|
Témaindító hozzászólás
|
2017.12.13. 14:17 - |
 |
[11-1]
Hydron hogy ha valamit nem pozitívan fog fel vagy nem próbálna rávilágítani a jó oldalra, akkor bizton állíthatom, hogy vagy egy Hydron klónnal van dolgom vagy valami nincs rendben vele. Szerintem ha maga alatt is van, akkor is ontja magából a pozitívumot. Megmosolyogtam, hogy megdicsérte az emberi formám, tőle valóban jól esik, hiszen neki sem ez az eredeti alakja és valamiért ezáltal többre van becsülve az én szememben. Soha nem fogadom úgy a bókokat, ahogy kéne, főleg ha a korosztályom (vagy pedofilok) dicsér. Régen, amikor még nem jöttem ki a démoni gyakorlatból, növelte egomat, azonban mára már üres szavaknak hatottak a szép szavak. – És nem hiányzik a sok-sok fejecskéd ilyenkor? – kuncogtam. Nem igazán érdekelt, hogy mások mit hallanak ki a beszélgetésből. A mezei emberi lények nem is törődnek ezzel, netalántán csak buggyantnak néznek. Ha vadász járkálna errefelé biztosabbra kellene mennie. Magunkat ismerve, egyikünk sem a bajkeverő típus, szóval halál nyugodtan tettem fel kérdésemet.
- Azt mondod, hogy vannak olyan megszállottak, hogy még a filmekben is néznék a valóság alapot? – hökkentem meg, kis fintorral arcomon. Tudom, hogy borzasztó habitussal rendelkeztek a vadászok és az újoncokról ordított, hogy azok; merev testtartás, túlzottan körültekintő és így tovább. Lehet a lopakodó üzemmódot kellene nekik előbb megtanítani, hiszen ha vérszomjas dög lennék, ezekre a kezdőkre mennék, és már meg is lenne csapolva a létszám.
Feldolgoztam kérdését, miszerint nem-e lépnék tovább a sulis közegből. Biztosan megjelent arcomon egy csúfondáros grimasz, azonban átgondoltan válaszoltam. – Nem vagyok valami tanár típus – kezdtem bele, majd egy nagyobb sóhajjal folytattam. – Szerintem engem kicsinálnának ezek a tökkel ütöttek. Igaz, hogy egyetemi tanárként nem kell annyit foglalkozni velük, csak leadni az anyagot, aztán szevasz tavasz –gesztikuláltam kezeimmel -, viszont felelősséggel jár és… meh – végül is csak megmaradt a grimasz a végén, ami azt hiszem mindent elmondott a szavak helyett is.
Szívesen csevegtem volna még Hydronnal és kíváncsi is voltam a véleményére meg arra, hogy ő mit gondol a tanári pályáról. Egyszer úgyis muszáj túllépnem a diákságon, végső esetben meg fogom unni. Riley-t eléggé ridegen fogadta, bár nem csodálom, hogy nem imponál nála a részeg bemutatkozása. Ritka eset, amikor Riley józan, és ezt tökéletesen bizonyította a mostani helyzet is. Ja, és rögvest lökte a hülyeségét. – Tudod, hogy ösztöndíjas vagyok, nem kell a jegyekért pluszban tepernem – tettem karba a kezem és amolyan „inkább igyál és ne nyisd ki a szádat” fejet vághattam. Telepatikus képességekkel nem rendelkeztünk, viszont egész jól kiismert a srác és biztos voltam benne, hogy tudja mire gondolok és mi olvasható le az arcomról. Azt természetesen még csak nem is sejtette, hogy több volnék, mint ember. Ahhoz mindig részeg volt, hogy megmaradjon benne a részleges átalakulásom, amivel a hülyéket ijesztettem el körülötte. Ó, hogy hányszor mentem meg a seggét! Bocsánatkérő pillantásokat vetettem az idősebb felé, remélve nem fog túlzottan kiakadni. Riley hatalmas tehetség volt… abban, hogy hogyan botránkoztassa meg az embereket. A polgárpukkasztó és ő szinte egy fogalom volt. – Persze, persze – intettem le. – Szó szerinti szopással nem lehet mindenkit levenni a lábáról – forgattam meg szememet drámaian. Nyilván léteztek csitrik, akik így éltek meg az egyetemen, azonban nem mindenkinél vált be ez a jó öreg taktika. Ha meg bele is mentek a tanárok, akkor nem biztos, hogy tovább is engedték az illetőt, kihasználva sík hülyeségét.
A hangulat nem akart melegedni, hacsak Riley rá nem mozdult Hydronra, ha bekövetkezett volna ez a lépés, akkor is gyorsan dobtam egy mentőövet. – Mi lenne ha tovább állnánk? – mosolyodtam el angyalian és még mindig a két hím között szobroztam. Pár pillanatig vártam a válaszra, s ha jött is, ha nem, elindultam amerre jónak láttam.
