|
Témaindító hozzászólás
|
2017.12.13. 14:17 - |
 |
[11-1]
Először teljesen ledöbbentett a kézcsókos gesztusa, manapság senkinek nem volt ilyen kifogásolhatatlan modora. Mondanom se kell, hogy szimpatizáltam a cselekedetével, egyre csak rokonszenvesebb volt számomra a fiú, habár csak néhány perce találkoztam vele. Sunyi modolyra húztam az ajkam. - Szóval Marcus - ismételtem el a nevét jól artikulálva. Szerettem volna magamban hosszútávra rögzíteni nevét, bár nehezen feledkezhettem volna meg egy ilyen pofiról és az ahhoz passzoló modorról. Nagy gyengéim voltak a jól nevelt szépfiúk, akiket nem kellett befolyásolnom ahhoz, hogy a hozzám illő magasztos stílusban beszéljenek velem. Megannyi embert kényszerítettem már rá, hogy a megfelelő viselkedést statuálják, de kezdtem belefáradni, hogy nekem kell a világ felett anyáskodnom. Manapság mindien fiú nőies lett, és elvesztették az odadásuk a szebbik nemmel szemben. Ezért is imponált annyira, hogy Marcus egy szó nélkül viselkedett úriember módjára. Egy valódi égkő volt a sok bizsu között.
- Bizonyos szempontból mindenki megfelelő - közöltem rejtélyeskedve, majd az alsó ajkamba harpatam. -, bizonyos szempontból pedig elég válogatós vagyok - nem válaszoltam konkrétan. Az istenért se közöltem volna nyíltan, hogy elsőre átment a rostámon. Szerettem a kitalálós játékokat játszani, sakkban tartani az ellenfelet, megdolgozatni a fantáziáját. Egy kis agytorna sose ártott még meg senkinek. Áthelyeztem az egyik lábamra a testsúlyom, és kitoltam oldalra a csípőmet, amin éppen a jobb kezem pihent meg. - Úgy látom, kíváncsi típús vagy, Marcus. Vagy nincs igazam? - a nevét külön kihangsúlyozva mondtam. Imádtam a titkokat, de a sajátjaimat kiadni már annál kevésbé. A titkokra úgy néztem, mint a magántulajdonra, ha kiadod a kezedből, akkor nem marad semmid. Egy jó titok olyan ütőkártya lehet, amivel az összes ellenfeled akármikor letarolhatod a pályáról, csak ügyesen kell hozzá forgatni a lapokat. Marcusnak sikerült pont arról a témáról kérdeznie, amiről csak kevesen tudtak. Féltve őriztem a titkot, Aident és a fiaimat. Ez amolyan belsős családi dolog volt, egyikük se beszélhetett másoknak rólam, mint boszorkányról. Az utolsó dolog, amit kiejthettek a szájukon pedig az volt, hogy Aiden a talizmánom. Pontosan tudtam, hogyha ez kiderülne a vadászok nem hagynának békén, míg el nem temetnek egy jelöletlen sírba. Kanadából is részben ezért kellett elmenekülnöm, mert kiadták a titkaim a ma már nem élő alakváltóim. Talán a boszorkány tanács se helyeselné túlzottan, ha a fülükbe jutna, de szerencsére a tenebrisek jobb fejek voltak, mint a bonumok valaha is lesznek. Őket nem érdekelték az illegális dolgok, sőt vállba veregettek a merész vállakozásom miatt. Egyébként is Aiden hálás lehetett nekem mindazért, amit érte tettem az évek során. Jobban vigyáztam rá, mint a saját életemre. Saját testőröket biztosítottam neki, kifogásolhatatlan életkörnyezetet, és mindent megkapott, amit csak szeretett volna. - Mi lenne, ha megmondanám neked, amire te kíváncsi vagy, cserébe te megmondanád nekem, ami engem érdekel? - a hamiskás mosolyom kiszélesedett, és magabiztosan bámultam szemeibe. Természtesen nem akartam elmondani neki az igazságot, a hazudozásban viszont nagyon otthon voltam. Nem akartam megvárni a válaszát, a magam módján akartam rávenni az én akaratomra. Közelebb léptem hozzá, annyira közel, hogy az ajakam szinte érintse a fülét. - Az évek megszépítik az embereket, de vannak gyerekek, akiken már az évek sem segítenek. Én őket támogatom az alakváltóimmal, de te még túl idős, félnének tőled - suttogtam, hogy úgy tűntjön, nem akarom, hogy más is tudjon erről az egészről. Miközben elhajoltam tőle a kezem végig futattam az arcélén, majd leejtettem magam mellé, és kurtán felnevettem. - Te is azt hitted, hogy borzalmas ember vagyok, ugye? Önző, sötét boszorkány, de tudod, léteznek még olyanok, akik a fény oldalán állnak - csak éppen én nem ilyen voltam. Szomorkás arcot vágtam, hogy látszódjon a mélységes csalódottságom. Persze a legkevésbé voltam csalódott, csak jól tudtam kedvemre manipulálni az embereket. Néha meglepően könnyű volt egyeseket becsapni, és még csak a képességeimet se kellett használnom hozzá. - De most, hogy én elmondtam a titkom, te is elmondhatod a tied. Kinek az alakváltója vagy? - az is válaszul szolgált, ha azt mondja, nem tartozik egy boszorkányhoz sem. De leginkább egy nevet vártam. Nem laktam túl régóta a városban, így még nem ismertem olyan sok boszorkányt, de egy-kettő hírét már hallottam. Számomra nem volt mindegy, hogy milyen erős boszorkány alakváltójával állok szemben. Nem akartam egy nagyhatalmúval se konfliktusba kerülni, nekem szövetségesekre volt szükségem, nem pedig ellenségekre. |
Meg voltam róla győződve, hogy a vállam kiugrott a helyéről. A telefonom után kutakodtam, hogy hívjak valami állatbefogással foglalkozó céget meg a rendőrséget, szóval a segélyvonalat, de a mobilom nem volt a zsebemben. Elmélyülten kezdtem keresni a földön, csak arra eszméltem fel, hogy Ruby szól nekem. Teljesen lesokkoltam, a lábam a földbe gyökerezett, és meglehet, hogy tátott szájjal bámultam a történéseket. Mindenesetre az agyam annyira leblokkolt, hogy nem adtam oda a tört Rubynak. Csak megrökönyödötten néztem, ahogyan a medve elroppantja a csontját. Az arckifejezésem leginkább a Sikoly c. képen látható alakére hasonlított. Végig néztem, ahogyan a medve még lesúly a mancsával, majd visszaváltozik emberré, és meztelen testét vér borítja. Ruby vére.
Nem láttam, hogy a fickó merre futott el, nem is érdekelt különösebben. Az első dolgom az volt, hogy levágódjak Ruby mellé. Az egész testét sebek borították, azt se tudtam, hogy hogyan nyúlja hozzá úgy, hogy ne fájjon neki. Mindenesetre az oldalára fordítottam, hogy ne fulladjon meg a saját vérétől. - Hívjon már valaki egy mentőt! - üvöltöttem rá a bámészkodó tömegre, akik a szájtátáson kívül nem csináltak semmit. Annyira tehetetlennek éreztem magam, mint még azelőtt soha. Nem akartam elveszteni Rubyt. Nem mertem belegondolni, hogy mi lenne, ha most elkéne tőle búcsúznom. Igazából nem volt egy hasznos gondolatom se, teljesen üresnek éreztem a fejemet. Egyedül az az önző gondolat születettmeg a fejemben, hogy képtelen lennék nélküle élni, annyira régóta a mindennapjaim része. Megfogtam az egyik kezét, és az ujjammal simogattam a kézfejét. Máshol nem mertem hozzányúlni, attól féltem, hogy fájdalmai lennének tőle. Mondani is csak azt tudtam volna, hogy nem lesz semmi baj, de ebben magam se voltam biztos, úhgyhogy inkább nem mondtam semmit. Egyszer csak egy nő lépett elő a tömegből, akinek nagyon ismerős volt az arca, mintha mindig is ismertem volna, de igazából fogalmam se volt róla, hogy ki ő.
