egyedül ezen a rendezvényen, így talán jobban ki fogom tudni élvezni az ez által nyújtott lehetségeket. |
Figyeltem, ahogy a korláthoz küzdi magát. Az, hogy a keze ráfonódott a kordonra, arra engedett következtetni, hogy ezek után talán már nem áll fent annak a lehetősége, hogy szétcsússzanak a lábai és elterüljön a jégen. Azért ugrásra kész voltam, hogyha esetleg úgy alakulna, akkor újra meg tudjam tartani, mielőtt megcsókolná a kemény talajt. Nem mintha nem nézném szívesen, hogy széttárulnak előttem a lábai, de ezt más körülmények között tudnám csupán értékelni. - Ne aggódj, ezzel nem csak te vagy így - Természetesen nem magamra gondoltam, hiszen az elég egyértelmű volt, hogy mennyire magabiztosan mozgok a jégen. A műjégpályán, azonban még sokan voltak, akiknek eddig nem sikerült ráérezni a korcsolyázásra. Rengetegen csak a biztonságot nyújtó korlát mellett mertek haladni, de voltak vakmerőbbek is, akik kimerészkedtek a nyílt jégre, ahol már csak más valakiben tudtak megkapaszkodni, ha a lábaik elkezdtek volna kicsúszni alóluk. Az olyanok, akik pedig senkire sem voltak tekintettel roppant közel száguldottak el a már így is imbolygó bénázók mellett, a legtöbbjük pedig ennek hatására padlót is fogott. Nem igazán tudom sajnálni őket, hiszen aki nem érzi biztosan magát a jégen, az ne középen akarjon már korcsolyázni, ahol főleg azok mennek, akik már nagyon kenik a dolgot. Az autópályán is a külső sávban mennek azok, akik nem találják a gázpedált. - Igen, azt észrevettem - Értettem arra, hogy nem igazán tud megmaradni a jégen. Nem bántó szándékkal mondtam vagy gúnyosan, egyszerűen csak ez volt az igazság. Akkor pedig csak nem veszi még véletlenül sem bántásnak, ha ő is pontosan tudja magáról, hogy a jégkorcsolyát nem neki találták ki. Én amúgy sem vagyok az a típus, aki hamis képekben ringatja a másikat, annak önbizalmának fenttartása vagy növelése érdekében. Tehát a lány tőlem biztos nem fogja hallani egy darabig, hogy milyen jól megy neki a korcsolyázás, hiszen a vak is látná, hogy ez mennyire nem igaz. Igyekeztem memorizálni a nevét, nem hinném, hogy az övét elfelejteném, már csak azért sem, mert a vonzó vöröskék valahogy mindig az emlékezetembe égnek. Főleg, hogyha tesznek is arról, hogy jó benyomással legyenek rám. Arabella is nagyon lelkes volt, nem is csoda, hogy milyen jól emlékszek rá. Mikor Catriona bemutatkozott, már tudtam, hogy a teljes nevét fogom használni. Nem a távolságtartás miatt, hanem mert sosem értettem, hogyha valakinek van egy szép és egyedi neve, akkor az minek rontja el huszadrangú becenevekkel. Persze ez csak az én véleményem. Mondjuk nem is hagyom, hogy engem bárki is becézgessen. A nevem amúgy sem olyan, amit annyira lehetne becézni a 'Hal', 'Rey' meg társaiktól, pedig ki tudok futni a világból is. - Semmiség - féloldalasan elmosolyodtam.- Mindenestre vicces látvány lett volna. Az persze más, hogy te valószínűleg nem találtad volna annyira humorosnak, mint én - Nem szép dolog a káröröm, de egyszerűen nem tudom megállni nevetés nélkül mások bénázását, s az sem tart vissza a nevetéstől, hogy a másik rosszul érezheti magát emiatt. - Nem veszem annak. De nem lehet, hogy csak a Harley Davidson motorok miatt cseng ismerősen a nevem? - Fiatalabb koromban jó párszor megkérdeztem az apámat, hogy ugye nem az általa annyira kedvelt motorok után kaptam a nevem. Minden esetben tagadta, hogy így lett volna, de valamiért sosem hittem neki. - Az attól függ, hogy milyen vadászkörökben mozogsz - Általában azokkal a srácokkal lógok, akik hozzám hasonló nézeteket osztanak a lényekkel kapcsolatban, ezért ha Catriona csak a nagyon pacifista személyekkel tölt együtt időt, akkor nem valószínű, hogy hallott rólam. Amúgy sem szeretek a figyelem középpontjában lenni, ezért szoktam egyedül vadászni, s nem megosztani a terveimet vagy trófeáimat másokkal.
Mielőtt még bármi mást mondhattam volna, a haverjaim jelentek meg mellettünk a kordon túloldalán. Lázasan integettek nekem, hogy menjek oda, habár már ott álltam mellettük. Az egyikük azzal kezdett hencegni, hogy biztosan hamarabb gerincre vágná a vöröskét, mint én. Suttogni próbált, de még így is elég hangos volt ahhoz, hogy Catriona minden egyes szavát tisztán értse, ahogyan azt is, ahogy a többiek a formás fenekét dicsérték. Próbáltak átmászni a kordonon, de túl részegek voltak hozzá, ráadásul a biztonságiőr is közbe lépett. - Sajnálom, hogy ezt látnod kell. Részegen... meg amúgy sem teljesen normálisak - Annyira az ellentéteim voltak, hogy sokszor nem is értettem, hogy hogyan lehetünk ezek ellenére is barátok. - Nincs kedved meginni valamit? - fordultam Catriona felé. |
Nos, ha valamit tudni lehet rólam, az az, hogy ha valamibe belekezdenék, mindig akad egy-két hirtelen jött akadály, amin előtte át kell ugranom. Mint ahogy azt a most érkező, gyors és atletikusan mozgó fiatalok is tökéletesen reprezentálták azzal, hogy hirtelen suhantak el mellettem, ezzel kizökkentve a koncenrációmból és egyidejűleg az egyensúlyomból is. Nemigen voltam ura a helyzetnek ezelőtt sem, ám a meglepetés után másodpercről másodercre éreztem, hogy egyre kevésbé vagyok vezetői szerepben és már éreztem is, hogy fog fájni pontosan a fenekem, ha földet érek, ám ekkor mégnagyobb meglepetésemre egy erős, de nem fájó szorítást éreztem a karomon, ami nem engedte bekövetkezni a lábaim szétcsúszását magam alatt. Még nem volt időm felnézni a "megmentőmre" mert amit összeszedtem alsó végtagjaimat és súlyt helyeztem rájuk, megindultak előre. Kizökött a számon egy "Ó" akarva-akaratlanul is, majd másik kezem is az ismeretlen karjára téve és abba kapaszkodva húztam végül föl magam. Habár magamban zsörtölődve, hogy még ennyi se megy egyedül és enyhén kínosan érezve magam, hogy egy idegen segített, muszáj voltam szembenézni a jótevőmmel és minimum egy köszönömöt kinyílvánítani neki. Habár ezt abból is kikövetkeztettem, hogy a keze teljesen átérte a karomat, mégis kicsit meglepetésként ért, hogy milyen hosszú időbe telt felnéznem a velem szemben álló arcára. Hozzám képest nagyon magas volt. Azán, mikor láttam egy átlagos magasságú házaspárt elhaladni mellettünk, akkor konstatáltam, hogy másokhoz mérve is jóval nagyobbra nőtt, mint az átlag. Ha csak az első ránézést tekintjük, meglehtősen fenyegetőnek is lehetne mondani a férfi kinézetét. Nyúlánk alkat, sötét öltözet, párosítva sötét hajjal és éles vonásokkal. Alavetően nem túl bizalomgerjesztő, de annak tudatában, hogy megtartott és ezt egy korcsolya pályán, nem egy sikátorban tette, nem volt többé félelmetes a szememben. Mindig fontosnak tartottam, hogy segítsünk a másikon és mindig nagyon jól is esik, ha valaki önszántából segít nekem.
- Igen, köszi. - Válaszoltam a feltett kérdésére. Az arc, amit vizslattam, ismerős volt, de a fenének se tudam rájönni, hogy vajon honnan. Ám nem futhatott át túl sok gondolat ezzel kacsolatban az agyamon, mivel a kedves idegen újra megszólalt. Így, hogy már nem ő a támaszom, válaszadás előtt, kicsit bénázva, de megfogtam a tőlem már valamelyest messzebbre levő korlátot és felettébb nőiesen karból oda húztam magam a megfeszített lábaimon, majd egy kezemmel még mindig kapaszkodva ismét a férfi felé fordultam.
- Már volt dolgom korcsolyával, de valahogy a jégen sose sikerül megmaradnom. - Adtam a választ, majd a nevét megtudva beugrott valami halvány emlék. Mintha valaki mesélt volna már róla nekem.