[FOLYT. KÖV.: RÓZSALIGET] |
Maga Delilah a tanúm arra, hogy koránt sem voltam a legrosszabb formámban, sőt - ha csak nincs rá nyomós okom, ennél sokkal több alkoholt el szoktam tüntetni a partihangulat kedvéért -, de most épp csak a véletlenen múlott, hogy nem mentem neki senkinek, miközben átoldalaztam a tömegen. Persze teljesen hiába gonoltam úgy, hogy ügyesen kerülgetem az embereket, egy perccel később már tényleg a kabátom ujján belül éreztem a pohár tartalmát, ami mégegyszer megerősített abban, hogy később vissza kell jönnöm. Részben az utántöltés, részben pedig a küldetésem miatt - utóbbiban akár a Delilah-féle trükköknek is hasznát vehettem volna, és éppen arra készültem, hogy felvázoljam a kialakult helyzetet, mikor megpillantottam a lány társaságát.
Tényleg alaposan végigmértem az előttem álló férfit, már amennyire képes voltam egy helyre fókuszálni a tekintetem, és akkor még fel sem tűnt a nem szokványos köszönése. Ha jobban figyelek, már alapból ezen is elröhögcséltem volna egy darabig, Delilah szavai viszont éppen ezután estek le és nyertek végre értelmet a fejemben.
- Pontosan milyen jegyet akarsz? - ha később kortyoltam volna az italból, most biztosan a csávóra köpöm az egészet. Reméltem, hogy a lány nem enged el bosszúból, amiért csak úgy figyelmen kívül hagytam a felém küldött pillantását, hiszen gyakorlatilag azóta álltam egyenesben, hogy belém karolt. Én még támogattam is volna, ha kiderül, hogy tényleg efféle tervei vannak a tanárával, de ilyenkor még az általánosnál is nehezebbre esett magamban tartanom a gondolataimat. A sokadik pohár méregdrága puncs után egyszerűen megszűntem tisztelettudó, erkölcsös Rileynak vagy épp jó barátnak lenni.
- Még csak nem is szóltál erről soha - suttogtam, vagyis akartam suttogni Delilah-nak, miközben még mindig a velem szemben állón legeltettem a tekintetem. Újra a számhoz emeltem a poharat, hogy végre eltüntethessem belőle a maradékot, és ha úgy alakul, rögtön mehessek is a következő adagért. A legutóbbi néhány változatnak már gyanúsan ismerős volt az íze, de még így is reménykedtem benne, hogy nem értem a kínálat végére idejekorán. - Így átmentem volna én is - nevetgéltem tovább, habár sosem erőltettem meg magam kifejezetten, mikor a továbbtanulásról volt szó. |
- Hmm… szerintem ezzel a testnek nevezett valamivel jobban jártál, mint sokan mások. Legalábbis az eddigiek alapján minden nőnemű panaszkodik a teste miatt. Számtalan embertől hallottam már, hogy vékonyabb szeretne lenni, te pedig mindenképpen annak tűnsz. - próbáltam valami pozitívumot találni neki eme létben. - De gondolj bele, ők nem tudják, hogy mit vesztettél el, ahogy én sem. Mivel nekem sokkal kevésbé volt emberi alakom, így egészen sokat nyertem vele. - vidáman rámosolyogtam, hisz egyebet nem tehettem némi lelkendezésen kívül, noha pontosan tudtam, hogy neki nem lesz jobb attól, hogy én szeretem az emberi létet.
- Hmm… szerintem én tudnék újjal előrukkolni, de nem biztos, hogy a vadászok is értékelnék. Bár ma már annyi film van. - a mostani felhozatalból egyértelműen a sci-fi volt a kedvencem, hisz számtalan újdonsággal szolgált számomra.
Nem tudtam mit hozzáfűzni a szerekhez. Legszívesebben védtem volna az emberiséget Deliah negatív véleményétől, de nem tagadhattam, hogy sok tekintetben igaza van. Végtére az emberek is csak állatok, noha agyuk fejlettebb, mint a legtöbbé, ám az ösztönök ugyanúgy munkálnak bennük, mint bármelyik másik állatban.
- Tényleg, te nem akarnál tovább lépni a gimnazista szintről? Lehetnél te is simán tanár, mint én. Biztosra veszem, hogy a tied lenne a legjobb diplomamunka az egyetem történetében. - Persze azt nem tudtam, hogy ő élvezné-e a tanítást, de a vizsgázásnál biztosan jobb. Anno én is kijártam néhány egyetemet, és tisztán emlékszem néhány tanárra, aki arra játszott, hogy megbuktasson. Fizikából, meg kémiából még - főleg az első időkben - igen könnyű volt meghúzni, de történelemből már akkor is nehezen adtam magam. Volt, hogy nekem kellett kijavítanom a tanárt, amikor olyan részletesen belement az anyagba, ahogy már ő nem tudta. De nem akarta feladni, végül azonban a kollégája mondta meg neki, hogy hülyeségeket beszél. Így átmentem a vizsgán, bár utána még a vizsgáztatóm bepróbálkozott. Hevesen üvöltve kérte rajtam számon, hogy összetörtem a lánya szívét. Akkoriban még kevésbé értettem, miről beszél, így teljes tanácstalanságomban elsétáltam csak. Olykor-olykor még mindig eszembe jutott, és bár tudtam elvileg mit takarhat ez, gyakorlatban még nem jöttem rá, hiszen a lánnyal vagy háromszor-négyszer beszéltem csak ott tartózkodásom alatt. Na mindegy.