- Segíthetek? - kérdezte a lágy hangon, én pedig tétováztam a válaszom előtt.
- Maga orvos? - nem akartam, hogy valaki olyan nyúljon Rubyhoz, aki csak ront az állapotán.
- Valami olyasmi - közölte sunyi mosollyal az arcán, ami őszintén megijesztett. De közben annyira kétségbeesett voltam, hogy rábólintottam a segítségére.
Letérdelt a szenvedő lány mellé, és mint valami boszorkány mormolni kezdett. Összehúzott szemöldökkel néztem a mutatványát. - Jobb lenne ha inkább... - le akartam állítani, de ő csöndre intett. Magamban azon morfondíroztam, hogy mikor süllyedtem olyan mélyre, hogy egy sámánasszonyra bízom a szeretteim meggyógyítását. Láthatóan Rubynak orvos kellett. A nő egy ideig motyogott magában, addig volt időm alaposabban megfigyelni. Középkorúnak tűnt, de jól tartotta magát. A kisugárzásától kirázott a hideg, volt benne valami sötét, valami ijesztő. A nyakában egy medál lógott, ami olyan volt, mint az enyém, akár egy gyártósorról is származhattak. Mondjuk az én nyakláncom elveszett, mikor Ruby megölte a lányt. Valószínleg a hullával együtt a szőnyegbe lett csavarva. A nő egy idő után közölte, hogy most már kutya baja a "barátnőmnek". Felvont szemöldökkel néztem rá. Egy ilyen súlyos sérülést ne lehet csak iylen könnyedén orvosolni. Egy kis motyogás nem elég a teljes gyógyuláshoz. Bár mintha Ruby sebei teljesen eltűntek volna, sőt mintha soha nem is lettek volna.
- Látom, kificamodott a vállad - nézett rám a nő, majd megérintette az említett testrészem. - Most már jobb lesz, de legközelebb jobban vigyázzatok, az alakváltók aljas teremtmények. Most még szerencsésen megúsztátok.
Már nem is éreztem a vállamba nyilaló fájdalmat, sőt, olyan volt mint új korában. Ez a nő egyre rejtélyesebb volt számomra. Éppen távozni készütl, hátat forított, hogy aztán elnyelhesse a tömeg, de a fejemben megszületett egy fontos kérdés:
- Hol vette a nyakláncát? - pótólnom kellett a sajátom, mielőtt apám rájönne, hogy elvesztettem a tőle kapottat.
- Családi ereklye - közölte, majd eltűnt. Nekem pedig az arcomra fagyott a kínos mosoly.
Ezután a rettentő furcsa jelenet után a mentők is megérkeztek, kicsit kéve. De megvizsgálták Rubyt, és közölték, hogy kutya baja. Legközelebb pedig mi, suhanc fiatalok ne szórakozzunk a segélyhívó számmal. Ezen a ponton kezdtem úgy érezni, hogy én nem bírok ki több váratlan fordulatot a mai napon.
- Folytathatnánk a beszélgetést egy üveg bor mellett nálam - a mai napra már inni kellett, sokat. Na meg nem hittem el egészen, hogy Ruby jól van, így szemmel akartam tartani. Másrészről, ha így ment volna haza Link még biztosabb, hogy megölt volna.
[Ruby&Wes a fiú albérletében] |
- Mert nem tudtam mit mondani, Ruby, még most se tudom igazából, hogy mit akarok, vagy mit nem... Próbáltam kitalálni valami ésszerű magyarázatot a történtekre, na nem mintha sikerült volna... És légy szíves, ne gyere nekem megint a természetfelettivel, mert ez a világ leghülyébb indoka! - mindig csak a régi nóta a varázslényekkel, nem akartam ismét végig hallgatni. Ezzel maximum a tíz év alatti énemet lett volna képes megygőzni, ugyanis gyerekként hasonlóan élénk fantáziám volt, mint most Rubynak. Halványan még emlékszem, hogy mindenféle szörnyeket láttam, de apa mindig menyugtatott, hogy ezek csak a fantáziám szüleményei bármennyire is valóságosak. Akkoriban biztosan hittem volna Rubynak, hiszen meg voltam róla győződve, hogy egymással csatázó rossz és jó boszorkányok léteznek, de mostanra már meg tudom különböztetni a valóságot a meséktől. Ha mégis elismerném Ruby őrült történeteit, akkor olyan dolgokban hinnék, mint a loch nessi szörny vagy nagyláb, nem is beszélve a tündérekről és az árnyakról, amik megbújnak a kölykök ágyai alatt, este pedig előbújnak, hogy megegyék a gyerekek agyvelejét. Teljesen nevetséges az egész, nem létezik varázslat és hókuszpókusz, csak a fizika törvényei működtetik a földet. Egyszer majd Rubynak is túl kell tennie ezen magát. Sose tettem szóvá az őrületeit, mindig csak mosolyogva hallgattam. Azzal nyugtattam magam, hogy mindenki más vallású a Földön, van aki a természetfeletti létezését állítja, más pedig istenekben hisz, vagy éppen egy istenben, holott ő se létezett. De a vallási fanatizmusnak is volt egy vékony határ vonala, aminek egyik oldala elfogadható volt számomra, míg a másik az őrületet, az elvakultságot jelképezte. Én pedig úgy éreztem, hogy Ruby maga se vette észre, hogy átesett a ló másik oldalára. - Ez nem igaz! - csattantam fel, mikor közölte, hogy csak az ő kezdeményezése miatt beszélgettünk éppen. Persze, volt benne igazság, hisz én leléptem a rendezvényről, és ez az ő szemszögéből feltehetően nem úgy tűnt, mintha szándékoznék vele bármilyen kommunkációt létesíteni. De nem én tehettem róla, hogy szabotálták a teveimet, bennem komolyan megvolt a szándék. - Én komolyan beszélgetni szerettem volna veled, csak... - a fülemben még ott csengtek a perverz kollégánk szavai, aminek hatására elkapott a hányinger. Halványan megingattam a fejem. - Inkább hagyjuk - nem akartam Rubyval arról beszélgetni, hogy ki és hogyan akarja meghúzni a szerkesztőségből. Holott egyébként az egész cégben én voltam az egyetlen, akinek temészeti joga lett volna ahhoz, hogy Rubyról így beszéljen. És akkor ki volt az egyetlen, aki hallgatott a témával kapcsolatban? Természetesen én. Egyrészről nem volt gusztusom elképzelni a lányt más férfiakkal, főleg nem olyannal, akiket ismerek, és napi szinten látom a fejüket. Másrészről nem akartam még adni alájuk a lovat azzal, hogy elmondom, hogy Ruby mennyire jó az ágyban. De legtöbbször, mikor hasonló téma jött velem szenben valahol a melóhelyen, csak elsétáltam, és titkon reménykedtem benne, hogy ezekről Ruby nem szerez tudomást. Kicsit féltem tőle, hogyha rájön, hogy nálam sokkal jobb srácokat is megszerezhetne, és a kisujját se kéne mozdítania hozzá, akkor azonnal megfeledkezik majd rólam. Na nem mintha akartam volna tőle bármit is a brátságon túl... Na jó, kit áltatok? Persze, hogy többet akartam, de ott volt az a seggfej Link, aki megölt volna érte. Nyilván tudtam róla, hogy soha az életben nem fog velem még egy olyan jó nő szóba állni, mint Ruby, de először ezt a szart akartam megoldani kettőnk közt, mielőtt belekezdenék egy kapcsolatba, aminek már az első napján a sürgősségire fogok kerülni. A levegő olyan szinten forrót kettőnk között, hogy szallonnát lehetett volna rajta sütgetni. Kár hogy ezúttal nem vágy szikrái, hanem a dac szele csiholt tüzet a nyugodt körülmények ellenére is. Az egyetlen vágy, ami megszülethetett ezekben a percekben, az a gyilkossági vágy volt Rubyban, mikor kimondtam, hogy pszicháterhez kéne járnia. Vártam a letolásra, olyannyira, hogy odébb húzódtam, hátha meg akarna verni. Szinte el se hittem, mikor nyugodtan válaszolt, annyira nem bíztam benne, hogy néhány percig még elhajoltam, hátha jön az ordibálós rész. De Ruby nem kiabált, annál inkább elgondolkodtatott szavaival. Egy komoly egyenlete futott végig a fejemben, aminek ismeretlenje én voltam, én a bűnös. Kicsit tényleg bűnösnek éreztem ebben az egészben magam, de ezúttal nem foghatott mindent rám. - Nem úgy volt, ahogy gondolod - tiltakoztam, bár igaza volt... részben. Tényleg elhanyagoltam, de fizikai lehetetlenség lett volna teljesíteni az ellenkezőjét. Fizikai lehetetlen! A testem ellenkezett, és én egymagam képtelen voltam szembeszálni a biológiával. - Nem beszélni nem akartam veled, csak látni nem akartalak - mondtam ki magabiztosan. De ez az önbizalom hamar eltűnt az arcomról, mikor rájöttem, hogy mit mondtam. - Ez most elég szarul hangzik, de az én szemszögemből nézve, hidd el, logikus és kicsit se bántó - próbáltam összeszedni a romjaim, de már késő volt, atomjaimra hulltam, és lassan eggyé váltam a porral. Kicsit úgy éreztem magam mint egy agyon rágott, kiköpött rágógumi egy száz kilós fickó cipőtalpán. Nyomibb már nem is lehettem volna. - Nem figyeltem eléggé? - kérdeztem vissza döbbenten. Ezt kikérném magamnak, mert Ruby az első barátnőm, akire tényleg figyeltem. - Akkor honnét tudhatnám, hogy a tarkódon sebhelyet úgy szerezted, hogy hegymászás közben leestél, vagy azt, hogy a szüleid szemében mindig a bátyád volt előrébb való - bár az utóbbit hasraütés szerűen is mondhattam volna, de ami azt illeti, pontosan tudtam, hogy az ő gyerekkora se az az amerikai álomba illő típusú volt.