- Catriona. A barátaimnak csak Ria. - Fogadtam el a gesztusát és tettem a szabad tenyerem az övébe míg egy pillanatig kezet ráztunk. - Köszönöm szépen, hogy az előbb kisegítettél. Ha nem vagy, valószínűleg a jégen végzem. - Mondtam köszönetet kicsit oénra véve a dolgot. Így is kínosnak éreztem. És habár megtehettem volna, hogy nem rontom tovább a helyzetet magam számára, a kíváncsiságom túlnőtte az önuralmam. - Ne vedd indiszkréciónak, de nem lehet, hogy hallottam már rólad? - Gondolkoztam, hogy ki is mondhatta nekem a Harley nevet, de azért sem akart beugrani. Valami olyan rémlett egyedül, hogy ő a legkönyörtelenebb vadászok közé tartozik, vagy valami hasonló. Aztán, ha kiderül, hogy rosszul emlékszem - ami valljuk be, igen nagy eséllyel van így - akkor egy, már alapból kínos szituációt még kínosabbá teszek. Végülis, nekem már mindegy. |
Édesanyám halála óta elveszítették a varázsukat az ünnepek. Én apám személyiség örököltem, tehát ő sem volt sosem az a típus, aki majd kiugrott a bőréből Karácsony közeledtével. Anya lelkesedése mellett, azonban fel sem tűnt, hogy apával milyen passzívan is állunk az ünnepekhez. Grincset már csak anya kedvéért sem játszottunk, attól, hogy nekünk nem jelentett annyit a Karácsony, még nem akartuk elrontani az övét. A halála után azonban már nem volt semmi okunk úgy tenni, mintha csak kicsit is átjárna minket az ünnepek szelleme. Nem díszítettük fel a házat, karácsonyfát sem vettünk, csupán egy grincsfát, amit kivittünk anya sírjához. A Karácsonyt apánál töltöttem; elmentünk anya sírjához, aztán pedig hogy felvidítsuk magunkat paintballozni, ahol nagyon csúnyán lealáztunk mindenkit. Meglátogattuk a nagyszüleimet és elmentünk egy vacsorára, amit apa egyik vadásztársa szervezett. Jobb is volt, hogy nem szűk családi körben Karácsonyoztunk, mert akkor még égetőbb lett volna anya hiánya. Mindenkinek szörnyen hiányzott, olyan típus volt, aki már az első találkozás után belelopja magát az ember szívébe. Nem igazán vagyok érzékeny típus, viszont ilyenkor különösen fejbe vág az, hogy már soha többet nem láthatom az édesanyámat. A szomorúságom pedig hamar haragba lobban át, ugyanis eszembe jutnak azok a nyomorult lények, amik a halálát okozták. Már csak ezért sem lennék képes kegyelmezni egy természetfelettinek sem. Mindenki máshogy éli meg a gyászt és a veszteséget. Én így teszem. Persze tudom, hogy a gyilkolás nem fogja visszahozni az édesanyámat, de attól még rohadt jól esik, hogy eltaposhatok egy újabb férget, akinek egy fajtársa kezén szárad az anyám vére.
Nem volt a bulizáshoz, se a nagy társasághoz sem kedvem. Úgy terveztem az estémet tölteni, hogy fogok egy üveg whiskyt és lemegyek a lőtérre. Ez így is történt, éppen tárat cseréltem, mikor leugráltak hozzám a már részeg állapotban lévő haverjaim. Hiába küldtem el őket a picsába, csak nem tágítottak. Én pedig nem is tudom miért, de végül beadtam a derekam. Ha van egy kis szerencsém, akkor nem fogom annyira pocsékul érezni magam, mint azt gondolom. Mivel elég közel voltunk a városközponthoz, ezért gyalog indultunk, na meg csak én voltam olyan állapotban, hogy vezetni tudjak, de mivel én is inni terveztem, ezért nem kocsival jöttem. Szerintem öt perce sem gyalogolhattunk, mikor a srácok benyögték, hogy már lejárták a lábukat és hogy busszal akarnak tovább menni. Ennyit a vadászok állóképességéről és kitartásáról... Felszálltunk az egyik buszra, pár megállóval később pedig meg is érkeztünk a karácsonyi forgatag helyszínéhez. Már előre hányingerem volt a rengeteg embertől, a magasságom miatt annyi előnyöm volt, hogy friss levegőt szívhattam és nem kellett mások testnedveit szagolnom, mint az alacsonyabb barátaimnak. A whiskymből nem voltam hajlandó adni a többieknek, mert a józanságommal alaposan kilógtam közülük. Mielőtt azonban még eleget ihattam volna ahhoz, hogy legalább egy kicsit meg is érezzem, sikerült megszerezniük. Mindannyian beleittak, így a kör végére már egy üres üveg került vissza hozzám. Bírom őket, de eszem ágában sem volt egész este arra ügyelni, hogy keveredjenek semmi rosszba. Felnőtt férfiak, tudnak magukra vigyázni. El is indultam abba az irányba, amerre nem hullámzott milliós tömeg. Nem volt különösebb célom, hogy merre megyek, csupán hagytam, hogy vigyenek a lábaim.
Végül a korcsolya pályánál kötöttem ki. Gyerekkoromban sokat jártunk korcsolyázni, volt egy műjégpálya a közelünkben, havonta háromszor-négyszer pedig biztosan ott töltöttük a napot. Mivel nem akartam csupán a korlátnál ácsorogni, s ahhoz sem volt kedvem, hogy céltudatlanul mászkáljak, ezért kölcsönöztem egy pár korcsolyát, amiket felcsatoltam és már magabiztosan szeltem is a jeget. Szlalomoztam a lassan haladók vagy csetlő-botlók között. Ha akartam volna, se tudtam volna nem észrevenni egy vöröskét, aki olyan volt, mint egy jégre került őz, akinek bármelyik pillanatban szétcsúzhatnak a lábai. A hajszínéről azonnal Arabellára asszociáltam, de mikor közelebb értem, akkor láttam, hogy nem ő az. Pont jókor értem oda, ugyanis pár fiatal nagy sebességgel elszáguldott mellette, meg is lökhették, mert eléggé imbolyogni kezdett. Lehet nem esett volna el, viszont abban sem voltam biztos, hogy megtudja őrizni az egyensúlyát, ezért megragadtam a karjánál és megtarttam, hogy visszanyerhesse az egyensúlyát. Addig nem is engedtem el, még újra stabilan nem állt a lábain. Ahogy közelebbről is végigmértem, nagyon ismerősnek találtam. Igyekeztem beazonosítani, hogy honnan ismerhetem. Biztos nem feküdtem még le vele, mert egy ilyen nőre biztosan emlékeznék. Aztán eszembe jutott, hogy a vadászok tanyáján futottunk össze. Nem váltottunk egy szót sem, csupán egymásra pillantottunk a folyosón, miközben elsétáltunk egymás mellett. - Megvagy? - kérdeztem, ha pedig bólintott, akkor lassan elengedtem. - Első alkalom? - A korcsolyázásra céloztam, habár gondolhattam volna másra is. Azt már nem tettem hozzá, hogy elég esetlennek tűnik a korcsolyákkal a lábán. - Harley vagyok - nyújtottam kezet egy féloldalas mosollyal az arcomon. |
- Óóó, hát mégis galamb lelkű tenebris boszorkány vagy, ha gyerekekről van szó. - elégedetten rávigyorogtam, teljes mértékben gyengeségként értékelve ezt a tulajdonságot. - Amúgy sosem értettem mi a lényegi különbség egy felnőtt és egy gyerek között. Az utóbbi ugyanolyan veszélyes, sőt néha veszélyesebb lehet, mint az első. Alábecsülve pedig halálos. És sajnos nem hagyhatom, hogy meghalj. - lazán megvontam a vállam. Nem láttam valószínűnek, hogy meg tudna állítani, ha valakit nagyon meg akarnék ölni, legalábbis elég gyors voltam hozzá, hogy ronda meglepetéseket okozzak, ezt anno a bonum család kiírtásakor tapasztalhatta is.
Bár nagyon dühített, az ismeretlen páros “beszólása”, az igazán semmi volt ahhoz képest, amit nagyjából egy fél perccel később Raph kiadott magából. Elég nehezen tudtam volna leírni a reakciómat a dologra. Hosszú percekig levegőt se kaptam, azt pedig nem tudtam volna megmondani, hogy vörösödöm, vagy éppen fehéredem-e. Megszólalni nem is voltam képes, de a szemeim akkorára tágulhattak, mint valami méretes görögdinnye. Köpni nyelni nem tudtam, és majdnem én is elterültem a jégen, csupán akkor eszméltem fel ebből az állapotból, amikor ténylegesen megindultam előre. Szerencsére egy gyors és ösztönös mozdulattal sikerült talpon maradnom. - Azért még meglakolsz! - vetettem Raph után, mont olyan hangerővel, ami mellett biztosan meghallotta a szavakat.
- Én vezetek visszafelé - esett a pillantásom a poharakra. - Aha, neked. Nekem viszont nem hiányzik, szóval mostantól kezdve szépen, és ami a legfontosabb: IDŐBEN lefekszel. - A hangom parancsolóan csengett, biztosra vettem, hogy ezt be fogom vele tartani, mert már most elegem volt a szinte el sem múló fejfájásából. Lassan kezdett biztosnak tűnni, hogy addig nem nyúvaszt meg, amíg nem szerez helyettem egy másik alakváltót, tekintve, hogy ez a fejfájás egyetlen embernek - vagy éppen boszinak - sem hiányozhatott.
A kislány oktatása közben természetesen fél szemmel mindig a tömeget figyeltem. Ez is amolyan automatikus reakció volt, mindig ügyeltem a környezetemre, és az ezzel járó esetleges veszélyforrásokkal. Régebben a furcsaságokat kutattam, most azonban az visszaszorult a fontossági sorrendem második helyére. Éppen ezért is szúrtam ki a sötét alakot, aki a leány szavait meghallva eltűnt a tömegben. Erre rögtön megindultam Raph felé, nem is kellett volna intenie, de annak mindenképp örültem, hogy ő is érzékelte a veszélyt. Így azért mégis nagyobb esélye van a túlélésre, mégha esetleg nem vagyok a közelében. Talán később érdemes lenne kifaggatnom arról, hogy eddig milyen “harcokban” vett részt. Főleg ha együtt akarok vele működni. Hosszabb, de akár rövidebb távon is érdemes volt erről alaposan beszélnünk, hiszen az elkövetkezőkben kénytelenek leszünk egymás oldalán harcolnunk, és akár az életünkbe is kerülhet, ha hátráltatjuk egymást. Bár ez azt vonta maga után, hogy nekem is el kellett árulnom ezt-azt a stílusomról, de inkább az zavart, hogy feltehetőleg azt várja majd, hogy én idomuljak hozzá.
Lefelé még a pályáról megkérdeztem a kislányt - úgy, hogy Raph ne hallja -, hogy kik végeztek a családjával - tenebris boszorkányok voltak -, és hogy kivel jött. Na ez lepett meg jobban. Ugyanis Jonht nevezte meg. Az utóbbi időben eléggé nagy részt vállal az életemben… Ám ezzel most nem tudtam törődni, de a lány telefonjáról gyorsban hagytam neki egy üzenetet, hogy egy időre vigyázok a lányra, Sarah-ra. Erre ő kb fél perc múlva visszaírt, hogy akkor egész hétre a miénk. Reméltem csak viccel, és nem bízza rá bárkire ilyen simán a kislányt.