Egyszer csak furcsa nyávogást hallottam a hátam mögül, majd Delilahra vetődött egy furcsa valami. A felé tartó fiú látványára kiélesítettem az érzékeimet - na jó, csak az orromat - és gyanakodva szimatoltam - persze csak távolról - a srácot. Biztosra vettem, hogy valami catena féle lehet, legalábbis én még emberi múlttal rendelkező egyént nem hallottam ilyen hangon megszólalni. Kb mint valami kiherélt macska. Ám gyanúm nem látszott beigazolódni, ugyanis nem éreztem semmit, az őt körülvevő alkoholszagot leszámítva, noha ez meg egyáltalán nem magyarázta számomra a viselkedését. Viszont mivel úgy tűnt Delilaht nem zavarja, így nem törődtem vele túlzottan.
Na persze ez koránt sem volt olyan egyszerű, mint ahogy ezt elsőre gondoltam volna, ugyanis én jobban érdekeltem a fiút, mint ő engem, így miután Delilah bemutatott, én is kénytelen voltam hozzászólni az ismeretlenhez. - Üdvözöllek - nem nyújtottam kezet, inkább csak tétován végigmértem, mintha egy idegen létforma lenne. Nekem az is volt. |
Legyintettem. – Ebben a testnek nevezett valamiben? – böktem le az alacsony, sovány alakra, a két pálcikalábacskára és a felsőtestre, amin egy nevetségesen A kosaras mellnek nem nevezhető izé vagyis két izé van. Siralmas felhozatal a valódi énem után. – Ha „normális” ember lennék, szerintem már rég depresszióba estem volna – rajzoltam idézőjeleket, utalva arra, hogy mi nem ők vagyunk és sosem érthetik meg min mentünk avagy mehettünk keresztül.
Silány vigaszom csak célba ért, még nekem is egy halovány mosoly megmutatkozott arcomon. – Vagy nagyon sarkítottak – értettem egyet bólogatva. – És a forgatókönyv írók se túl egyediek. Mindig ugyanazok a jelenetek, csak kicsit máshogy, de annál jobban hasonlítanak egymásra. A felállás is szinte mindig ugyanaz és már dögunalom – könyököltem fel ismét a pultra. Volt időm ilyenekbe elmélyedni és a több száz éves életben is tökéletesen elegendő volt, ahhoz meg pláne, hogy rájöjjek, koránt sincs így a való életben. Az előző egyetemen, amit Angliában végeztem, sikerült elcsavarni egy olyan fiúnak a fejét, aki eljegyezte a barátnőjét. Nem direkt csináltam, szimplán kíváncsi voltam mennyire ártatlan… Kiderült, hogy mocskosabb a fantáziája, mint egyes rokonomnak, közben pedig a bénácska, de tök cuki fiú énjét hozta állandóan. Engem ugyan ne sikerült megfektetnie, de néhány csoporttársamról tudok, no meg nem utasította el a nagyobb társaságokat sem, ha értitek…
- Reménykedj, bár ezek a szerek a valóságot hozzák ki belőlük, vagy olyasmit. Biztos te is váltottál már pár szót olyan diákokkal, akik annyira be voltak állva, hogy azt se tudták volna megmondani, hogy fiúk-e vagy lányok. – csóváltam a fejemet, majd hozzátettem – És én velük vagyok körülvéve… - Na nem mintha ő nem, de kicsit másabb a felosztás. Én ezekkel bulizok és tanulok és hallgatom a sírásukat, hogy ez így szar meg az úgy szar. Hajmeresztő, de nem az, amit mondanak, hanem, hogy minden egyes alkalommal rinyálnak. Főleg a pénzért, de drogra elköltik rögvest. Gyökerek.
Nyögtem egyet, ahogy betámadott minket az egyetlen emberi lény, akit elviselek. Mármint nem, néha borzasztó nehéz elviselni, de ő különleges! Nem tudom megmagyarázni és még csak magamnak se vallom be, hogy kedvelem. Alkoholtól bágyadt és csillogó szemei mindent elárultak és a karomat feltettem volna rá, hogy éppen fűzött valakit az imént. Ennek fejében elnéztem neki a vinnyogós „csaaaajsziiiii” felkiáltást, bár megörültem neki én is. A pohár tartalma még nem ürült ki és örömmel konstatáltam, hogy nem az én fehér kabátomon landolt. – Riley – karoltam bele –, had mutassam a történelem tanáromat – másik tenyeremmel Hydron felé intettem kedvesen. Szúrósan néztem rá, tudtam mit gondolhat csöpp fejében, főleg az „ő kicsoda” kérdésével megfűszerezve. |