Rubynak éppen akkor jött meg a kedve a kioktatásomhoz, mikor egy medve feküdt rám. Amúgy se bírtam, ha hímek döntenek le a lábamról, de azt különösen nehezen viseltem, ha ez egy állatkerdből szabadult éhes ragadozó. A szívverésem felgyorsult, az életem pedig pillanatok alatt leforgott a szemem előtt. Szinte biztos voltam benne, hogy a medve már rég kiszagolta a félelmem, ami rám nézve elég kedvezőtlen volt. - Ruby - pillantottam rá, mikor arról beszélt, hogy együtt megyünk a diliházba. -, kapd már be.. - nem azzal volt a bajom, hogy dilisnak állít be, az kicsit sem érdekelt. Azzal akadt problémám, hogy éppen olyankor szándékozik poénkodni, mikor Maci-laci kiszemelte magának az ütőerem. Ami azt illeti egy kis részem kezdett hinni Rubynak, sok mindenre magyarázatot adott volna az elmúlt öt percből a természetfeltti létezése. Mindenesetre továbbra se voltam meggyőzve - Szexinek találom mikor okoskodsz, de most jobban tetszene, ha hívnál valakit, aki leszedi rólam ezt az izét - a medve rám morgott, nekem pedig kitágultak a pupilláim. - mármint édes mackót - helyesbítettem, ne nem mintha megszerlidült volna tőle a böszme nagy behemót. Nem akartam Rubyval éppen most leállni veszekedni azon, hogy melyikünknek van igaza, mert jelen helyzetben ő volt magasabb pozícióban tekintve, hogy én a földön feküdtem. Ismétlem egy kicsit talán hittem neki, de még mindi úgy éreztem, hogy ez az egész meghazudtolj a a logikát. Na meg ha van természetfeletti, akkor mért vannak még emberek, mért nem csinálták ki az összeset? Netán mindenki tud varázsolni? Ez márpedig hülyeség, hiszen nekem se volt varázserőm. - Talán volt igazság alapja - mondtam nagyot sóhajtva. A medve szája egyre közeledett a nyakamhoz, ami enyhén szólva fusztráló volt. Túl fiatal voltam még a halálhoz.
Hála' istennek Ruby egy nindzsa volt, szóval ráugrott a medvére. Nem mondom, hogy nem volt furcsa látvány, de éppen nem tudtam vele foglalkozni, mert az kötött le, hogy feltápászkodjak. Meg voltam róla győződve, hogy a vállam kiugrott a helyéről. A telefonom után ku |
Marcus Wyatt Cain
Kicsit elborzasztott a tény, hogy rajtam kívül más nemigen jött segíteni a hölgynek, és tettek úgy, mintha mi sem történt volna. Lehet túl sok az állatvédő és nem jött be nekik a kabátja, vagy mi. Mindenesetre elmondhatom magamról, hogy jó nevelést kaptam még kölyökkoromban, szóval ösztönösen nyújtottam karomat is a kisasszonynak, hogy felsegítsem.
Úgy tűnt bokájának nem esett nagyobb baja, annak ellenére sem, hogy mekkora sarokkal volt ellátva, ezzel hosszabb lábakat kölcsönözve viselőjének. Mintha mormogott is volna valamit az orra alatt, de inkább nem törődtem vele, másrészt reménykedtem, hogy nem dilis. Eszembe sem jutott, hogy micsoda világban élünk, és hogy ő sem hétköznapi emberek sorát erősíti, amíg ki nem ejtette száján, hogy minden boszorkánynak ilyen alakváltóra lenne szüksége. Nos, szerettem a dicséretet és azt is, ha meg voltak velem elégedve, viszont kicsit megrökönyödtem. Egek mindig kifogom a boszikat! Azt mondják a természetfelettiek megérzik egymás auráját vagy milyét, engem azonban annyira hidegen hagyott ez a „csodavilág”, hogy valószínűleg tojtam az egész kisugárzásra. Vajon hány kollegám titkolja valódi kilétét?
Elhesegettem a fejembe férkőzött gondolatokat és konspirációs elméleteket, hogy ki-kicsoda a melóhelyen vagy mit tudnék elképzelni hozzájuk, és a Szőkeségre emeltem minden figyelmemet. Félmosolya kissé ijesztő volt, de lehet csak én beszéltem be magamnak. Hina óta irtózom a boszorkányosdi halandzsától és minden velük kapcsolatos hókuszpókusztól, pedig jó pár év eltelt a mi kis incidensünk óta. Nem tudtam mi lehetne a megfelelő válasz, és mivel csak csípős megjegyzések hada tömte meg búrámat a valódi „gazdám” miatt, úgy döntöttem meg sem szólalok, csak biccentek. Azt fel lehet fogni bárminek.