Sarah átérezhette a helyzet veszélyes mivoltát, ugyanis tartotta az általam diktált tempót, miközben kihúztam őt a bódék közé, sőt akkor sem tiltakozott, amikor Raph felkapta. Így azért gorsabban haladhattunk, aminek részben örültem, részben meg… csalódott voltam miatta. Már több mint két hete nem volt részem küzdelem, és immáron kifejezetten hiányzott az azt belengő adrenalinfelhő. Most végre újra éreztem, ahogy a vérem hihetetlen sebességgel száguld a testemben, és a szívem is rákapcsol. Számomra ez volt a legcsodálatosabb érzés. Az érzékeimet maximálisan kihasználva figyeltem körbe-körbe, ám még ígyis túl későn vettem észre, hogy az üldözőink valamikor szétváltak, s most bekerítettek minket. A velem szemben állóra vicsorogtam, szemeim pedig vadul villogtak. Az elnevette magát. - Nézzétek srácok, ő az alakváltó, akkor a másik kettő bizonyára boszorkány. Mindig is szerettem a könnyű zsákmányt, és ha ilyen könnyen elárulja magát… - felröhögött, én pedig igyekeztem dühösnek tűnni, holott alig akartam elhinni, hogy ekkora szerencsém lenne. Az egész showműsort azért rendeztem, hogy azt higgyék, a karmaimmal fogok támadni, noha természetesen nem ez volt a tervem.
Felhasználva a macska létemnek köszönhető gyorsaságomat csaptam felé, ami elől kitért, majd rögvest visszatámadott, azt gondolva, hogy nem hagy nekem időt a félre ugrásra. Értelemszerűen nem terveztem semmi ilyesmit, az egyik dobótőrömmel blokkoltam a csapást, amíg a hosszú késemmel egyszerűen átvágtam a torkát. Előbb halt meg, minthogy felocsúdhatott volna az első döbbenetéből. Azt hiszem nem találkozott még vadászból lett alakváltóval, aki meg akarta tartani az életét, esetleg tényleg nagyon alábecsült. Persze nem tétlenkedtem egy másodpercig sem, a dobótőrt még azelőtt megindítottam a legmesszebbi - éppen pisztolyt rántani készülő - vadász felé, mielőtt az előző teste földet ért volna. A tőr mélyen a nyakába fúródott, esélyt sem hagyva számára a túlélésre. A harmadik vadásszal már nem volt ilyen egyszerű dolgom, egy kicsit megizzasztott, de végül ő is csatlakozott halott társaihoz, némi késpárbaj után. Visszafordulva Raph felé elégedetten állapítottam meg, hogy ő is végzett már a ráeső három vadásszal. Amennyiben megsérült, akkor biztosra vehette, hogy azt még sokáig fel fogom emlegetni neki. Körülnézve az egyik bódé alatt láttam valami bemélyedésszerűt, oda bedobáltam a hullákat. Kicsit meglepődtem, hogy befér mind a hat, ki nem néztem volna abból a bódéból, hogy annyi hely van alatta, de nem bántam a dolgot. Ezekután befagyasztattam a hullákat - amik már az épület alatt nyugodtak - Raphhal, ha hajlandó volt rá, majd a bejáratot is. Amennyiben tudott bármilyen olyan varázsigét, amivel légmentesen le lehetett zárni a nyílást, annak bevetésére is bíztattam. Körbenézve még találtam egy üveg megkezdett bort, amit rögvest meg is kaparintottam. Elég volt beleszagolnom, hogy tudjam miért hagyták itt. Eléggé ecetes szaga volt, de a vörössége megmaradt, szóval lazán föllocsoltam vele a vért. Furán mutatott, de úgy voltam vele, hogy hirtelenjében megteszi.
Már a kocsinál ezúttal sikerült elmarkecolnom Raphaeltől a kulcsokat - bár előtte azért gondosan az orrára kötöttem, hogy ittasan nem vezetünk, és a kislány életét amúgy sem kockáztatjuk. Némi beszélgetés - avagy vitatkozás után - az én otthonom mellett döntöttünk, oda vittem őket.
Otthon az én szobám melletti szobát választottam Sarahnak, amíg a másik kettőből hagytam Raphot választani. Végül felmentem a padlásomra, és előszedtem pár ruhákkal teli dobozt, amit levittem a lánynak, hagy válogasson belőlük kedvére. Az én és a testvéreim régi ruhái voltak bennük, így nyugodtan használhatta őket. Meg is lepődött a sok ruha láttán, de egyenlőre nem kérdezősködött szerencsére. Amikor végzett a válogatással, a kiválasztott darabokat levittem és bedobáltam a mosógépbe, hiszen eléggé porosak voltak.
[Sie és Raph a nő lakásán] |
Mintha láttam volna valamit a szemében, amikor rávigyorogtam, az a valami pedig egészen hasonlított az agresszióra, ami mintha ellenem irányulna. Végül mintha visszafogta volna magát, ami talán egy kicsit sajnáltam is. Igazából jó eséllyel szórakoztatónak is találhattam volna azt, hogy pofon vág, és az egészet egyedül ő érzi. Ennyit megért volna egy kis arcpirosság, de úgy látszik, ő már nem volt így a fájdalommal. Ettől csak egy kissé még szélesebb lett a vigyor az arcomon, mielőtt elkomolyodtam volna. Igazábal az eltelt pár óra alatt kezdtem egyre jobban belátni, hogy egy alakváltó tartása egy hozzám hasonló tenebris boszorkánynak jó eséllyel még jobban jön, mint egy bonuminak. Ráadásul, ha megint olyan alakokkal futnék össze, mint például az a catena a kocsmában, akkor nem kell majd a fájdalommal törődnöm az esetleges harc közben. Ami azt illeti, gyakran szoktam megsérülni, leginkább azért, mert a halálos átok nagyon leszívja az energiáimat, főleg amikor vadászok ellen használom. Egy életnek mindig megvan a maga ára, még a sötét boszorkányoknál is. Ha megölnék egy vadászt egy ilyen átokkal, és rögtön el is fáradnék, azzal azt kockáztatnám, hogy egy esetlegesen közelben levő másiknak esélyt biztosítsak arra, hogy eltegyen láb alól. Inkább zsonglőrködöm a számomra lényegesen könnyeben használható jéggel, ha harci helyzetre kerül a sor. Ráadásul a jégnek az eredménye is látványosabb, mit ne mondjak.
Összekulcsoltam a tarkómon a kezem.
- Azért jól nézd meg, kit ölsz meg. Tudod, még egy olyan sötét lekű boszorkánynak is vannak bizonyos fenntartásai az ártatlanok megölésével szemben, mint én. Az előbbi inkább csak példa volt - ásítottam.
Amikor láttam a fején az elégedettséget, amiért végighurcolhat a jégen, révén, hogy képtelen vagyok ellenállni, kissé elkezdett főni a fejem. Az én fejemben is megfordult pár ötlet a bosszúra, pár egészen jó is, miközben minden erőmmel azon voltam, hogy életben maradjak. A magyarázatára a megoszott figyelmem ellenére is megpróbáltam odafigyelni, bár nem volt túlzottan könnyű, tekintve, hogy ez a rohadt pálya csúszott. Már egy ideje szenvedtem, de végül sikerült megragadnom a pálya szélét és kicsit megállnom. Meglehetősen bosszús és felháborodott tekintettel néztem Siére. - Azért jól vigyázz, mert én is életed végéig foglak boldogítani téged! - Ahogy meghallottam, hogy az emberek összesúgnak mögöttünk, visszatért a vigyor az arcomra. Odakiáltottam nekik, mielőtt Sie végleg elijeszthette volna őket - És az ágyban is ilyen jó! - Gyorsan leléptem a pályáról, mielőtt Sie megint vérbosszút állhatott volna és visszarángat a jégre.
Miközben a sorban vártam a forralt boros bódé előtt, csenben végignéztem az embereken. Szokás szerint a legtöbbjük átlagos, varázstalan halandó volt, de láttam egy-két igencsak érdekes kisugárzású egyént is. Magamtól leginkább csak az ember-nem ember különbségeket voltam képes érzékelni, így elővettem az órám, és úgy tettem, mint akit csak az idő érdekel. A mutatói alig jártak gyorsabban a szokásosnál, szóval a közelben senki sem volt, aki komolyabb veszélyt jelenthetett volna rám nézve, legalábbis a természetfelettiek közül. Arról fogalmam sem volt, vadászok voltak-e a közelben, mivel nem voltam túl jó a kiszűrésükben. Van, akinek látszik a mozgásán és a tekintetén a szakmája, van, akinek nem. Siéről például szerintem egy ilyen helyzetben is hamar levettem volna, hogy nem kisnyuszik simogatásával foglalkozik a szabadidejében. Az emberek mellett azért gondosan figyeltem arra is, hogy hogyan készítik el az italaimat, mert az árus egy catena volt, aki rögtön levette, hogy boszorkány vagyok. Nem jött be a tekintete, na.
Tekintve, hogy a talpam már szilárd földet ért, vigyorogva tértem vissza a pályához. Nem vettem magamra, hogy Sie visszautasította az italokat, helyette inkább beleittam a saját poharamba, pár korttyal eltüntetve a tartalmát. - Ugyan - vontam vállat - a fejfájás nem olyan szörnyű, simán meg lehet szokni. Na meg, átlag három óránál kevesebb alvásnál úgyis nagyon általános. - Kíváncsi lettem volna arra, hogy jelenleg is fáj-e Sie feje. Nem lettem volna meglepődve azon, ha igen. Hiába próbálok viszonylag egészséges életmódot élni, még mindig túl sok tényező van, amitől elkaphat a migrén. Elég szerencsétlen egy dolgo, na meg nem is túl férfias szenvedni a fejfájástól, de hát ez van. Nekem egy gonddal kevesebb, elvégre így inkább Sie kapja a jó részeket, nem én. Miután Sie visszament korcsolyázni, megállapítottam, hogy egy ilyen fino italnak azért mégsem kellene kárba vesznie, szóval a másodikat is lehajtottam, majd bedobtam a poharakat a legközelebbi szemetesbe.