- Abban egy pillanatig sem kételkedtem, hogy ne lennél ilyen téren exhibicionista - A legtöbb sorozatgyilkos szeret hencegni az "alkotásaival", ezért kedvelik az olyan megoldásokat, amikkel közszemlére tehetik az áldozataikat - vagy ami maradt belőlük. Élvezik, ahogy az emberek szívébe belopja magát a rettegés, s már csak a nevük említésére végigfut a csontjaikon a mélyen csörgedező félelem. Én nem akarom, hogy a nevemet rémtörténetekbe foglalják, ugyanis a gyilkosságok, amiket eddig elkövettem, nem azért tettem, mert élvezettel töltene el mások gyötrelme. Egyszerűen csak bosszút álltam. Ez olyan, mint mikor az iskolában a bullyk kipécéznek maguknak valakit. Ha az a személy nem lép fel ellenük, akkor teljesen rászállnak, s addig biztosan nem hagyják békén, még az a sarkára nem áll. Én csupán pontot tettem ennek az egész folyamat végére, mielőtt az egyáltalán elkezdődhetett volna. Ha egyszer gyengének mutatod magad, akkor nem egyszerű dolog bebizonyítani, hogy ez nem igaz. Valamilyen szinten innen ered a jégkirálynő stílusom is. Távolságtartó vagyok, mert nagyon nehezen tudok megbízni másokban. Azzal pedig, ha valakit megajándékozol a bizalmaddal, akkor szinte felkínálod neki a hátad, hogy tőrt döfjön bele. Ezért védem magam jégpáncéllal, ugyanis ha valaki elég kitartó ahhoz, hogy túljusson rajta, akkor talán megérdemli a bizalmamat. Elkaptam Henrik karját, mikor elindult volna befelé. Közel léptem hozzá és a füléhez hajoltam. - A szexet is úgy szereted, ha közönséged van? Vagy az a Lecter-féle pszichopata vagy, aki akkor élvezi a legjobban, ha hullák között csinálja, t véresen? - ráharaptam a fülcimpájára, aztán elléptem tőle egy játékos mosollyal az arcomon. A vadászat teljesen felvillanyozott, ezért nagyon jó kedvem volt, ez pedig meg is látszott rajtam. Általában leplezem az érzéseimet, most azonban nem húztam fel a szokásos érzelemmentes maszkomat. Ha meg is próbáltam volna, elég nehezen ment volna, ugyanis a bennem szunnyadó oroszlán felébredt, s lelkesen készült a vadászatra.
Amint beléptem az épületbe a szemeim át is változtak. Nem szándékosan tettem, a ragadozó énem most fölényben volt az emberi mivoltom felett. Céltudatosan haladtam a boszorkány standja felé, amit oldalról közelítettem meg, hogy ne vehesse észre idő előtt a közeledésemet. Nem volt nehéz megtalálni, ugyanis a gyógynövények illatát, már a bejárattól éreztem. Éppen egy vevőt szolgált ki, ezért úgy tettem, mint aki a füvek között nézelődik. Miután a vásárló kikeveredett a képből, odaléptem a férfivel szembe. Pár másodpercig csak farkasszemet néztünk. A vonásai megmerevedtek, a homlokán gyöngyözni kezdett az izzadtság, a pupillái kitágultak. Kétség sem fért ahhoz, hogy felismert. - Azt ajánlom, hogy kezdjen futni - Amint kimondtam már át is ugrott a standján és rohanni kezdett pontosan abba az irányba, amerre Henrik is kószált. A menekülésével, csupán még szórakoztatóbbá tette a játékot. Nagyon nehezemre esett megállni, hogy ne fussak utána. Nem akartam feltünést kelteni, azzal pedig hogy látványosan üldözni kezdem, azt tettem volna. Arról nem beszélve, hogy nem biztos, hogy megtudtam volna állni, hogy ne változzak át. Ráérősen utána indultam, nem siettem, mert biztos voltam benne, hogy Henrik elkapja. Sok mindent el lehet mondani a wendigoról, de azt nem, hogy ne lenne kiváló vadász. Ezért azt feltételeztem, hogy nem esik nehezére elkapni egy pánikba esett boszorkányt. A férfi annyira kétségbe volt esve, hogy még csak varázslattal sem próbált védekezni. Bizonyára attól tartott, hogy felkelti a vadászok nem kívánt figyelmét. Mondjuk én a helyében, még mindig inkább a vadászokkal kerülnék konfliktusba, mint velünk, főleg Henrikkel.