Magabiztos egyénnel volt dolgom, annyi fix, bár ezt ruházata sem cáfolta. – Marcus – mutatkoztam be én is, miután egy csókot leheltem kézfejére. Las Vegasban eltanult szokás, a luxushölgyek (nem mondom ki, hogy luxusprostik, túl egyértelmű) imádták és valahol el is várták ezt a köszönési módot. Lyla pedig olyan nőnek tűnt, akinek szintén imponálni fog eme cselekedetem, bár nem mintha lenyűgözni szerettem volna. Egyszerűen természetemből adódóan ilyen vagyok. A nők iránti tiszteletem elég nagy, köszönhetően drága édesanyámnak és húgomnak, akiket sajnos már soha többé nem láthatok, emitt pedig szívem folyamatosan összetör. Eszeveszettül hiányoznak és húgom miatti aggódásom az évek során sem csillapodott. Kár, hogy nem viselhetem gondjukat többé, és abban a hitben élnek, hogy a túlvilágon majd találkozunk…
- Nos – köszörültem meg torkom -, gondolja megfelelő volnék? – Nem tudtam mit tenni, csak kitérő költői kérdéssel reagálni. Feszélyezett a helyzet, hogy rögtön alakváltójaként akar tudni, mint valami gyűjtő. Csak ez a bélyeggyűjtéstől kissé… bizarrabb. – És miért kell várni hat, netalántán hét évet? – karba tett kezekkel váram a választ. Lehet nem kellene a pengeélen táncikálnom, viszont valóban érdekelt, hogy mire akart kilyukadnia. Akárhogy is szeretné, hogy szolgálata alá essek, Hina sötét erejének köszönhetően ez nem fog megtörténni. Legalábbis mintha olyasmiről zagyvált volna, hogy ha meghal, én is vele halok. Elég kedves, nem? Persze nem akartam Lylának lelőni a poént, ha addig fajulna a beszélgetés súlya, no meg biztosan birtokába van e információnak. Más kérdés mennyire örülne a helyzetnek, ha megtudná, hogy foglalt vagyok és semmi áron sem szerezhet meg. |
A viccelődési kísérletére nem mondtam semmit, csupán olyan pillantásokat küldtem felé, hogy most elő ne merjen hozakodni a remek humorával. Sokszor már csak kínomban nevettem a faviccein és sokszor elgondolkodtam azon, hogy mégis hogy jutnak eszébe ezek a poénok. Néha napján azért én is elő tudtam rukkolni hasonlóakkal, amiket mindig nagyon büszkén adtam elő neki. Mivel beszéd közben le sem vettem róla a tekintetemet, ezért a szemforgatásai meg a cinikus mosolyai sem kerülték el a figyelmemet, de úgy döntöttem, hogy nem veszek róluk tudomást. Elmondtam mindent, ami hirtelen eszembe jutott a köztünk lévő megromlott kapcsolatról. Már többször is megalkottam egy ennél jóval komplexebb kis előadást a fejemben, de természetesen most, hogy előállhattam volna vele, semmi sem jutott eszembe belőle. Így hát rögtönöznöm kellett, ami jelen esetben azért nem volt nehéz, mert mérges voltam rá, ilyenkor pedig csak úgy jönnek a szavak. Közbeszólás nélkül hallgattam végig a mondandóját. Nem akartam félbe szakítani, mert féltem, hogy azzal belé fojtanám a szavakat. Habár elég nehezen tudtam megállni, hogy ne szakítsam félbe, mikor közölte velem, hogy pszichés problémáim vannak. Igazából annyira nem is lepett meg, hiszen számára a természetfeletti nem több mesénél, ehhez a véleményéhez pedig makacsul is ragaszkodik. Már jó párszor megpróbáltam egy kis értelmet verni a fejébe, de egyszer sem jártam sikerrel. Többek között ezért sem akartam most megint elkezdeni győzködni. Nem lett volna értelme, ugyanis csak azt az elképzelést tápláltam volna benne, hogy nekem pszichológiai kezelésre lenne szükségem. - Lehet, hogy nem mondtad egy szóval sem, de úgy viselkedtél, mintha egyenesen büntetés lenne egy kis időt tölteni velem - mondtam halkan és kissé szomorkásan. Haragudtam rá, amiért ennyire csökönös és csőlátású a világot illetően, de ettől függetlenül még nem vált kevésbé fontossá számomra, ezért minden egyes elkapott pillantása vagy tiltakozása a közös munka ellen nagyon rosszul esett. - És most sem beszélgetnénk, ha én nem erőltettem volna - Az, hogy szó nélkül, gyorsan elviharzott a munkatársi karácsonyozásról, nem éppen arra utalt, hogy meg szeretné beszélni a köztünk lévő dolgokat, hiszen ha nem jövök utána, akkor most nem beszélgetnénk itt. - Ha tényleg támogatásra van szükségem, akkor szerinted te kivetted abból a részed? Simán magamra hagytál, csak azért szóltál hozzám, mert muszáj volt a munka miatt - Már csak a helyzet kedvéért látszólag úgy tettem, mintha tényleg orvosra lenne szükségem. Kissé gonosz módon, lelkiismeretfurdalást akartam okozni neki, azért, ahogy az eltelt pár hétben viselkedett velem. Olyan típus vagyok, aki nagyon nehezen enged magához közel bárkit is, elengedni azonban, még ennél is nehezebben tudok. Főleg, hogyha az a bizonyos egyén Wes. - Én mindig ilyen voltam. Maximum nem figyeltél eléggé - halványan elmosolyodtam. A viselkedésemben semmi sem változott, mióta ismerjük egymást. Most egyedül annyiban más a helyzet, hogy látta, ahogy megölök valakit. A kezdeti depis hangulatomon átlendülve jobban belegondoltam, s arra jutottam, hogy nem feltétlenül rossz, hogy végignézte, ahogy levágom a hárpia fejét. Legalább ezek után nem kell titkolóznom, mondjuk én eddig is nyílt lapokkal játszottam. Az persze már megint más, hogy Wes képtelen elfogadni a pakli valódiságát.
Még akkor sem voltam hajlandó segíteni Wesnek, mikor az alakváltó a földre lökte. Felálltam a padról és odasétáltam melléjük, de megtartottam a tisztes távolságot, nem akartam, hogy a maci azt gondolja, hogy közbe akarok lépni. Persze azt nem néztem volna végig, ahogy széttépi a fiút, de az nem árhat neki, ha kicsit megszorongatja. - Hogy mi történik? Szerintem neked is kezdenek kialakulni azok a bizonyos képzelgések. Ne aggódj, legalább szobatársak leszünk a diliházban. - elmosolyodtam, közben azért fél szemmel figyeltem a medvére, nehogy komolyabb kárt tehessen Wesben. Egyelőre nem támadott, csupán a fiú fölé tornyosult. - Van egy igazán őrült ötletem. Mi van ha eddig végig az igazat mondtam? Te pedig kényszeres tagadásba menekültél és inkább csukott szemekkel éltél, ahelyett hogy elfogadtad volna az igazat? Persze sokkal könnyebb lehetett engem pszichés problémákkal gyanúsítgatni, mint megváltoztatni felfogásodat a világról. Vagy legalább egy kurva esélyt adni a természetfelettinek - igyekeztem nem pont most rázúdítani a haragomat, de eléggé nehezemre esett nem így tenni. - Csak úgy megjegyzem, hogy addig nem segítek rajtad, még el nem ismered, hogy végig igazam volt. Ja és nem ér rávágni, mert úgyis tudom, hogy mikor hazudsz - angyalian elmosolyodtam, közben a medve fenyegetően morogni kezdett, s közeledett a fogaival Wes torka felé. A kezem a kabátom alatt rejtőző pengére csúszott, hogy időben tudjak reagálni, ha az alakváltó támadásba lendülne. Mikor láttam, hogy megfeszülnek a medve izmai, én is akcióba léptem. Pont akkor ugrottam a hátára, mikor felemelte az egyik mancsát, hogy lesújtson vele. Megkapaszkodtam a bundájában, közben a tőröm már a kezemben is volt, amit beleszúrtam az állat nyakába. Felordított és hátravágódott velem. Az adrenalin mind a kettőnket fűtötte, ezért ő nem érezte a sérülést, én pedig a lábamba nyilaló fájdalmat. Biztos voltam benne, hogy eltört, mert nem tudtam mozgatni. Mikor szinte maga alá temetett az alakváltó