Érdeklődve figyeltem, ahogy Sie a kislánnyal bánik. Tekintve, hogy nem is olyan régen hogy beszélt a gyerekgyilkosságól, nem kételkedtem abban, hogy vele is egy pillanat alatt végezne, ha sort kellene rá kerítenie. Ettől függetlenül ezek ketten egész jól megvoltak, így idővel kezdtem én is elkalandozni gondolatban. Azt még valamennyire hallottam, mivel a közelben voltak, hogy mit mesélt a családjáról, de egyáltalán nem voltam meglepve miatta. A mai modern kor talán még több boszorkány áldozatot szed, mint a régebbi időkben az inkvizíciók. A kislányt elnézve nem lepődtem volna meg azon, ha idősebbként nem marad meg a bonum oldalon - nem valószínű, hogy ilyenek után bárki is hibáztathatná.
Hirtelen figyeltem fel valamire. Egy közelben álló férfi megmerevedett, amikor véletlenül meghallotta, miről is beszél a kislány. Egy átlagos ember hamar túltette volna magát rajta, talán valami gyerekmesének nézi, de ő szemmel láthatóan nem ilyen volt. Megfordult, lement a pályáról és eltűnt a tömegben. Nagyon nyugtalan lettem. Odaszóltam Siének, hogy jöjjön le a pályáról, közben pedig az embereket kémleltem. Alig egy perc leforgása alatt több fekete ruhás férfi is megjelent, nem is igen próbálták titkolni, mik ők valójában. Halkan elkáromkodtam magam.
|
Ha őszinte lehetek, eleinte nem terveztem újévkor semmit sem csinálni, de végül sikerült a baráti körömnek rábeszélnie. Nem arról van szó, hogy nem szeretnék kimozdulni, de egészen lustának éreztem magam az év utolsó hetében így nem is volt ínyemre a kinti program gondolata. Eddig is amúgy, mióta az eszemet tudom, minden évben hosszú mászkálások lettek kinn a hidegben a bulikból és annak is megvannak a szépségei, idén azonban kihagytam volna. Ám végül ugye - egy kis érzelmi zsarolás hatására - muszáj volt a barátaimmal tartani. Nagy csapatban idultunk meg, voltunk vagy tízen, de ennek a negyedétt ismertem nagyjából. Jöttek az ismerősök ismerősei, barátok, párok, tehát olyanok, akik csak úgy hozzánk csapódtak. Félreértés ne essék, alapjában szociális egyéniségnek vallom magam, de valahogy az este nem éreztem magam kényelmesen az idegenek körében. Azért még előre eldöntöttem, hogy ha már mégis ünneplek, meg is adom a módját a szilveszterezésnek. Az ikonikus piros harisnyacsizmám vettem fel egy magasított derekú fekete nadrággal, fölülre egy testhezálló, váll nélküli piros fölsőt, amiben el-elrejtve megtalálhatóak fényes szálak, amik a kellő fényben való felcsillanásukkal csodásan tükrözik az ünnep hangulatát. Mindezt egy fekete, hosszú kabáttal tettem teljessé és az esetleges hideg ellen felfázás biztossá. Magamat meghazudtolva értem időben a találkozó helyre és igyekeztem szociálisan nyitott maradni. Fél órával később már mentünk is közösen, majd nemsokára már a forralt boromat tartottam a kezemben, míg oldott csevejbe bonyolódtunk mindannyian egy asztal körül. Ilyenkor érzem jobban az ilyen alkalmak báját, mikor közösen, felszabadultan tudják élvezni egymást és a környezetüket az emberek. Lassan már a harmadik kör bornál jártunk, mire a csapat újra megindult, hogy felfedezze az esemény többi pontját is. Ábrándozós személyiségem itt sem hagytott cserben, negyed óra sétálás után a vásárban, sikeresen leragadtam egy bódénál és mire feleszméltem, a csapatom szublimált a nagy tömegben és semerre sem láttam innentől kezdve ismerős arcot. Mivel nem volt konkrét célunk, hogy hova is tartunk és a kalandozásom miatt nem is láttam, hogy merre felé mehettek a többiek - egy kis magamban való átértékelés után - úgy döntöttem, hogy megpróbálni megkeresni őket csak időpocsékolás lenne, majd mikor két barátom sem vette föl a telefonját, végleg eldöntöttem, hogy inkább keresek magamnak valami más elfoglaltságot. A maradék boromat elfogyasztva a kis alkohol tartalom és az ital forrósága miatt egyáltalán nem fáztam, így eldöntöttem, hogy kiróbálom a kori pályát. Régen korcsolyáztam, ám annyira el akartam foglalni magam, hogy akkor az sem érdekelt, hogy nincsen ki segítsen, ha kellene. Magabiztosan indultam meg a pálya felé, kértem egy korcsolyát, aztán egy többé-kevésbé nehézkes felhelyezés után már ballaghatam is ki a jégre. Meglepetésemre nem voltak olyan sokan, mint amennyire számítottam és boldogan konstatáltam, hogy több esélyem van így megtartani az ujjaimat. Bizonytalan, de a mögöttem lévő kisgyerek miatt kicsit sürgetve sikerült a jégre lépnem, majd rögtön megkapaszkodnom a korlátban és úgy fürkésznem a terepet. Mindenki balra kanyarodott, ami nekem csak jó volt, úgy magabiztosabbnak éreztem a sikeres korizási esélyeim. Mielőtt azonban ténylegesen elindultam volna, csak úgy végighúztam az egyik lábam többször a jégen, majd felemelve figyeltem meg a fényjeket, amik belőle jöttek.Tényleg nagyon érdekes és lélegzetelállító volt látni másokat is, ahogy minden féle színekben játszó korcsolyákban rójják a köröket. Miután ezzel a látvánnyal is beteltem, észrevettem, hogy mennyi nálam fiatalabb kisgyerek ügyeskedik, sokkal többet elérve, mint én és végleg elhatároztam, hogy megpróbálok nekiindulni a pályának. |
Gondolkodtam rajta, hogy esetleg meg kéne legyintenem az arcára kiülő vigyor miatt. Azonban arra jutottam, talán még sem jó ötlet, tekintettel arra az apró tényre: az bizony nekem fájna, nem pedig neki. Bár az égő kéznyomom biztosan remekül mutatna az arcán. Amúgyis, olyan khm… temperamentumúnak tűnt egy kicsit, mint Henrik, így azt találtam valószínűnek, hogy inkább jól szórakozna rajta, az elgondolkádás helyett. Na persze nem a csillagok állásán kellett volna elmélkednie, hanem azon az okon, amiért a pofont kapta volna. Na de ezt eltettem későbbre, nem úgy tűnt, mintha érdekelné, a tény, amely szerint zavarba hoz, állandóan meg csak nem üthetem meg.
- Pffff - nagyjából ennyivel le is tudtam a “fejeimre” tett megjegyzését. Nem tudtam mire gondolhat pontosan, de nem úgy tűnt, hogy kedveskedni akarna vele. - Ha szépen megkérsz - rántottam meg lazán a vállam. Természetesen az olyan vérengzésekben, amelyekben én is részt vettem, nos az azok utáni takarításban aktívan részt vállalok, ez egészen biztos. A következő mondatomra való reakciója meglepett, nem számítottam volna érdeklődésre a részéről a téma irányában. Nos úgy tűnik tévedtem vele kapcsolatban.- Nagyon jó. - mélyen a szemébe mélyesztettem a tekintetemet - Én sosem hagyok elvarratlan szálakat, nem érdekel milyen fiatal is az, akit meg kell öljek ezért. Nem szeretem a bosszúálló rokonokat. - megszakítottam a szemkontaktust, és a végére még meg is eresztettem egy apró mosolyt, ahogy eszembe jutott, hogy a bosszúálló rokonokat anno ő is felemlegette, csak velem kapcsolatban. - Nos örülök, hogy ez téged nem zavar.- én is lazán a pultnak dőltem mellette.
Nem tudtam, és nem is akartam palástolni a lelkesedésemet a korcsolyapályával kapcsolatban. Alapjáraton tűrhetően szerepeltem a sportokban, főleg a csapatsportokban. Jól tudtam együtt működni másokkal - főleg így játék terén - na meg ugye az összes vadászokra jellemző előnyös tulajdonsággal rendelkeztem, ami azért ezeknél is megkönnyítette a dolgom. Na itt nem bírtam az önzőzést, legszívesebben beolvastam volna néhány embernek, hogyha vadász lenne, akkor már alulról szagolná az ibolyát. Persze bennem is ott honolt a versenyszellem, de azért nem haltam bele, ha éppen nem a győztes oldalon álltam. Itt legalábbis, hiszen csak játék volt, nem vérre ment.
- Bosszúúúúú - húztam el vigyorogva a szót, majd magammal rántottam. Személy szerint én nagyon élveztem az ökörködést, az meg nem annyira hatott meg, hogy ő nem, egyáltalán nem az élvezet volt a cél. Határozottan élveztem, hogy hatalmam van fölötte, noha minimum két percenként emlékeztettem magam, hogy csak ésszel éljek ezzel vissza. - Csak szépen és kulturáltan beszélj! - Persze a káromkodást nem hagyhattam szó nélkül - igaz ugyan engem nem zavart, de másokra azért legyünk tisztelettel. Khm, khm. Jó volt neki beszólni, na! Felnevettem, amikor éreztem, ahogy igyekszik elrántani, minden ilyet egy nyaktörőbb mutatvánnyal háláltam meg. - Szeretem a kihívásokat! - pördültem egy másodpercre felé, majd vidáman elnevettem magam.
- Ez egy remek hasonlat. Főleg ha belevesszük, hogy pont úgy próbálsz totyogni, mint egy pingvin. Egyenlőre nincs baj a lépkedéssel, de próbáld magad megtolni minden egyes lépéssel. Ha már haladsz, akkor az egyensúlyodat is könnyebb lesz megtartani. - még magyaráztam neki ezt-azt a tartásról - merre nem dőlünk - meg ilyenekről. Némi próbálkozás után rá kellett döbbennem, hogy valóban nem egyszerű eset, de nem vagyok az a feladós típus. - Majd máskor is gyakorlunk, ne reménykedj. - elvigyorodtam, de hagytam, hogy helyettem a palánkot válassza. - Úgyis egész életedben boldogítani foglak, szóval készülj fel. - erre valaki összesúgtak a hátam mögött, hogy “milyen aranyos szerelmespár”, mire olyan ronda pillantást küldtem feléjük, amitől rögtön más - avagy jobb - dolguk akadt.