A tekintetem összekapcsolódott a wendigoéval, aki már a boszorkány karját szorongatta. A hátsó kijárathoz mentem, ami kivezetett az épület mögé. Végigmértem a férfit, miközben egyre közelebb sétáltam hozzá. Az egyik karjában a csontok biztosan szilánkosra törhettek, ugyanis olyan volt, mintha egy massza lenne az egész. - Hagyjuk az udvariaskodást. Válaszokat akarok, mégpedig azonnal - a hangom ijesztően nyugodtan csengett, olyan volt akár a vihar előtti csend. Az arcomról semmit sem lehetett leolvasni, a szemeim pedig még mindig az állati alakoméban csillogtak. Nem figyelt eléggé rám a boszorkány, ugyanis csak hebegett-habogott, hogy ne bántsuk. A hajába túrtam és nekivágtam a fejét a falnak, hogy az enyém legyen a teljes figyelme - Azt már tudjuk, hogy mi az átok. Az érdekel, hogy mégis hogy törhetnénk meg - rátapostam a férfi bokájára, olyan erővel, hogy hallottam, ahogy ropognak a csontjai. Egyre nagyobb súlyt gyakoroltam rá, ő pedig egyre hangosabban ordított. Kicsit enyhítettem a nyomáson, hogy legyen ereje beszélni, ne csak az artikulálatlan üvöltés hagyja el a száját. Mikor közölte, hogy az átok, csak akkor fog megtörni, ha Henrikkel szerelmet táplálunk egymás irányába, hirtelen nem is tudtam mit mondani a meglepettségtől. A kezdeti meglepődésemet, egyre erősebben pulzáló harag kezdte felváltani. Ez a szerelem dolog sosem fog bekövetkezni kettőnk között, még akkor se lenne túl sok esélye, ha Henrik nem az a személy lenne, aki megölt. Már azt is erősen kétlem, hogy egyáltalán képes bárki irányába ilyen érzelmeket táplálni. Nem mondtam semmit, csupán egy hideg mosoly jelent meg az arcomon, a következő pillanatban pedig a karmaimmal egy mély vágást ejtettem a boszorkány mellkasán. - Azt csinálsz vele, amit akarsz - mondtam Henriknek, miközben felálltam a férfitól. Muszáj volt lehiggadnom, ugyanis alig tudtam megállni, hogy ne tépjem ebben a pillanatban darabokra a boszorkányt. Azt, hogy a füleim is átváltoztak, csupán akkor vettem észre, mikor egy pocsolyában megpillantottam a tükörképemet. Karba fontam a kezeimet, s figyeltem, hogy Henrik mire jut a taggal. |
A felállított fülke ablakának támaszkodva vizsgáltam a kínálatot, arra igyekezve rájönni, melyiket nem kóstoltam még a különböző ízesítésű puncsok közül. A mellettem lévő kuka már azelőtt megtelt, hogy ideértem volna, így legalább abban biztos lehettem, hogy nem mind az enyém a földre dobott fehér műanyag poharak közül. Már legalább félórája ácsorogtam ott, időnként fel-fel tartva a sort és versenyszerűen szemezve a sráccal a kassza mögött - ő valószínűleg abban reménykedett, hogy feladom a dolgot, én pedig abban, hogy még azelőtt megkapom a számát, hogy ténylegesen bebasznék az italkóstolástól. Az első pohár óta próbálkoztam kitartóan, mire kijelentette, hogy más helyet is kereshetnék magamnak, ha már úgysem veszek semmit. Ez volt az a mondat, amit én kihívásnak értelmeztem, ő pedig azóta töltögette ki nekem az adagokat, láthatóan jól szórakozva a dolgon. Jó darabig biztosnak éreztem a győzelmemet, aztán hirtelen beütött a túl gyorsan elfogyasztott alkohol, így már nem emlékeztem olyan jól a taktikáimra, amivel a heterónak tettető kiszemelteket szokásom jobb belátásra téríteni. Persze a puncsot szerettem, és így már nem is fáztam annyira, csak a józanul való körülnézésről mondhattam le teljesen; eredetileg nem ivással kezdődött volna a vásáron töltött délutánom.
- Jöhet a következő - csaptam le az aprót a pultra ismét, majd az oldalammal támasztottam tovább az építményt, hogy a pohár visszaérkezéséig kényelmesen pásztázhassam a tömeget. Reményeim szerint már nem volt sok hátra addig, hogy a srác meggondolja magát, hiába állítja ilyen határozottan, hogy az ellenkező kapura játszik. Úgy döntöttem, hogy figyelmen kívül hagyom a szavak jelentését és inkább a gesztusaira koncentrálok, amit akár leplezett flörtölésnek is lehetne értelmezni.
Épp visszafordultam volna a puncsomért, mikor a szemem sarkából kiszúrtam Delilah összetéveszthetetlen sziluettjét - ha nem tűnt volna ki ennyire az emberek közül is rögtön felismerném őt, túl sokszor láttam már ahhoz részegen, hogy összekeverjem a barátnőmnek tűnő elmosódott foltot valaki mással. Hirtelen nagyon megörültem a lánynak, így utána is indultam a pohárral a kezemben; előtte persze megígértem Mr.Kéretemmagamnak, hogy mindenképp visszatérek még a témával az este folyamán.
- Csaaajszi - rohamoztam meg már félig kitárt karokkal, majd rögtön rá is vetettem magam, ahogy elég közel értem egy kiadós ölelkezéshez. Általában visszafogottabban köszöntünk egymásnak, és én sem szerettem csak úgy akármikor, akárkit megölelni, de most kifejezetten jól esett ismerős arcot látni a környéken. Időközben teljesen megfeledkeztem a másik kezemben tartott puncsról, így majdnem sikerült is magunkra borítanom az egészet - szerencsére gyanút fogtam, mikor a ragacsos lé a kabátom ujján keresztül lefolyt egészen a könyökömig. Arrébb álltam és rázogatni kezdtem a kezem, a poharat átvéve a másik oldalra. Ezután úgy döntöttem, jobb lesz gyorsan eltüntetni a maradékot és elegánsan, három ujjal fogva a számhoz emeltem az italomat. Végre nem lefelé néztem, de még így is csak két korty után tűnt fel, hogy Delilah-n kívül még valaki megtorpant az akciózásomkor. Észre sem vettem, hogy kísérője lenne, így most alaposan végigmértem a férfit, először szemmagasságból indulva lefelé, végül az arcára siklott a tekintetem.