a kés kirepült a kezemből, s egyenesen Wes előtt ért földet. Közben a medve újra rámrontott, előkaptam egy másik tőrt, amit beleszúrtam a nyakába, hogy távol tarthassam a fogait a nyakamtól. - Wes, dobd ide a pengét! - pillantottam a fiúra, szükgésem volt a másik tőrömre, ugyanis ha kihúztam volna a nyakában lévőt, akkor a harapása elért volna. - Gyorsan! - Láttam az arcán a habozást, viszont egyre nehezebben tudtam távol tartani a medve fogait a húsomtól. - Add már ide! - mordultam rá, mikor továbbra sem mozdult. Az ezt követő események eléggé összemosódnak. Nem tudom, hogy egyáltalán odadobta-e a fegyvert, ugyanis már nem tudtam tovább tartani a medve fejét. A fogai a vállamba mélyedtek, hallani lehetett a csontjaim ropogását. Megragadtam a nyakában lévő tőrt és nagyot rántottam rajta, hogy felnyissam a torkát. A vére spriccelni kezdett rám, de még volt annyi lélekjelenléte, hogy lesújtsom rám a mancsával. A karmai végigszántottak a mellkasomon egészen a nyakammal bezárólag. Másodpercek leforgása alatt a felsőmet átáztatta a mellkasomból ömlő vér, minden egyes levegővételért meg kellett küzdenem, ugyanis fuldokolni kezdtem a saját véremben a nyaki sérülésem miatt. |
Az egész helyzetben az volt a legbosszantóbb, hogy már én se tudtam mit akarok. A józan ész azt diktálta, hogy engedjem el Rubyt, hisz még megannyi hal úszik ugyan abban a tengerben, ahol rátaláltam. De én mégis megmagyarázhatatlan módon kötődtem hozzá, annak ellenére, hogy nehezemre esett a szemébe nézni. Ruby előtt volt két barátnőm, akik különböző jellemekkel bírtak. Az egyikőjük híres volt a hisztirohamairól, amiket csak a szép pofija miatt viseltem egy darabig, aztán kitettem a szűrét. A másik lány bájos volt, kedves, megértő, és érthetetlen okokból rajongott egy magam fajta srácért. Egy darabig elragadó volt, hogy mindenért szabadkozott, még azért is bocsánatot kért, ha társaságban kezdett csuklani. Éppen a törékeny jelleme miatt hullott darabokra, ami köztünk volt, jelentsen ez bármit is. Egy idő után elkezdtem bedilizni a gondolattól, hogy akaratom ellenére fogom megbántani a Bambi lelkét. Ez a paranoia pedig napról napra csak nőtt, és ezért kellett végül viszlátot mondanom a kis nebáncsvirágnak. A drámai vég, hogy miután indokolatlanul kidobtam teljesen megváltozott a jelleme. Finoman fogalmazva elvesztette a szemérmességét. Ekkor eldöntöttem, hogy nekem nincs szükségem kapcsolatra, barátnőre, sokkal jobban tetszett a futókaland fogalma. Rubyt is csak egy éjszakára akartam eredetileg megfűzni, de az ellenkezése és az én kitartásom együttesen meghozta a kapcsolatunk szelét. Teljesen el voltam varázsolódva, így nem vettem észre a vihar előjeleit, csak hirtelen a hurikán közepén találtam magam, ami ellen el akartam zárkózni. Végül nem bántam a dolgot, mert jól éreztem magam a kapcsolatunkba. Sokáig azt hittem, hogy ez azért van, mert Ruby érettebb volt, mint az előző barátnőim, de aztán később rájöttem, hogy igazából a jellemébe voltam beleesve. Ez az indok vetekedett a józan ésszel. Az állás egyenlőre egy-egy volt, mivel leginkább azért haragudtam Rubyra, mert kezdte elveszteni önmagát. Nem is tudom, kinek a szemébe néztem akkor, mikor megölte a lányt, de biztos nem annak a Rubynak a tekintetével találkozott az enyém, aki miatt feladtam az elveimet. Ő valaki teljesen más volt, akitől kirázott a hideg. Ezért sem beszéltem eddig a lánnyal, mert egyenlőre nem sikerült eldöntenem, hogy mit kéne gondolnom, vagy mondanom, esetleg a fejéhez vágnom. Féltem tőle, hogyha beszélnék vele, felhúznám magam, és végül olyan hangnemet alkalmaznék vele szemben, amit még akkor sem érdemelne meg, ha tényleg rászolgált. Pedig tisztában voltam azzal is, hogy ideje lenne tisztázni ezt a szart. Mindig is áhítattal figyeltem a kigyerekeket, ahogyan teljes őszinteséggel mondanak ki bármit, majd felnőnek, és hírhedt hazudozokká válnak. Nincs a világon őszintébb egy hat éves gyereknél, úgyhogy néha csak azt képzeltem, hogy hat éves vagyok, ha féltem valaki hozzám közelállónak az igazságot a szemére hányni. A tudat, hogy néhány percre ártatlan gyerek lehetek, segítette az ajkamara a gyilkos szavakat. Mikor meghallottam Ruby hangját is előbújt belőlem a kicsi Wes, aki őszintén tudott nyilatkozni. Nem próbáltam menekülni, most vagy soha túl kellett esni ezen a fogfájós veszekedésen. - Cseveghetnénk az időjárásról - vetettem fel viccelődve, akaratlanul is ezzel próbáltam leplezni az idegességem, és oldani a túlfeszült légkört. De elég hamar beismertem magamnak, hogy ennek nincs itt az ideje, úgyhogy inkább elnémultam.
Én próbáltam komoly maradni, és fegyelmezetten végig hallgatni Ruby monológját, de képtelen volt kontrolálni az arcizmaim. Mintha egyes részeknél önmaguktól forogtak volna a szemeim, és húzódott volna cinikus mosolyra a szám. Például ott volt a "felnőtt férfi" rész, ami már önmagában ironikus volt tekintve, hogy mindössze alig egy het voltam nagykorú. Kíváncsi lettem volna, hogy mióta várt erre a percre, hogy ezt a fejemhez vághassa. Vagy csak eddig nem volt tisztában vele, hogy egy kiskorúval feküdt le? Miután befejezte a beszédét, némi csend állt be. - Oké - közöltem végül zavartan, miközben a bájos mosolyát néztem. Újabb kínos csend következett, mert nem találtam rá a hangomra, nem tudtam, hol kezdhetném el a gondolatmenetem. - Gondolkodtam a történteken... na meg rajtunk is - krákogtam egyet, ugyanis borzamasan kellemetlenül éreztem magam ebben a helyzetben. Általában nem esett nehezemre kiosztani valakit, de Ruby esetében ez felért egy kínzással. - És... mármint, hogy... - dadogtam, ami teljesen kiidegelt. Utáltam, ha nem találtam a megfelelő szavakat. Ingerülten felsóhajtottam. - Amit mondoani fogok, azt nem azért mondom, mert utállak, vagy meg akarlak bántani, vagy valami hasonló, sőt ellenkezőleg, szeretnék segíteni, és itt már nem tudok saját erőmből segíteni. Kezdenek kicsit betegesek lenni a képzelgéseid, egy szakértő, egy orvos tudna változtatni ezen - szinte biztos voltam benne, hogy ezért Ruby meg fog ölni, de valakinek szenbesíteni kellett. Olvastam valahol, hogy a pszichés betegek nem ismerik el a saját állapotukat. Talán éppen Ruby egyik cikkében olvastam róla, akkor meg pláne meg kellett értenie, hogy igazam van. - És én egy szóval sem mondtam, hogy ne legyünk barátok. Hiszen mi még akkor is barátok leszünk, ha igazából már nem vagyunk azok - halkan felnevettem, és kínomban beletúrtam a hajamba. Ezt arra értettem, hogy annyi mindent tudtunk a másikról, amennyit valószínűleg senki más nem fog tudni rólunk az életünk során. Ruby például olyan dolgokat is tudott rólam, amiket még én se tudtam, mint például, hogy milyen méretű ruhákat hordok. Ha én vásároltam, akkor csak találomra emletem le dolgokat a polcokról. - És amúgy is, neked most leginkább a család és a barátk támogatására lenne szükséged - ezt a neten olvastam a pszichés beteg keresőszócska találatai közt. - Hülye lennék, most itthagyni téged. Komolyan aggódom érted. Hova tűnt a Ruby, akit én ismerek? - kérdeztem szomorkásan a szemébe nézve.