Az fel sem merült bennem, hogy Raphael lerángatna magával a pályáról, így csak elmerengve, hátrafelé korcsolyázgattam, amikor láttam, hogy int nekem, majd eltűnt az emberek forgatagában. Nem zavartattam magam emiatt, biztosra vettem, hogy elő fog kerülni, ha kellenék neki.
Fölösleges lett volna az aggodalom, pontosan éreztem hol van, így azt is, amikor visszajött. Kíváncsi voltam merre járt, így odasiklottam hozzá. Meglepetten pillantottam le a gőzölgő pohárra, amit felém nyújtott. A “gina” nem nagyon tudtam mit takarhat, de rémlett, hogy hallottam már valahol. Félre értés ne essék, ismertem a drogokat, csak a rövid nevük eddig általában elkerült. Óvatosan előrébb hajoltam és megszglásztam a tartalmát, majd amikor bebizonyosodott a sejtésem ránéztem. - Nem iszom alkoholt. De azért köszi. - a gesztust értékeltem, az biztos. - Neked se kéne. Kiütlek, ha megpróbálsz lerészegedni. Nem csípem a fejfájást, neked meg ígyis bőven elégszer van. - néztem rá határozottan, majd visszamentem, korcsolyázni, noha a fél szememet továbbra is rajta tartottam.
Tovább róttam a köröket, időnként egy-egy komolyabb mutatványt is bemutattam, eközben pedig valahogy visszakeveredtem Raphaelhez. Egy pillanattal később pedig elkaptam egy kislányt, még mielőtt fejjel a palánknak csapódott volna. Ő nagy szemekkel bámult fel rám, aztán megjegyezte, hogy “a hölgy pont olyan ügyesen korcsolyázik, mint a nénik a tévében.” Erre kapott tőlem egy vidám, és kicsit huncut mosolyt, mire megkért, hogy tanítsam meg hátrafelé menni. Elmagyaráztam neki hogyan kell hátra felé menni, és Raphhal ellentétben ő fogékony tanítványnak bizonyult, úgyhogy én is teljesen fellelkesültem, még annak ellenére is, hogy bonum boszorkány volt. Elbeszélgettünk mindenféle apróságról, és egészen megkedveltem a lánykát, miközben egyengettem a korcsolyás karrierjét, a palánk -na meg Raphael - társaságában. Nos kevésbé volt vidám téma, amikor elmesélte, hogy mi lett a szüleivel - megölték őket, bár az nem derült ki, hogy tenebris boszorkányok, vagy vadászok tették-e - de teljesen együtt tudtam vele érezni. Illetve nem. Csodáltam benne, hogy nem hajtja a féktelen bosszúvágy, ami engem egykor mozgatott. |
Úgy látszik, valóban eléggé bosszantja bármi, ami akár csak egy kis szinten is a szex része, ez pedig eléggé szórakoztatott. Tekintve, hogy nagyon könnnyen zavarba lehetett őt hozni, nem lepett meg, hogy rosszul reagált a munkaköröm említésére. Nem hinném, hogy el tudtam volna rejteni egy gunyoros mosolyt, ami az ajkaimon játszott, de annyira nem is igyekeztem vele. Eddig könnyedén túltette magát a dolgaimon, nem hinném, hogy pont ez lesz az, ami megért neki. A válasza közben elnyomtam egy ásítást és a tarkómon összekulcsolt kézzel a pultnak támaszkodtam.
- Azokat a fejeket elnézve, amiket vágni szoktál, ez egyáltalán nem lep meg - vetettem felé egy vigyort - De jó tudni, hogy ennyire jó vagy az ilyesmiben, segíthetsz majd a takarításban - Ahogy hozzátette a mondandója második felét is, már komolyabban néztem rá, enyhén érdeklődő arccal - Honnan tudod? A tenebris boszorkányok nem túl kedves lelkek, a legtöbbjükből könnyen ki lehet nézni valami ilyesmit. - Személy szerint valóban próbálok a lehető legkevésbé ártani a gyerekeknek, de ezt nem fogom az orrára kötni. Nem biztos, hogy olyan jó ötlet lenne hagyni, hogy gyengekezű boszorkánynak gondoljon, akinek könnyen ellágyul a szíve. Nem vagyok jó ember, de ettől még nekem is vannak elveim. A gyerekek számomra tabuk, maximum akkor bántanám őket szánt szándékkal, ha az teljességgel elkerülhetetlen és indokolt is lenne. Fiatalabb koromban nem túlzottan törődtem az ilyesmivel, de tekintve, hogy akkoriban még a bonum oldalt szolgáltam, erre nem is volt akkora szükség. Tenebrisként már láttam pár csúnya dolgot, sok egyenesen az ártatlanok felé irányult, ami még az én szépérzékemet is bántotta. Igyekszem a lehető legkevésbé belefolyni az ilyen konfliktusokba, de volt, amit már én sem hagytam szó nélkül. Kovennel nem rendelkező boszorkány lévén fontos, hogy tudjak vigyázni a bőrömre, máskülönben valaki hamar megszabadítana tőle. Most már Sie is veszélyben lesz, ha valami rám jellemző meggondolatlanságot követek el, így valószínűleg azt fogja szorgalmazni, hogy egyáltalán ne törődjek velük. Ez nem olyan könnyű ám, mint amilyennek elsőre tűnik, főleg egy olyan temperamentummal rendelkező ember számára, mint amilyen én is vagyok.
Úgy tűnt, Siét sokkal inkább feldobja ez az egész, mint engem. Soha nem voltam nagy sportoló, a csapatsportokban különösen nem, de azért az egyéniekben sem remekeltem annyira. Bár most is rendszeresen eljártam edzeni, hogy megőrizhessek egy harcképes fizikumot, de nem vagyok az a típus, aki csak emiatt élne. A korcsolyázás különösen nem nekem való, legalábbis ahogy eddigi életem során megállapíthattam. Amikor még a családommal éltem, nem is lett volna rá alkalmam, sem szabadidőm. Egyszer vittek el, akkor is csak mert az egész család ott volt, a távoli rokonokkal együtt. Voltam vagy nyolc éves és jó, ha tíz percet töltöttem a jégen, azt is a pálya szélén lévő korlátba kapaszkodva. A dolog mindenki számára rendkívül komikusnak tűnt, aki eddig hallott róla, az ezen való élcelődéssel meg nem tudtam mást kezdeni, csak csikorgatni a fogam. Ami azt illeti, mikor magát a mágiámat használom, soha nem kerül a talpam alá jég, mert azzal szó szerint magam alatt vágnám a fát. Maga a jég, mint alapképesség meglepően hatékony fizikai támadásnak bizonyul, mivel nagyon plasztikus, ha gyakorlottabb boszorkány él vele. Én minden dicsekvéstől mentesen nagyon is tapasztaltnak mondanám magam vele, ráadásul ez azon varázslatok egyike, amiknek a használata az ige kimondásával együtt sem vesz igénybe pár tizedmásodpercél többet nálem. Azon kívül, hogy támadásra és védekezésre egyaránt használható, én még a "művészi" oldalával is szoktam szórakozni, bár erről nem nagyon szoktam senkinek sem beszélni. Az általánosságban elmondható rólam, hogy nem rendelkezek túl jó kézügyességgel, soha nem voltam nagy művész. A rajzolás és a szobrászat még ímmel-ámmal megy ugyan, de közel sem volt jónak nevezhető egyik művem sem. A jéggel azért volt más a helyzet, mert nem kizárólag a kézügyességemre kellett hagyatkoznom, ez pedig új távlatokat tudott megnyitni. Ebben már jobbnak mondtam volna magam, mivel szinte bármit meg tudtam formálni, úgy, ahogy akartam, többségében úgy, ahogy a fejemben létezett. Persze, ezek a művek nem voltak túl időtállóak, engem mégis mindig elöntött valami büszkeségféle, amikor rájuk gondoltam. Persze, elég nagy idiótának tüntethetném fel magam, ha valakinek ezt nekiállnék megmutatni, így csak magamban szórakozgatok ilyen hülyeségekkel.
Sie szemmel láthatóan sokkal jobban kiélvezte a helyzetet nálam, főleg úgy, hogy minél inkább próbáltam húzni az időt, hátha végül mégsem kell a pályára néznem. Borúsan néztem a jégre meg a nevetgélő emberekre, bár annyi legalább megnyugtató volt, hogy valószínűleg elég sokan voltak hozzám hasonló helyzetben. Idegesen néztem a közeledő Sie felé, miközben a jégre léptem. Ahogy kibillentem az egyensúlyomból, megtántorodtam, a föld pedig elképesztő sebességgel kezdett közeledni, amikor Sie elkapott. Bevallom, elég szerencsétlenül kapaszkodhattam bele, de akkor inkább az érdekelt, hogy ne törjem ki a nyakam. Már most a pokolba kívántam az egészet, jóformán két megtett lépés után. Vagy a jégen nem is lépni kell?