- Ő ki is? - kérdeztem gyanakodva, ugyanis hirtelen fogalmam sem volt, mit gondoljak. Magas volt és jól nézett ki, így biztosan megjegyeztem volna, ha valaki, khmm, bemutatja nekem. Ha pedig nem szexelni igyekeznek éppen, jó eséllyel féltékeny leszek. Nagyon reméltem, hogy ezzel Delilah is tisztában van. |
- Hát igen. Nehezen kinyírható, kíváncsi hidraként megtehetem. - rávigyorogtam. - Köszönöm, találkoztam már olyanokkal, akik nem értékelték. Borzalmas - persze a hangom inkább vidám volt, mint komor. - Egyszer igazán kipróbálhatnád. Lehet, hogy jól állna. - javasoltam neki, hátha tényleg megfontolja. Az emberek számára bájos és ártatlan arcán - legalábbis ilyesmiket hallottam azoktól, akik emlegették - biztos jól mutatott volna.
A gondolat igazából elsősorban magamnak szólt, inkább elmélkedtem a dolgon, így meglepetten pillantottam rá, amikor megveregette a vállam. Jól esett, hogy együttérez velem, ezért újra széles mosoly kúszott fel az arcomra. - Lehet, hogy csak olcsó hitegetés az egész, és nem is olyan jó. Rengeteg embernek túl nyálasak ezek a tipikus romantikus filmek. Bár szerintem aranyosak, csak néha szörnyen bénák benne a szereplők. - szerettem az ilyen filmeket - már nem hittem azt, hogy tényleg megtörténik az, ami a vásznon van, pedig egészen sokáig ebben a tévhitben tengődtem, azonban mostanra felvilágosult voltam ez ügyben - viszont mások nem szerették velem megnézni. Pedig csak egészen picit dumáltam közben. De tényleg. Tényleg. Na jó, mégse. Néha elkapott az… ihlet, és végig pofáztam az egész filmet, folyamatosan tanácsokat osztogatva a szereplőknek, sőt néha a stábnak, a rendezőnek, és mindenki másnak is. Pár éve volt szerencsém részt venni egy igazi filmforgatáson. Egyszerűen imádtam! Minden apró részletéről igyekeztem értesülni, a végére már ha odamentem valamelyik stábtaghoz, az rögtön elkezdte magyarázni, hogy mit csinál, hogyan csinálja, meg a többi. Olyan is akadt, akit szintén elragadott a lelkesedésem, és akár órákat is beszélgetett velem. Sokukkal még most is tartottam a kapcsolatot - azokkal, akiknek nem lett teljesen elege belőlem.
Delilahnak úgy tűnt kifejezetten tetszik, hogy elmenekülnék a pultos hölgytől, amit most kicsit sem bántam. - Azt hiszem ő is megkóstolta a nekem szánt szert. Kezdett félre beszélni. Legalábbis remélem, hogy valami ilyesmi volt a háttérben, és nem az intelligencia hiánya. - én tényleg mindig az utolsó pillanatig optimista voltam az emberekkel kapcsolatban, de azért ennek is voltak határai. Pontosan idéztem neki azt a két mondatot, ami kiütötte nálam a biztosítékot.
A karácsonyt érdekes ünnepnek tartottam, és bár az egész mondakört meg ilyesmit ami körülötte keringett nem értettem, azért a hangulatára nagyjából ráleltem, valahányszor megajándékoztam a fejeimet eme jeles alkalomkor. Amit a legjobban szerettem, az egészben, az a díszítés volt. A karácsonyfa, a ház, alkalomadtán a szomszédok házait - ha volt rá igényük - végigdíszítettem. Imádtam!
Szépen lassan csak beértünk a vásárra, igaz a tömegtől nehézkes volt a haladás. Kíváncsian szemlélgettem a kirakott árukat, rengeteg sok minden volt. Ajándékok mellett még igazából mindenféle furcsaságra is vadásztam, na meg néha elkapott a csillogó dolgok utáni rajongás, de ez ritka volt azért. |
Gondoltam, hogy nem fog állva tapsolni Hydron az italos akciómra, de nem lenyűgözni akartam. Kevés embernek jár ki az, hogy én tegyem nekik a szépet és jót, hogy imponáljak nekik, de még kevesebbnek az, hogy magamat adom. Néha szerettem bosszúságokat okozni, emellett a mixer hölgyecske még mérgezi is a szervezetünket. Az igaz, hogy sikertelenül, de a tudat, hogy mi a szándéka, egyszerűen feldühít és még jobban késztetést érzek arra, hogy felbosszantsam.
Fancsali mosollyal nyugtáztam a férfi-hidra válaszát, amikor kitárgyaltuk, hogy az emberek érdekesek-e vagy sem. – Mindig optimista vagy – jegyeztem meg bólintva egyet. – Ami tetszik benned, de soha nem tudnád rám ragasztani. Maradok a realitás talaján – legyintettem. Lehet erős volt a realitás kifejezése, ugyanis már-már pesszimizmusba torkollott világnézetem. Nem vártam túl sokat az emberektől, volt bő kétszáz évem megtapasztalni milyen lények is ezek, és hogy milyenné váltam. Degradáló. Következő mondatain azonban megesett rajta a szívem. Ritkán esik meg ez is, mert még az elkóborolt kutyák és macskák sem hatnak meg, viszont olyan keserűséggel ejtett ki minden egyes szót, hogy áthatolt a láthatatlan nemtörődöm aurámon. Elhúztam a számat, és nagyon agyaltam ilyenkor mit szokás csinálni. Megvigasztalni? De azt hogy? Meg akartam szólalni, csak azt se tudtam mit mondjak, úgyhogy valami silány hebegésnek ment el esetleg, végül esetlenül megsimogattam a vállát. Na, jó, túlzás, hogy megsimogattam… inkább finom vállba veregetésnek ment el, amitől nem hiszem, hogy jobban érezné magát, de megpróbáltam.