Nekem először fel se tűnt a harmadik fél megjelenése, és mikor belépett a látóterembe, se vettem róla tudomást. Általában nem szenteltem túl nagy figyelmet jött-ment részegeknek. Ha a barátaim rúgtak be, természetesen az egy más helyzet volt, rajtuk őszintén tudtam nevetni, az ilyeneket pedig inkább csak elkerültem. Nem is értettem, hogy Ruby mért szán rá egy árva szót is. Ha tippelnem kellett volna a dühét szerncsétlen flótáson vezette le, ha már engem nem osztott ki emlékezetes módon. Aztán a fickó megingott, és éppen engem talált meg, mint első stabil pontot. Mázsás súlyával nyomta lefelé a vállam, ráadásul görcsösen szorította az említett testrészem. Gondoltam, majd visszanyeri az egyensúlyát, és tovább áll, ehelyett hirtelen szúró fájdalom nyilalt a vállamban, mire felszisszentem. - Ne ilyen erősen haver - mondtam, majd a kezére pillantottam, ami inkább egy medve szőrős mancsára hasonlított. A tekintetem felvezettem az arcára, ami viszont teljesen emberi volt a menő kontaktlencséjét leszámítva. Nem értettem mért jár mostanában mindenki menő jelmezekben, már rég elmúlt halloween. Minden esetre úgy éreztem, hogy lemaradtam valami kontaktlencse divat őrületről. A fickó közölte, hogy tartozok neki, majd lökött rajtam egy nagyot, én pedig a földön találtam magam törött csigojákkal, vagy ha azok nem is törtek el, biztosan szenvedtem egy kisebb agyrázkódást, ugyanis a pasas feje átváltozott egy medvéévé, majd a teste is követte az átalakulást. Tompba sikolyokat hallottam, de igazából nem érdekeltek túlzottan, azon agyaltam, hogy vajon ennyire bevertem volna a fejem? - Mi történik? - kerestem aggodalmasan Ruby tekintetét, de mielőtt rátalálhattam volna, Bubu maci fölém magasodott, és az arcomra csorgatta a nyálát. - Csípjen meg valaki! - motyogtam magam elé, miközben próbáltam hátrálni. Meg mertem volna rá esküdni, hogy álmodok. |
A karácsony sokak szerint egy mondvacsinált ünnep volt, szerintem pedig az év legnagyszerűbb napja. Sokat jelentett nekem régen, mert a családomban ilyenkor egy napra elapadtak az örökös viták. Persze végül kitagadtak, úgyhogy mostanra legszívesebben egy kötélen lógva látnám őket, ahogy fuldokolnak, és arra kérlelnek, hogy segítsek rajtuk, de én csak hátat fordítanák, ahogy ők tették annó velem. Azt mondták, többé nem vagyok a lányuk. Ez azért vicces, mert sose voltam igazán a lányuk. Nekem addigra már volt egy másik családom, egy új családom, akiket mindig is jobban szerettem, mint a vérszerintit. A fiaim miatt - Aidennel az élen - lettek boldogabbak a napjaim. Karácsony napja pedig a csúcsdísz volt az évünk karácsonyfáján. Imádtam nézni, ahogy az ajándékaikat bontják, és őszinte mosoly kerekedik az arcukon. Félreértésbe ne essünk, én nem vásároltam meg a szeretetüket, ők mindig is szerettek enegem.
A szilveszter kivétel nélkül lesúlytott a karácsony felhőtlen boldogsága után, ez idén se volt másképp. Mikor reggel felébredtem, nehezen kaptam levegőt. Elejtettem néhány könnycseppet, de mivel megfogadtam, hogy nem sírok a fiaim előtt, így visszaszívtam minden bánatom. A szilveszteri rutinom ettől függetlenül csináltam végig. Felvettem egy fekete ruhát, amit csak az igazán gyászos napokon hordtam. Ugyanis a fekete színt a halálnak tulajdonítottam, így az év többi napján nem hordtam ezt a árnyalatot. Meggyújtottam a lakásban felelhető összes gyertyát legkedvesebb Noelem emlékére, akit éppen két éve vett el tőlem az a rohadék sors. Aidenben nap, mint nap felfedeztem egy darabka Noelt, de ez szilveszter napján érintett a legrosszabbúl. Mikor belenéztem reggel a szemébe, vegyes érzelmek keringtek bennem. Úgy éreztem, hogy egy hajszál választ el a zokogástól, aminek a végeredménye az lett, hogy torkom szakattából kezdtem kiabálni a fiúval. Még nekem sem volt teljesen tiszta, hogy miket vágtam a fejéhez. Olyan volt, mintha Noellel üvöltöznék, és úgy éreztem megérdemli, amiért önzőmódon egyedül hagyott. Ezután a jelenet udán, tudtam, hogy nem maradhatok tovább egy légkörben Aidennel, úgyhogy meghagytam Liaméknak, hogy vigyék elvalahova, csinálják azt a mai nap, amit akarnak. Persze az "az amit akarnak" részt úgy értettem, hogy az én szabályaim keretein belül engedtem el őket. Ezt nem is mondtam ki nyíltan, reméltem, hogy ők maguk is tisztában vannak a játékszabályokkal. Szinte egész délelőtt csak feküdtem, és gyászoltam. Késő délutánra a gondolataim eljutottak odáig, hogy Noel biztosan szánalmasnak találná, ahogyan tétlen roskadok magamba az év utolsó napján. Ennek nyomán döntöttem el, hogy akkor kimozdulok. Szilveszterhez híven öltöztem csillogós dolgokba, bár a fekete még visszaköszöntött a neccharisnyám és a blúzom színébe.
A városban mindenki jól szórakozott, legalábbis az arcokból úgy szürtem le, ami elég visszarettentő kép volt. Mért ilyen boldog mindenki egy ilyen szomorú nap? Persze ők nem ismerhették Noelt, de mégis. Mért nem gondolnak bele, hogy emberek ezrei hulltak el csak a mai nap? Az emberek olyan önzőek, csak a saját boldogságuk számít nekik, és mi van más gyászával, azt mért kell elrontani a mosolyukkal? Micsoda pofátlanság. A sétányon haladtam éppen végig, mikor csúnyán nekem jöttek. A magassarkúmban a bokám seperc alatt kiment, és már a földön is voltam. Persze a bocsánatkérés luxus volt, ahogyan a segítség is. Na nem mintha nekem, bárkitől is segítségre lett volna szükségem. A kificamodott bokámat helyre raktam egy magamban elmormolt gyógyító bűbájjal, mikor is feltűnt egy felém nyúló kéz. A holmim volt nála, amit egy halk köszönöm mellett elfogadtam, és visszaraktam a helyére, a kissé megtaposott táskámba. Elfogadtam a segítő jobbját a felkeléshez, majd leporoltam a ruhámat. Nem fáztam különösebben a neccharisnyában, de a földön ülés már nem esett annyira jól. - Minden boszorkánynak ilyen alakváltóra lenne szüksége - húztam egy félmosolyra ajkam. Természetesen egyből leszűrtem, hogy nem halandó. Annyi alakváltó vett körül, hogy a kisugárzásukból azonnal meg tudtam különböztatni őket a többi természetfelettitől. Az én fiaim nem voltak ilyen illedelmesek, de minden erőmmel azon voltam, hogy megneveljem őket. A lázadó kamaszkorukban állítottam meg növekedésük, úgyhogy nem is vártam mást tőlük, de éppen így voltak számomra annyira szerethetőek. - Lyla - nyújtottam felé egy kézfogásra a kezem. - Hat-hét év múlva szívesen látnálak köreimben - szakadatlan bámultam szemeibe. Imádtam ha egy férfinek zöld szemei vannak, a Ford fiúkak is zöldes árgyalat derengett tekintetükben, talán ezért vonzott ennyire. A szeme és jelleme együttesen abszolút elnyerte a tetszésemet, ezért is vállaltam volna be, mint alakváltót. Kár, hogy Aidenek még volt néhány éve, míg utolérte korban ez előttem álló férfiút. Azt nem tudtam megmondani, hogy hűséges-e egy boszorkányhoz, vagy csak teng a világban. Persze engem az se különösebben érdekelt volna, ha valakinek az alakváltója, ugyanis nem igazán keltett félelmet bennem, hogy leszámoljak egy másik boszorkánnyal, mert már volt már példa. |
Marcus Wyatt Cain
Friss lakosknak nevezhetem magam ebben a kisvárosban, és megfogadtam magamnak, hogy megpróbálok szocializálódni. Jól viseltem a magányt, másrészről meg tömegben is érezheti magát az ember egyedül. Az elmúlt hetekben – talán egy bő hónap is eltelt – a munkára fókuszáltam, mindent elvállaltam; ha a többiek betegségtől dőltek ki szép sorban, én ott voltam és mindenkit helyettesítettem, feltöltöttem a készletet, pakolásztam, rendelést adtam le, a vevőket szolgáltam ki és könyveltem a kiadásokat. Egy tisztességes ember is lassacskán elvesztené a józan eszét, ha éjjel-nappal csak a munka foglalná le, kivételt képeznek talán a munkamániások. Én is kezdtem megérezni magamon, hogy gyengébb vagyok, legfőképp a számlák és a sok-sok szám, kiadás ment az idegemre, amikor már két számot nem voltam képes összeadni hibázás nélkül. Így döntöttem, hogy az ünnepeket kicsit meghosszabbítom. Kijöttem a polgármester beszédére is aznap, most pedig egy színpadi előadás után voltam. Valami modern tánc egyesület kreált valamit a színpadon. Sportember vagyok – voltam -, de a táncban egyáltalán nem vagyok benne. Mondjuk egy hölggyel könnyedén lejtek egy keringőt, ha úgy adódna.