Megengedtem magamnak egy bizonytalan pislantást Sie arcára, mielőtt a tekintetemet újra azokba a korcsolyának nevezett kalodákra függesztettem volna a lábaimon. - Pedig elég látványos - nyögtem vissza válaszul. Mikor elengedett, még mindig meglehetősen bizonytalanul álltam a talpamon, bár most hősiesen tartottam magam legalább két percig, mielőtt megint megindultam volna előre. A felvetésére megmerevedtem. - Hogy mi?! - A jégen elég tehetetlennek bizonyultam vele szemben, amikor egyre gyorsítva indult meg az emberek között és engem is vitt magával. Eszeveszetten próbáltam megőrizni az egyensúlyérzékem, pár cifrább káromkodást is eleresztve, amire kaptam pár rosszalló pillantát, de abban a helyzetben ez a legkevésbé sem érdekelt. Egy idő után, mikor már sikerült kissé összekapnom magam, többször is megpróbáltam direkt elrántani Siét, de szemmel láthatóan számított ezekre a támadásokra. Ezt kissé sajnáltam volna, ugyanis megfelelő elégtételnek tartottam volna azt is, ha mindketten elterülünk a pályán. Amikor lassítani kezdett és hátrafordult, bosszús pillantást vetettem rá. - Mondd csak, próbáltál már pingvint tanítani repülni? Csak mert ennek is annyi haszna lenne. - Azért végül hagytam, hogy nekiálljon vezetni, de közben végig hasztalan próbáltam tartani magam, pár esetben már Siét is majdnem vittem magammal, ezúttal még csak nem is szándékosan. Amikor a fülembe suttogott, felemelt szemöldökkel pillantottam rá, de tekintettel arra, hogy kvázi a kezében volt az életem, inkább nem vágtam vissza valami zavarba ejtő - legalábbis számára - megjegyzéssel. Végül, ahogy közelebb kerültünk a pálya kijáratához, elengedtem őt, és szigorúan a korlát mellett maradva kijutottam rajta. Megállapítottam, hogy korcsolyában sokkal könnyebb a régi jó szilárd földön egyensúlyozni. Visszafordultam és intettem Siének, hogy maradjon csak még. Tekintve, hogy az eddigiekben sem próbált kereket oldani, amikor elengedtem a lakásomból, megbíztam benne annyir, hogy merjem egyedül hagyni. Kint gyorsan megszabadultam a korcsolyámtól, majd elindultam a közeli bódék felé. A pályához már két pohárnyi gőzölgő forralt borral a kezemben tértem vissza. Megálltam a jégpálya szélén, Sie után kémlelve. Ha meglátott és odajött hozzám, felé nyújtottam az egyik poharat. - Ne aggódj, nincs benne gina. - Így, hogy stabilabban álltam, a szokásos vigyorom is visszatért az arcomra. |
A kis “vicceskedése” nem igazán jött be. Helyesebben egyáltalán nem. Főleg a pucér rész. Kapott egy ronda pillantást az egészért, mert nem voltam vevő - erre a fajta - humorára. Bár lehet, hogy igazat mondott a joghallgatással kapcsolatban, de na… Azt mondjuk nem tudtam hány éves lehet, bár nagyjából korombelinek sejtettem. - Főállású terrorista vagyok. - jegyeztem meg szárazon. - De ha rákérdeznek nos… helyszínelőt mondok. Pontosan tudom hogyan tüntessem el a nyomaimat, éppen ezért azt is tudom, hogyan fedjem fel másokét. - rántottam meg a vállam. Direkt úgy fogalmaztam meg, hogy ne lehessen biztos abban, igazat mondok-e. Bizalompróba, vagy mi a szösz. - Amúgy meg, ki nem nézném belőled, hogy meg tudnál ölni egy gyereket. - na azért valamit csak kellett a többire is reagálnom.
Mivel nem a kutyája voltam, ráadásul meg is voltam rá sértődve, így még véletlenül se reagáltam a hívására. Valahol mélyen reménykedtem benne, hogy itt hagy így, mert akkor megléphettem volna. Elég dörzsölt és gyors voltam ahhoz, hogy becsúsztassak valamit a kocsi és az ajtaja közé, nehogy teljesen rám záródhasson a kocsi, na meg ha jól láttam amúgy is nyitható volt belülről is. Szóval botorság lett volna ott hagynia egyedül, mert azt csúnyán kihasználtam volna. Pont olyan hangulatomban voltam. Mindig is gyorsan futottam - ennek tetejében most még macskamotorral is gyorsultam -, ő pedig nem tűnt túlságosan sportosnak. Ha valamiben jó voltam, akkor az meg a bujkálás. Ráadásul egyenlő esélyekkel indulunk, hiszen én is érezem őt, meg ő is engem. Remek bújócska-fogócska lett volna, de az volt a gyanúm, csupán én élveztem volna. Márpedig a parkolóban se élvezte, akkor pedig nem akartam meglépni előle. Végül persze kiemelt valami varázslattal a kocsijából és felvitt, így újra a lakása foglya lettem. Többek között ezért is vetettem be magam a szobámba pár szelet kenyérrel, és nem voltam hajlandó vele együtt enni, persze később még megeshetett, hogy stikában megdézsmáltam valamit az éjszaka folyamán.
Gyakran meglepett azzal, hogy mikért nem képes köszönetet mondani. Azért regisztráltam a jelenlétét, meg igyekeztem jól kijönni vele, ha adott rá okot, és a kedvemben járt. Persze részemről nem volt probléma a köszöngetéssel, csakhát… furcsa volt. A két mostoha bátyám tahó állat volt, a nevelő szüleim természetesnek vették, hogy megteszem, amit mondanak, Mirával meg sokkal kötetlenebb volt a viszonyunk, semmint, hogy mindent rendszeresen megköszönjük egymásnak. Még a munkatársaimmal se így álltunk. De nem volt nehéz átszoknom, én is szépen lassan én is köszönetet mondtam minden apró, kedves gesztusért.
Furcsa érzés volt valakiről, valamilyen szinten gondoskodni. Határozottan új, de kicsit sem kellemetlen. Igazából valahol mélyen legbelül még élveztem is. Kínos.
Amint végre a koripályára értünk, mint a villám belebújtam a korcsolyámba. Elég jó minőségűt tudhattam a magaménak, ami ráadásul rendes műkorcsolyás volt. Nem tartotta a bokámat és fűzővel volt felszerelve. Hiába nem szerettem a táncot, a korizás valami egészen más volt számomra. Egyszerűen élveztem a vele járó rendszeres adrenalin löketet, ahogy a testem újra és újra korrigálta a mozgásom, nehogy elessek. Ez azon kevés sportok egyike volt, amit még a tévében is szívesen elnéztem. Kecs, elegancia, egyensúlyérzék és pontosság… csupa olyasmi, ami nem ártott egy vadásznak. Bár anno nem ezért kezdtem el. Már akkor is zavart, hogyha valami nem sikerült. Na és akkoriban rengeteget taknyoltam. Eliah tanított meg korcsolyázni, azt hiszem őt sosem fogom túl szárnyalni. De mivel utáltam veszíteni, így egyre több gyakorlatot tanultam meg. Persze az edzések meg miegyebek miatt a Clarke családban nem volt alkalmam túl sokat gyakorolni, ám ez nem szeghette a kedvemet: amint kiszabadultam tőlük, nos majdnem az első utam a jégre vezetett. Igaz a családom, de legfőképp Eliah nélkül nem volt az igazi. Mert ilyenkor mindig eszembe jutott a családom, na meg támadt egy halom nyomasztó gondolatom Mira idióta családjáról. Most azonban legalább az utóbbiak elkerültek. Valahogy furcsán szabadnak éreztem magam, még úgyis, hogy egy szinte ismeretlen férfi kezében volt az életem. Sok kellemetlen dolgot hagyhattam egyszerűen magam mögött, noha ezt neki sosem ismertem volna el. Valamilyen szinten felszabadított. Nem, inkább más fajta kötöttségeket rakott rám.
Persze ahogy róttam a köröket, úgy szépen magam mögött hagytak a borús gondolataim. Élveztem magát a mozgást is, de azért a lényeg a jégen volt. Számtalan figurát bemutattam, több elismerő pillantást is kaptam, amiket ezúttal pozitívan értékeltem. Végül Raphael is felfáradt a pályára, mire könnyedén mellé csúsztam. Bár csak arra gondoltam, esetleg lenne kedve beszélgetni, végül úgy tűnt nagyon szüksége van rám, mint azt elsőre gondoltam. Éppenhogy sikerült elkapnom, mielőtt eltaknyolt volna, eszméletlenül bizonytalannak tűnt. - Ezt a mutatványt nem ismerem. - mosolyogtam rá, miközben talpra állítottam. Elengedtem, de innentől kezdve figyeltem rá, nehogy megint közelebbi ismeretséget akarjon kötni a jéggel. Amikor megint kishíján elesett, újra elkaptam. - Naa, nem vonzhat ennyire! - hirtelen gonosz vigyor költözött az arcomra. - Bááár, ebből pompás bosszú lenne a vezetési stílusod szimulálására. Megmutatom mit érez az, aki beül a kocsidba, amikor te vezetsz. - elkezdtem gyorsítani, s a karját szorosan megragadva húztam magam után. Hihetetlen tempóban kezdtem el szlalomozni az emberek között vele, teljes mértékben kiélvezve az újabb adrenalin löketet. Továbbra sem hagytam elesni, mindig stabilan tartottam. Természetesen akkor sem hagytam magam elrántani, amikor esetleg direkt akart volna elesni. Az még viccesebb volt, szerettem a kihívásokat. Amikor megelégeltem a leckét visszalassítottam, és szépen kényelmesen húztam magam után, majd meg is fordultam hozzá, így én hátrafelé korcsolyáztam, amíg ő továbbra is előre nézett. - Na, bosszú letudva. Megtanítsalak korcsolyázni? - mellé fordultam, és a felém eső kezét a derekamra vezettem, hogy tudja tartani magát rajtam, ha szükséges lenne, én pedig szintén köré fontam a felé eső karom, hogy én is tudjam tartani őt. Most nem zavart, hogy megérint, és ennek nem csak a vastag ruha volt az oka. Jelen pillanatban én diktáltam, ez pedig megnyugtatatott, valamint ellazított. Reméltem belemegy a dologba, szívesen okítottam volna a korcsolyázás rejtelmeiről, de ha nem volt benne, nos… akkor meg mindent elkövettem, hogy mindketten talpon maradjunk, és még véletlenül se jusson le a pályáról. - Vagy így, vagy úgy, de kénytelen leszel rám bízni magad. - suttogtam a fülébe. Immáron nem terveztem semmiféle merényletet ellene, persze nem lehettem benne biztos, hogy ezt ő is sejti-e. Attól nem tartottam, hogy bármilyen mágiával végig akarna vágni rajtam, ahhoz túlságosan sok ember volt itt. Sima, egyszerű, tudatlan emberek. |
Ott azért egyre idegesebben, összeszoruló gyomorral béreltem magamnak korcsolyát, igyekeztem minél inkább húzni az időt a felvevésével. Abban a pillanatban, ahogy Sie után a pályára tettem a lábam, már el is átkoztam az ötletet, mert nem egészen öt másodperc elteltével már zuhantam is előre. |
- Szerintem ez ettől független - csóváltam meg a fejem. Azt már előre éreztem, hogy nem lesz könnyű dolgunk egymással. Még ha nem is ölöm meg, abban azért kezdtem egyre jobban reménykedni, hogy gyorsabban engedhetem majd meg neki a költözést, látva, hogy ő sem rajong túlzottan értem. Mondjuk ez a tény egyáltalán nem lepett meg - abban valószínűleg majd megnyugvást találhat, hogy bőven nincs egyedül ezzel. Nem is azért, mert annyi ellenségem lett volna, inkább csak az általános emberkerülésemnek köszönhetően jöttem ki kevésbé jól a legtöbbekkel. Ami azt illeti, ellenségeim nem is igazán voltak, úgy általánosságban a vadászokon kívül, mivel eleve ritkán fordultam meg hosszabb időre boszorkánykörökben. A háborúskodás és az állandó bosszúállás egyáltalán nem az én asztalom volt, az időnkénti konfliktusaim pedig nem zavartak sok vizet. Ritkán szakítottam meg a saját békémet valami hosszabban elnyúló konfliktussal, igaz, akkor azért képes voltam apait-anyait beleadni Egy tenebrisi boszorkányhoz képest akár még békésnek is lehettem volna vezethető, főleg mivel ritkán éltem vissza a képességeimmel. Nem mondom, előfordult, hogy használtam őket egy ártatlan halandón, de általában okkal, a pusztításban meg nem leltem különösebb örömömet, így nem is éltem vele. - Remek. - emeltem meg a szemöldököm, ennél tovább nem is akartam foglalkozni a témával.