Talán túlságosan sikerült akklimatizálódni a bulizós egyetemistákkal,amiért megosztottam azt a szörnyen fontos információt, hogy mindenkit meghánytattam. Nos, igen, valakinek ezt a feladatot is el kellett végeznie, és a többiek is borzasztóan hálásak voltak érte, amiért valaki tartja a hajukat. Én már kevésbé értékeltem, hogy nyálasan, büdösen össze akarnak ölelgetni, amiért eme hústettet végrehajtom minden egyes alkalommal. Megvontam vállamat egy vigyor kíséretében azért, hogy ne legyen olyan kínos a szituáció, amiért ilyen csodás témát dobtam fel. A következő lépésre Hydrontól azonban nem számítottam. Szemei segítségért kiáltottak, a szöveg, amit meg lenyomott kifejezetten tetszett. Háh! Tekintetem a pultos nőcskére siklott és diadalittasan karoltam bele tanáromba. A sejtelmes mondata, amit nyilván nem annak szánt, még inkább feltette az ire a pontot. A nő szinte fortyogott a féltékenységtől, dühtől és a csalódottságtól. Be kell ismernem, jól esett ez a látvány, viszont nem sokáig élvezhettem, hiszen amilyen hamar csak lehetett, ki is értünk az utcára. Fehér szövetkabátomat összébb húztam magamon, bár nem fáztam túlzottan. – Na mi történt, hogy lyen hamar le kellett lépnünk? Mi volt az a kulcsszó, avagy mondat, amivel elkergetett fenomenális társasága mellől? – még mindig karon öltve haladtam vele a csendes utcán. Az ünnepek alatt az emberek vagy az otthonukba zárkóznak, vagy meleg szórakozóhelyen, esetleg karácsonyi vásárokon töltik óráikat, napjaikat. Mi is a vásárba indultunk, s ahogy egyre közeledtünk a tömeg csak nőtt és nőtt. Ezzel együtt a zaj is felerősödött és a szagok is egymásba elegyedve terjengtek. Az ünnep hangulatát nem igazán tudtam felvenni, viszont a csili-vili dekorációk nagyon bejöttek. Fejemben lejátszódott egy foszlány. Szinte magam előtt láttam, ahogy hidraként egyedül, mégis kilencen ünneplik a karácsonyt és izgatottan bontogatják ki ajándékaikat. Mókásnak találtam, viszont ha visszagondolok a bowling pálya bárjában tett megjegyzésére, miszerint szeretné tudni, milyen a szeretet-szerelem, kicsit elszontyolodtam. Engem valamiért hidegen hagyott ez a maszlag – talán valódi énemnek köszönhetően? -, viszont nem volt jó látni, hogy ez catenatársam emiatt szomorkodik. Biztos voltam benne, hogy nem sokan utasítanák vissza, azonban ha ő nem érzi úgy, hogy az igazival van, vagy kivel, akkor gáz van. Valami ilyesmiről szoktak a romantikus filmek szólni. |
Az utóbbi napokban nem volt túl jó hangulatom, ezt pedig nem csak a rám és Davinára szórt átoknak köszönhettem, bár annak is része volt benne. Inkább a karácsonyi hangulat lehetett a ludas, ami minden évben meglehetősen rosszkedvűvé és ingerlékennyé tett. Igazából ennek az okára még én sem jöttem rá, bár már rajta vagyok az ügyön, tekintve, hogy volt kétszáz évem elgondolkozni rajta. Régebben még nem így ünnepeltek az emberek, de - főleg a háborúk után - eléggé megváltozott a helyzet, a fellendülő kapitalizmus is sok változást hozott az emberek életében. Engem ezek a dolgok már az átváltozásom utáni első években is teljesen hidegen hagytak - előtte meg pláne - lévén, hogy soha nem volt családom, vagy bárki, akivel megoszthattam volna az ünneplést. Ez akár szomorúan is hangozhatna, de igazából az esetek többségében soha nem is vágytam rá, hogy legyen. A wendigók alapból magányos lények, nem társasok, ahogy az emberek, így bizonyos értelemben egy kicsit a személyiségem is meghasonult az átok után, bár ez nem tartott sokáig. Emberként is eléggé magamnakvaló vagyok, tökéletesen elvagyok egyedül is, nincs szükségem annyi társas kapcsolatra. Azt bevallom, hogy bár általában eléggé meg tudom vetni az embereket, de néhanapján élvezem a kollégáim társaságát és az emberi csevejüket. Mondjuk azzal meg meg tudnak őrjíteni, amikor a szingli, harminc múlt kollégainőim kerülgetnek, főleg, mert nem mindig tudom átlátni az emberi viselkedést. Már elgondolkoztam rajta, hogy beszerzek egy alibi jeggyűrűt, vagy pár kiállított papírt a szociopátiámról, mert ezek általában eléggé hatásosnak tudnak bizonyulni. Alapból nem akarok mindenkivel végezni a környezetemben, ekkora szörnyeteg még én sem vagyok, és valamiért az rettenetesen kellemetlenül érintene, ha becsapnék és hitegetnék egy embert azzal, hogy képes vagyok a kötődésre. Már egy ideje rendesen meg tudom őrizni a saját egyedüllétem, de azért a karácsony még mindig kényelmetlenül az arcomba tudja vágni azt.