A sétányon egyre több ember kavargott, az este beköszöntével sokkal többen tódultak a színpadok köré és a vásár is szebbnek hatott, ami nyilván jól mutatott az Instagramon. Törzsvásárlónak számít a kishölgy, aki kikupált az internetes felületek hókuszpókuszából, természetesen ki nem hagyva a ma „menőnek” számító alkalmazásait. Olykor elvéltem, hogy csak miattam tér be, bár meg kell hagyjam, élveztem a társaságát, de nem úgy. Lényeg a lényeg, amíg ott ücsörögtem egymagamban a padon nem egy lánytársaságot láttam, akik pózolva a telefonnak fényképezik magukat. Olybá tűnhettem, mint aki vár valakit vagy valamit. Tekintetem mikor kire esett, megnéztem mindenkit, aki kivívta valahogy a figyelmemet. A következő delikvens, akin megakadt szemem egy nő volt. Arany csili-vili tüllszoknya – atya úristen, ilyet hordanak az utcára? -, neccharisnya, arany magassarkú – ha már a borzasztó színválasztásnál tartunk… -, de a hab a tetején egy fehér szőrme bunda. Rendesen kirázott a hideg, akár belőlem is készíthették volna! A fehértigris énemből legalábbis. Rendesen felállt a szőr a hátamon, ahogy eme gondolat végighasított fejemben. Sose gondoltam még bele mi lenne, ha elkapna egy ilyen idióta vadásznak magát valló nyomorult, pedig már egy ideje élek alakváltóként.
Elborzadva kerestem a következő célszemélyt, aki kicsit eltereli gondolataimat, amikor a magát Primadonnának képzelő kisasszonynak nem ment volna egy suhanc, ezáltal pedig okkersárga levéltáskájából nem potyogtak volna ki pipereicuccai. Egyből ott teremtem, mielőtt a többi személy arrébb rúghatta volna a tárgyakat. Mindig elcsodálkozom, hogy egyesek mennyire figyelmetlenek. Kezembe akadt egy felismerhetetlen külsejű izé. Lezártam ujjaimat, így elzárva látványát és sietősen visszaadtam tulajdonosának. – Meg van mindene? – érdeklődtem udvariasan, s ha elfogadta kezemet, akkor felsegítettem. Tőlem jóval fiatalabbnak tűnt a hölgy, annak ellenére is, hogy ajkait erős vörös rúzzsal hangsúlyozta. Csinos arca volt, és szőke, fényes haja némi kislányos bájt kölcsönzött külsejének, azonban öltözéke teljesen elrontotta az összképet, legalábbis az én szemüvegemen keresztül. Nem voltam nagy divatguru és nem is igazán követtem ezeket, viszont megdöbbentő látvány volt. Ha azt akarta elérni, hogy minél több szempár rá szegeződjön, biztos elérte célját. Ekkor vettem csak észre, ami igazán rátette az i-re a pontot: gyöngysor. Leszűrhető volt, hogy nem kell kuporgatnia, hacsaknem a szülei pénzén él. Igazából ezt is el tudtam képzelni róla, hogy valami flancos nemesiféle család sarja. Vagy Sugar Daddy kellék. Rögvest Hina jutott eszembe és a hányinger környékezett. Nagyon remélem, hogy nem még egy ilyen féleszűbe sikerült összekeverednem. Cseppet sem a párkeresés volt a fő célom, de undorodtam azoktól az emberektől, akik képesek eldobni az igaz szerelmet a pénzért, akiknek a pénz a legelső érték! Nem tértem efelett napirendre, akárhogy is olvastam erről vagy meghallgattam mások véleményeit. Lehet, hogy az én csalódásom áll amögött, hogy egyszerűen képtelen vagyok megérteni ezt a jelenséget. |
Azt találtam a legszomorúbbnak a szakításunkban, hogy pont akkor romlottak el megint a dolgok, mikor végre láttam valamennyi esélyt az újrakezdésre. Talán jobb is, hogy így történt, mert később biztosan sokkal jobban fájt volna. Nem mintha így nem éreztem volna mocskosul magam, de azt be kellett látnom, hogy ez elkerülhetetlen volt. Wes túlságosan is ragaszkodik ahhoz, hogy természetfeletti nem létezik, én pedig nem tudok úgy élni, hogy ne legyen közöm a természetfelettihez. Még ha nem is lennék vadász, ott van Tipitopi, aki egy szörnyen édes képviselője annak a világnak, aminek Wes esélyt sem ad arra, hogy valódinak bizonyuljon. Szerintem azt nagyon mondanom sem kell, hogy semmiért és senkiért sem mondanék le a torzszülött kiskutyámról. Pár napig kissé szomorkás volt a hangulatom, de azt nem mondanám, hogy magam alatt voltam. Tipitopi mellett elég nehéz lett volna, ugyanis megérezte, hogy rossz a kedvem, ezért minden nap csinált valami hülyeséget, amin egész nap nevettünk Linkkel. Szerintem a bátyám azóta várt arra, hogy előadja "az én megmondtam" beszédét, hogy összejöttünk Wessel. Tudtam, hogy igaza van, de attól még nem volt kevésbé idegesítő az, hogy mennyire örül annak, hogy igaza lett. Így jobban belegondolva meglepően könnyedén túltettem magam azon, hogy vége lett a kapcsolatunknak. Lehet azért, mert nem is fogtam fel teljesen, hogy tényleg ennyi volt. Nincsen több közös jelmezes kép, autós mozizás vagy szexkazi. A mai napig nem tudom elhinni, hogy tényleg csináltunk egyet, egyszer visszanéztük közösen, azóta egy pendriveon van a felvétel valahol elásva a szobámban. Soha nem akarom újra látni. Nem mintha ne lett volna szexi, csak volt valami nagyon fura abban, hogy kívülről látom magam szex közben. Wesnek is van belőle egy másolata, de szerintem ő is hasonlóan vélekedik róla.
Mivel a világ nem állt meg forogni, csak mert véget vetettünk a kapcsolatunknak, ezért meg sem fordult a fejemben, hogy ne menjek be melózni. Az elég hamar nyilvánvalóvá vált számomra, hogy Wes kerül engem. Nem akartam rászállni, na meg nem is tudtam volna mit mondani neki, ezért csak akkor álltam szóba vele, mikor az elengedhetetlen volt a munkához. Mivel mindenki tudta az irodában, hogy remek csapat vagyunk, ezért továbbra is kaptunk közös feladatokat. Én hajlandó lettem volna arra, hogy összedolgozzunk, de Wes továbbra is passzív volt. Így, hogy azért elég sok időt töltöttünk megint együtt, kezdtem kicsit újra a szomorkodós állapotba lépni, mert egyre jobban hiányzott a fiú. Az nem számít, hogy együtt dolgoztunk, mert olyanok voltunk, mint két idegen. Mikor nem tudtam tovább szó nélkül hagyni a viselkedését, megjegyeztem, hogy kurva gyerekesen viselkedik, de vagy meg sem hallotta vagy egyszerűen nem érdekelte. Már említettem, hogy nem szándékoztam Wes képébe mászni, tehát valamennyire - a magam módján - tiszteletben tartottam, hogy térre van szüksége, mikor azonban a főnökünk közölte, hogy vagy rendbe hozzuk a dolgainkat vagy repülünk, végeztem a finomkodással. Több alkalommal is próbáltam megbeszélni Wessel a dolgokat, de vagy közbejött valami vagy csak ő nézett teljesen levegőnek. A céges buli pont kapóra jött, mert onnan biztosan nem megy haza addig, még nem beszélt velem.