A bűn említésére kénytelen voltam megereszteni egy enyhébb, rövid nevetést. Kissé elkomolyodtam, amikor rákérdezett a foglalkozásomra. - Főállásban esőt lopok, emellett lelkeket adok el az ördögnek, és ha kedvem tartja, pucéran, újszülöttek zsírjából kevert varázsfőzettel bekenve egy fekete bakkecskén lovaglok el az éjszakába - nyújtózkodtam - Persze, az embereknek azt hazudom, hogy jogot hallgatok és néha befektetek a részvénypiacon. És te mivel foglalkozol?
- Ügyes megállapítás - válaszoltam szárazon. Az tény, hogy a természete nagyban meg fogja bonyolítani a helyzetet, de azért én sem vagyok olyan rossz ember, hogy ne segítenék, ha rászorulna az alakváltóm. Jó, talán akkor lehet kivételt tennék, ha éppen haragudnék rá... De amúgy nem, na. Meg hát, tekintve, hogy az eddigiek alapján túlzottan is szemérmes, élesben biztos nem fogadna el tanácsokat. Magamban elgondolkoztam azon, hogy közöljem-e vele, elég sok meztelen nőt láttam már ahhoz, hogy ne higgyem, tud valami újat mutatni. Ahogy elindultunk befelé, elvetettem az ötletet - vagy legalábbis félretettem későbbi felhasználásra. Bent kiszúrtam, hogy John valamit becsúsztatott a zsebébe, de ezt az idiótát ismerve nem volt túlzott kedvem ahhoz, hogy kiderítsem, mit is. Elég régóta ismertem ahhoz, hogy tudjam, hajlamos ilyesmiket csinálni, és időközben azt is felismerhettem, hogy az csak eltékozolt energia, amit a megállítására szentelnék. Ha bármi olyat is adott Siének, amit felhasználhat ellenem, biztos vagyok benne, hogy el tudnám venni tőle. Nem vagyok gyenge boszorkány, még ha az esetek többségében csak a teljes erőm kisebb hányadát használom is. Szükség esetén nem csak a jéggel tudnék jól bánni, bár bevallom, a büszkeségem erős csorbát szenvedett, amikor az a kis vadász liba le tudott lőni. Ezelőtt már túléltem ennél veszélyesebb kalandokat is, erre egy ilyen kis küzdelembe is kis híján beletörött a bicskám. Enyhén szólva nem repestem tőle.
Kifelé menet meg kint nem nagyon válaszolgattam neki, annyira nem voltam jó kedvemben, így tudtam, egy vitánál lehet ő húzná a rövidebbet, ha megkockáztatnám. Ettől a végkifejlettől valamilyen oknál fogva ódzkodtam, bár ez engem is meglepett. Alapjában véve nem éreztem túl sok bűntudatot, még azután sem, ha néha elborult az agyam és később szemügyre vettem a károkat. Ráadásul Sie erős gyerek, nem hinném, hogy annyira megviselné, ha esetleg valamilyen jó kis átokkal nekiesnék. Láttam, hogy az arca elborult, ahogy kiröhögtem a kulcs láttán, de ez egy pillanatig sem hatott meg. Az utána következő akciója egy szerintem teljesen jogos végkimenetellel zárult. Miután a kocsival leparkoltam a ház előtt és feloldottam az átkokat, egy ideig hívogattam, de amikor láttam, hogy már csak azért sem hajlandó kiszállni, nemes egyszerűséggel rácsaptam az ajtót és bementem a lakásba. Ha már hajlandó volt utánam jönni, akkor a távirányítóval bezártam a kocsim, eszemben sem volt kint várakozni rá. Általában elmondható, hogy velem nem jó ötlet háborúzni, mert ha harc, hát legyen harc típusú ember vagyok, aki ugyan nem keresi a bajt, de ha az megtalálja, akkor nem áll jót magáért. Így a vacsoránál, amikor Sie nem volt hajlandó enni, egy szót sem szóltam, inkább elraktam a megmaradt kaját, a saját adagomat meg inkább a hálószobámban fogyasztottam el, egyedül. Nem volt nagy igényem a beszélgetésre, hetekig is el tudtam lenni a magam remete életmódjával, nulla beszéddel vagy interakcióval más emberekkel szemben. Ilyenkor gyakran a kaját is házhoz rendeltem, a szokásos futásom és edzésem pedig nem igényelte mások társaságát. Gyakran csak a tanulás miatt mozdultam ki, a saját "baráti" köröm pedig tökéletesen funkcionált nélkülem is. Sie ezzel szemben szemmel láthatóan rosszul tűrte azt, hogy nem mehet el semerre, amiért azért éreztem egy kis elégedettséget.
Idővel persze egyre jobban zavart az, hogy kizárólag csak engem tudott zaklatni, főleg, mert hamar felmegy bennem a pumpa, így a vizsgaidőszakban. A napjaim legnagyobb részét a kampuszra járkálással meg a tanulással töltöttem el, szinte nem is csináltam mást ezeken kívül. Sie egyre jelentősebbb zavaró tényező kezdett lenni, ezért végül úgy döntöttem, inkább kiengedem kicsit a lakásból és élvezem a nyugalmamat. Elvégeztem rajta egy nyomkövető varázslstot, ami mellékesen azt is érzékelte, ha interakciót folytatott volna - bármilyen módon - egy másik emberrel. Ezt a kis apró betűs részletet nem árultam el neki, de megnyugtatott az, hogy így valamivel jobban tudok majd figyelni rá, na, meg ha most rendesen viselkedik, akkor sokkal hamarabb meggyőződhetek arról is, hogy mindenféle aggodalom nélkül megengedhetem majd neki a különköltözést. Arról hamar meggyőződhettem, hogy az eddigiek szerint valóban igazat mondott és nem akar elárulni, így ahogy teltek a napok, én is egyre nyugodtabb szívvel engedtem őt ki. Örültem, hogy ezek szerint ezzel sem kell majd annyit foglalkoznom, mint először gondoltam volna. Az is jó volt, hogy ezután már Sie is lényegesen jobb kedvűbb volt, az emellé nyújtott "szolgáltatásai" már csak bónuszok voltak. Próbáltam nem nagyon visszaélni ezzel, mert biztos voltam abban, ha rájönne, akkor annyi is lenne az egésznek, így azonban ez elég kényelmes is volt. Egyébként értékeltem minden pozitív dolgot, amit csinált, ezt általában szóban is kifejtettem, a sok köszönömöt nem is számítva. Azt is megfigyeltem, hogy gyakran ül le olvasni, így elhatároztam, egyszer biztosan elkapom majd és kifagattom az ízléséről. Én magam imádtam az olvasást, sokkal jobban értékeltem, mint az emberi társaságot és kíváncsi lettem volna, ő hogy is van ezzel.
A néha előforduló kedvességeivel őszintén meglepett, például a betakarással is. Nem szoktam hozzá, hogy bárki is külön figyeltem fordítana rám, az élmény teljesen új volt. Magamban feljegyeztem, hogy ezt azért valamivel majd viszonoznom is kell. Igazából ezért is kellett csak egy minimális győzködése ahhoz, hogy beleegyezzek abba, hogy elvigyem korcsolyázni, bár ezt az élményt egy porcikám sem kívánta. Életemben talán háromszor próbáltam korcsolyázni, de soha nem volt az én terepem a jég, ami azért elég ironikus.
Megint csak az én kocsimmal mentünk, és továbra sem voltam hajlnadó hagyni, hogy Sie vezessen, de ettől függetlenül nem volt olyan rossz kedvem. Miután leparkoltam, rögtön el is indultam befelé Sie oldalán, egyenesen a koripálya felé véve az irányt. Ott azért egyre idegesebben, összeszoruló gyomorr |
Előtte hazavitettem vele magam, bár igazából a saját kocsimat is kihozhattam volna a garázsból, de mivel egyenlőre nem nagyon hagyott vezetni - bár nem is nagyon kérdeztem rá -, márpedig az én kocsimat ezzel a katasztrofális vezetési stílussal nem vezeti - mert annál a kis drágám sokkal érzékenyebb példány -, feleslegesen összeveszni pedig nem akartam vele. Amúgy kezdtem megszokni a vezetését, bár még mindig igyekeztem tanácsokkal szolgálni a kocsi érdekében. Amint megérkeztünk hozzám, mondtam neki, hogy nyugodtan feljöhet, ha akar. A lakásomban beöltöztem a korizáshoz, meleg, réteges és nagyjából vízálló ruházatot vettem fel, majd fölkaptam a korimat, azzal a felkiáltással, hogy mehetünk.
Amint odaértünk a karácsonyi mulatságra, én már mentem volna a korcsolyapálya irányába, de ha Raph akart még valamit, akkor azért nem viharzottam el nélküle. |
- Mert ezek fontos körök. Főleg ha nem akarod, hogy halálra idegesítselek. - pillantottam rá. - Na, ez legalább kölcsönös - fontam keresztbe magam előtt a karjaimat. Egy percig se gondoltam, hogy nekem szólna a kellemetlen rész, biztosra vettem, hogy magára gondol, de nekem az is tökéletesen megfelel, csak engedjen ki innen. Szóval kellemetlen, huh? Azt simán megoldhatjuk. Igazából egyáltalán nem voltam biztos abban, hogy felhagynék-e a vadászattal. Valószínűleg annyit már nem ölnék, mint régen, de azért lehet ígyis meghalna egy-egy lény. Önvédelemből természetesen továbbra is akármit tizedelnék, ez nem változott. Igazából ezért zavart a legjobban, hogy öngyilkos merénylőnek néz. Bármit és bárkit megölnék azért, hogy életben maradhassak, még egy embert is… akkor meg? Persze ezt ő nem tudhatta, én meg nem akartam az orrára kötni.
- Ez egy borzalmasan nagy bűn. - másoltam le a vigyorát. Nálam két felé oszlott az állatok megítélése. Volt amit szerettem, mert valamit csodáltam benne, és volt amit utáltam. A macskák az elsőhöz tartoztak - a szememben tökéletesek voltak - amíg a kutyák az utóbbihoz… Éppen ezért egy védtelen kiscicát bármikor befogadtam volna, amíg egy kiskutyát… na jó, feltehetőleg azt is - inkább mint egy embert - de akkor ott komoly szabályok lettek volna. Na meg hierarchia. Egy kutya meg ne próbáljon a fejemre nőni! - Tényleg, mivel foglalkozol? - érdeklődtem meg.
- Nem, de túl jól ismerem magamat, belőled pedig nem nézném ki, hogy segítenél. - na meg abban sem voltam biztos, hogy elfogadnám a felkínált segítségét. Sőt, inkább biztos voltam benne, hogy nem tenném. Továbbra sem terveztem előtte átalakulni, nem fog meztelenül látni, az hótziher. Akkor már inkább egyedül próbálkozom, mégha sosem lesz tökéletes a technikám. A legtöbb érzelmemet eddig is jól kontroláltam, bár most talán kicsit szélsőségesebb lettem a macskasággal.
Nos, máskor valószínűleg igyekeztem volna szabadulni John - meg bárki más - karjaiból, azonban éreztem, hogy valamit - valamiket - a zsebembe csúsztatott. Ajándék lónak meg ugye ne nézd a fogát. ”- Mágiatörő, még jól jöhet.” Ohh, hát ezért imádtam én Johnt ennyire. Azt mondjuk sejtettem, hogy egy halálos - vagy bármilyen egyéb “mozgó” átkot - nem fog nekem megsemmisíteni, de talán a Raphael által az ablakra meg az ajtóra tettel azért remélem leszámol. Ha pedig Raph mégis meglátta volna a mozdulatot, nos egy csokit is kaptam, azt simán meg is mutattam neki.
Úgy tűnt Raphael számára legalább olyan furcsa az ölelgetős helyzet, mint számomra, ami azért megnyugtatott. Reméltem az elkövetkezendőkben hallgatni fog rám, és gondolkozik majd, mielőtt cselekszik, nem pedig fejjel rohan neki a falnak. A “bunyókat” én is szeretem, de csak ha reális esélyekkel indulunk. Néha még az is halállal végződik az ellenfél számára, pedig én próbálnék sportszerűen játszani.
- Ez igazán örvendetes de majd MÁSSAL, MÁSKOR játszunk. - már húztam is kifelé magammal.
- Na nem mondod? Képzeld én is. És téged se nagyon szokott érdekelni. - az idefele út több mint felén szerintem maga után rángatott. Komolyan, még ki is röhögött, amikor a kocsikulcsért nyújtottam a kezem. Erősen gondolkoztam, hogy jól pofán verem, de végül a b verzió mellett döntöttem.
A bolondozás után azonban nem úgy alakultak a dolgok, ahogy azt elképzeltem volna. Az csöppet sem zavart, hogy a hátsó ülésre tett be, sőt, még a Rigidus ellen se lett volna talán kifogásom, de le is némított. Ezen pedig iszonyatosan besértődtem, ráadásul a halálfélelem is megkörnyékezett néhányszor az út alatt, főleg mivel azt se láttam merre megyünk éppen. Ez pedig végképp rányomta a bélyegét a hangulatomra.
Ennek köszönhetően a nap hátralévő részében mindenben ellenkeztem vele, például nem szálltam ki a kocsiból - neki kellett kiszednie -, vagy pont a fordítottját csináltam annak, amit mondott. Persze ha rájöttem, hogy direkt úgy mondja, ahogy, akkor meg semmit sem csináltam, csak tüntetően a hátamat mutattam neki. A vacsorával is szívhatott ő, én pár szelet kenyéren kívül nem voltam mást hajlandó megenni, és semmit nem fogadtam el tőle. Az azt követő két-három napban folyamatosan szívtam a vérét - továbbra is bosszúból -, de aztán győzött a mozgáshiány. Össze-vissza kerengtem a lakásában, mint valami bolygóhollandi, egy percig nem bírtam nyugton maradni. Hiába voltam fáradtnak mondható - éjszaka alig aludtam valamennyit, leginkább a szobámban kerengtem, vagy éppen rémálmom volt - kívülről úgy nézett ki, mintha minimum három napja csak aludtam volna. Raph tanulni próbált, de azt hiszem tőlem lehetetlen volt. Egészen egyszerűen nem bírtam magammal: próbáltam beszélgetni vele, körülötte keringtem, párnával dobáltam, és még mit tudom én mit műveltem - leginkább ismételgettem ezeket -, ráadásul az állati alakomat is egyre kevésbé tudtam kontrolálni, bár teljesen egyszer sem alakultam át, de érezhető volt, hogy bajok lesznek.
Azt hiszem ez így túl sok volt Raphaelnek, és végül csak kiengedett. Amikor elsőre mondta, azt hittem viccel, de aztán nagyon hamar fellelkesültem. Felkaptam a pulcsiját, és már indulásra kész is voltam. Pattanásig feszült izmokkal vártam, hogy végre befejezze, a varázsigét - valami nyomkövető bűbájt, vagy mit tett rám -, majd szinte kirobbantam az ajtón. Hat egész órára engedett ki, amit… végigfutottam. Na azért ez nem jött volna ám alapból, de úgy tűnt nagyon durván megnőtt a mozgásigényem. Szépen, időre visszamentem, és utána azt hiszem - az előzőekhez képest mindenképpen - roppant kellemes társaság voltam. Csináltam vacsorát - amit oda is tettem neki - majd leültem olvasni a kanapéra, éjjel pedig nyugodtan és mélyen aludtam, anélkül, hogy akár egyszer is felébredtem volna.
Következő nap is kértem, hogy engedjen ki, de úgy tűnt nem tanult az előzőekből, én meg kibírtam egy napig a bezártságot, így csak újabb egy nap múltán találkozhatott a durván mozgáshiányos oldalammal. Újra végigjátszottuk a rituálét, de végül kijutottam a lakásából. Ezúttal csak négy órát kódorogtam - rohangáltam - a városban, és arra eszméltem fel, hogy a lakásom előtt ácsorgom. Összeszedtem pár cuccot, és visszamentem hozzá.
Kövi nap már úgy tűnt ő is fejlődött, elég volt csak kérnem, hogy engedjen ki. Ezúttal is türelmesen vártam, hogy végezzen a varázslattal. Most sikerült jól beosztanom az időmet, mozogtam, és a lakásomból összeszedtem jó pár fontos cuccot. Csak már Raphnál jutott az eszembe, hogy kaját is vehettem volna, de akkor már mindegy volt.
Onnantól kezdve viszont vásároltam is mindig. Mivel így már többé kevésbé elégedett voltam, meglátásom szerint Raphael is elég jól járt, hiszen nagyjából a kedvébe jártam. Reggel csináltam reggelit, amit oda is készítettem neki, alaposan kiszellőztettem a lakásába - őt előtte gondosan betakargattam egy pokróccal -, ha pedig szépen megkért, akkor vittem neki innivalót is. Halkan mozogtam, hogy ne zavarjam, hagytam neki otthon ebédet - a tegnapi vacsora maradékát -, ha sütöttem sütit, akkor abból is megkínáltam és a vacsit is mindig az orra alá toltam, hogy neki csak meg kelljen ennie. Néha azért emlékeztetnem kellett magam, hogy következetes vagyok, nem bejárónő… de túlélhető volt, főleg mivel nagyon úgy tűnt, hogy értékeli a fáradozásaimat.
Egyszer valamire felébredtem éjszaka - az utóbbi napokban egészen jól aludtam - és kimenvén meglepve láttam, hogy a kanapén, tanulás közben aludt el. Odalopakodtam hozzá, nehogy felébresszem, kiszedtem a kezéből azt, amiből tanult, óvatosan végigfektettem a kanapén - ha az ágyában is párnán aludt, akkor egy párnát is tettem a feje alá -, majd betakartam.
Persze egy idő után meguntam, hogy meg se mozdul, így addig piszkáltam, amíg rá nem bólintott arra, hogy eljöjjön velem korcsolyázni. Előtte hazavitettem vele magam, bár igazából a saját kocsimat is kihozhattam volna a garázsból, de mivel egyenlőre nem nagyon |
|
[16-1]
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Téma: Szerepjáték