Éppen az egyik titkárnővel beszélgettem, mikor megéreztem magamon Wes tekintetét. Azt hittem, hogy mikor ránézek, akkor majd elkapja a pillantást. Ez azonban nem így történt, ugyanis a tekintetünk összekapcsolódott anélkül, hogy bármelyikünk is megszakította volna a szemkontaktust. Nem tudom, hogy mit mondott neki a mellette ülő, viszont biztos nem az időjárásról kérdezgette, ugyanis Wesnek majdnem sikerült megfulladnia a pezsgőtől. Csak figyeltem, ahogy a fiú elhagyja a helyiséget. Aztán eszembe jutott, hogy ennél talán nem lesz jobb alkalmam, hogy beszélhessek vele, ezért szó nélkül felálltam és utánasiettem. A ruhatárban már nem volt ott a kabátja, ezért felvettem az enyémet a táskámmal együtt, s elhagytam az épületet. Elindultam a sétányon, hátha meglátom valamerre West. Meg is pillantottam az egyik padon, gyorsan levágódtam mellé, mielőtt még észrevehette volna, hogy közeledem és esélye lett volna arra, hogy kereket oldjon. Ha megpróbált felállni, akkor elkaptam a kezét, s visszahúztam. - Beszélnünk kell - néztem egyenesen a szemeibe, aztán bele is kezdtem a mondókámba. - Nem érdekel, hogy nem hiszel nekem és tiszteletben tartom azt is, hogy azt sem akarod, hogy barátok legyünk. Viszont ezt a gyerekes viselkedést fejezd be. Felnőtt férfi vagy, tehát viselkedj is úgy. Ami kettőnk között történt az a magánéletünk, nem szabadna hogy hatással legyen a munkánkra. Engem nem fognak egy ilyen dolog miatt kirúgni, ezért szedd össze magad vagy én foglak - egy angyali mosoly jelent meg az arcomon, ami elég éles kontrasztot alkotott az erősen csattanó szavaimmal.
Már azelőtt éreztem egy harmadik személy megjelenését, hogy megszólalt volna. Ahogy felpillantottam rá, azonnal feltűntek az állatias szemei. A szavainak nem volt jelentősége, viszont egyértelműen provokált minket, miközben tökéletesen eljátszott a részeget. Más talán elhitte volna, hogy a pia beszél belőle, de én tudtam, hogy a gyors anyagcseréje miatt nem tud lerészegedni. Legszívesebben elküldtem volna a picsába, de a hárpiával történtek miatt nem akartam így rámordulni Wes előtt. - Nem tudom, hogy feltűnt-e, habár eléggé nyilvánvaló, hogy ez egy magánbeszélgetés, ami egyáltalán nem tartozik magára, arról nem beszélve, hogy senki sem hívta. Tehát itt az ideje annak, hogy odébb álljon - Nem akartam túl durva lenni vele, mert Wes egy átlagos részeg tagnak láthatta. Biztos vagyok benne, hogy valahogy megmagyarázta magának a férfi átalakult szemeit. Természetesen az alak nem hagyta ennyiben a dolgot, úgy tett mintha elveszítette volna az egyensúlyát, s megtámaszkodott Wes vállába. Elég durván megszorította, a megjelenő karmai pedig bele is fúródhattak a fiú vállába. Én azonban továbbra sem tettem semmit, addig nem voltam hajlandó segíteni, még Wes be nem ismerte, hogy az itteni alak mégse ember, mert azért egy medve mancsa nem éppen normális végtag az embereknél.
|
Nem viselt meg túlzottan, hogy Ruby kimondta a kapcsolatunk végszavát, végtére is én adtam a kezdő lökést hozzá. Képtelen lettem volna a történtek után úgy nézni a szemébe, hogy ne kavarodjon fel a gyomrom. Én megtartottam a titkát, hogy megölt egy ártatlan embert, de nem akartam róla beszélni. Képtelen lettem volna erről valaha is emberi módra beszélni. Jobb volt hallgatni, bár ettől a fejemben visszhangzó hangok nem csillapodtak. Mikor egyedül voltam szüntelen azon agyaltam, hogy mit tehettem volna másképp, de bárhogy próbáltam menteni a lelkiismeretem, az már kormos volt a bűnösök csillapíthatatlan tüzétől. Tudtam, hogy valahol én tehetek az egészről, és mégis teljes gőzzel próbáltam kivonni magam a felelősség alól. Haza se nagyon mentem, mert a vizuálisan állandóan lepergett a szemem előtt, ahogyan Ruby megöli a másik lányt. A munkából, pedig igyekeztem lógni ugyan ezzel az indokkal. De mivel lassan két hónapja kerültem a melót, a hárklis főnököm úgy döntött, hogy betoltom a héten a képem, vagy kirúg. Az első lehetőséget választottam, mert jobban szerettem ha van tető a fejem felett, és ez csak úgy volt abszolválható, ha pénzt kerestem és lakbért fizettem. Persze Ruby is bent volt minden egyes nap, mikor én is megjelentem. Ennek hatására héten kezdett kikristályosodni a fejemben, hogy az emberek mért mondják, ne kezdeményezz kapcsolatot egy munkatárssal. Az egyik nap rosszabb volt a másiknál, mert bárhogyan is próbáltam kerülni Rubyt, valahogy mindig összefutottunk. Az összefutás még csak hagyján volt, ugyanis olyankor szó nélkül el tudtam menni mellette, de a főnök nem bírta megállni, hogy ne osszon be minket közös munkára. Átlagban mi tudtunk a legjobban csapatban dolgozni a szerkesztőségbe, így ez nem volt meglepő, de ezúttal meghanyatlott a csapatmunka. Én nem óhajtottam Rubyhoz szólni, aminek az lett a végeredménye, hogy az írásától hangulatban teljesen eltérő képeket készítettem. Mondanom se kell, hogy a főnök teljesen ki volt borulva, hogy már mi is "züllünk". Közölte, hogy nem érdekli, mi van a magánéletünkkel, de ő azt nem tűri el, hogy ez kihasson a lap jövőjére. A végső utasítás pedig úgy hangzott: "Oldjuk meg a problémáink, különben mindketten szedhetjük a sátorfánkat." Én továbbra is szerettem a tetőt a fejem fölött, de képtelen voltam Rubyval beszélni emberek módjára, holott megígértem magamnak, hogy nem fogok gyerekesen viselkedni.
Azóta éppen egy nap telt el, és azóta nem bírtam rávenni magam, hogy leálljak beszélgetni a lánnyal. A céges karácsonyi bulin is csak távolról néztem, de ezúttal nem éreztem hányingert, és nem kerített a rossz érzés hatalmába. Pusztán csak bámultam, és azon agyaltam, hogyan jutottunk odáig, hogy már nehezemre esik hozzá szólni. Mikor először beszéltünk sokkal felszabadultabb voltam, mint azokban a percekben, és még innom se kellett hozzá. Most pedig a harmadik pohár pezsgőn voltam túl, de még mindig nem tudtam erőt venni magamon. Egy másik kollégéval folytattam egyhangú beszélgetést, éppen a gyerekeiről mesélt, én pedig néha bólintottam egyet, de közben végig Rubyt bámultam. Még az se hátráltatott, hogy mennyire feltűnően méregettem, és még a családos kolléga is észre vette ezt. A száját elhagyó mondat viszont igazán ledöbbentett: - Ti akkor most már nem kúrtok? Szabad a csaj? - ez az egész annyira ledöbbentett, hogy a számban lévő korty pezsgőt félre nyeltem, és fuldokolva kezdtem köhögni. Nem hagyott egyhamar alább a köhögés, úgyhogy inkább kimentem a helyiségből, és a folyosón kaptam új erőre. Eztután már kedvem sem volt visszamenni. Hála istennek, a kabátok egy külön szobában voltak, így nem kellett visszafordulnom, és kínosan távoznom. Felvettem a dzekim, és kiléptem a sétányra, ahol megcsapott a tél kellemesen hűvös levegője. Kerestem egy üres padot, aminek leültem a támlájára, és onnét csodáltam a fényeket, amik lilára festették az elhaladó emberek arcát. |
|
[11-1]
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Téma: Szerepjáték