Attól legalább már nem szenvedtem, hogy nem tudok mit kezdeni magammal. A munkáltatóim általában nagyon örültek annak, hogy minden további nélkül bent maradtam az ünnepekkor is dolgozni, valamennyivel több fizetéssel és az áldott csenddel együtt a laborban. Igazából szerettem a munkám, és azt a precizitást is, amit igényelt, ráadásul engem nem fenyegetett az a veszély, hogy ha leejtek egy kémcsövet, akkor azonnal meg is kapok valami halálos cuccot. Persze, azért elővigyázatos voltam, meg nem is akartam repülni az állásomból, így ilyen balesetek még véletlenül sem történhettek velem. Amikor nem éppen munkalkoholista kedvemben voltam, akkor vagy otthon pihentem, vagy utánanéztem annak, hogy Davina mit is csinál. Egyáltalán nem volt ínyemre a kukkoló szerepe, de annyira fontos volt számomra az életem, hogy ne tegyem ennyire kockára. Néha az ablaka alatt ólálkodtam egy kis időre, amíg ellenőriztem, hogy semmilyen veszély sem állt fent, néha pedig az utcán figyeltem egy ideig, gondosan ügyelve arra, hogy ne lásson meg. Könnyen érzékelhette a jelenlétem, hiszen részben direkt hagytam is nyomokat. Úgy voltam vele, hogy jobb, ha ő is tudatában van annak, hogy ennyi időre nem hagyom őrizetlenül egy gyenge pontomat, ami történetesen pont ő. Arra azért vigyáztam, hogy senki másnak ne tűnjek fel, mivel egyáltalán nem akartam felkerülni a szexuális bűnözők és zaklatók országos nyilvántartásába. Mondjuk, valószínűleg megérdemeltem volna, de hát számomra fontos a tiszta erkölcsi bizonyítvány. Persze, nem csak ezekkel foglaltam el magam. Volt elég időm arra, hogy kiismerjem magam a természetfeletti világban, így tudtam, merre kellene fordulnom, hogy további információkat szerezzek a közöttünk lévő kötésről, amíg meg nem lesz a boszorkány, aki ránk szórta. Több helyen is megfordultam, többek között a tenebrisi kastélynál és több természetfeletti ismerősöm rezidenciájánál is. Maga a boszorkány után nem akartam magam menni, mivel abban a pillanatban, ahogy rájött volna arra, keresem őt, egészen biztosan eltűnik a városból. Inkább átnyálaztam rengeteg mágiával és átkokkal foglalkozó kötetet, az után az egy átok után kutatva, amit ránk is szórtak. Több hasonlót is találtam, amik közül bármelyik lehetett a miénk, gondolatban az összeset lejegyeztem, de papírra egyiket sem vetettem. Már csak az hiányzott volna, hogy a kelleténél többen szerezzenek tudomást az ellenségeim közül róla. Biztos voltam benne, hogy hamarosan a természetfeletti világban is el fog terjedni a híre, minden próbálkozásom ellenére, és akkor éppen elég merénylővel kell majd leszámolnom. Jobban mondva, leszámolnunk. Bármekkora bosszúságot is okozott nekem, azt azért el kellett ismernem, hogy a bosszúállásnak ezen fajtája meglehetősen kreatív.
Sajnálatos módon semmi bíztatót nem találtam a kötés felszakítására vonatkozólag, minden lehetséges módszer gyomorforgatónak tűnt, legalábbis számomra biztosan. Davina hívása után pontosan fél óra múlva ott voltam az általa megnevezett helyen. Megigazítottam a kabátomat, miközben felé sétáltam a tömegben és rámosolygtam, tőlem egész emberien. Ugyan tüntetőleg kihagyta a köszönést, én azonban nem éltem ezzel. Nyugodtan álltam, a mellkasom előtt összefont karokkal és nem vágtam a szavába. A tömeg ösztönösen kikerült, bár nem hiszem, hogy az általános, nyugtalanító aurám bárkinek is tudatosan feltűnt volna. Ahogy végigmondta a tervét, éreztem, hogy egy vigyor kezd el játszani az ajkaimon.
- Pedig nagyon szórakoztató lenne közönség előtt.
Nem vártam meg, hogy válaszoljon, megfordultam és eltűntem az emberek között. Feltételeztem, ő is el fog indulni a stand irányába, így teljesen ráérős maradtam, külön ügyeltem rá, hogy emberien, ne ragadozószerűen mozogjak, hogy ne keltsek feltűnést. Úgy tettem, mint aki nézelődik, de közben határozottan és céltudatosan mentem a stand irányába. Hirtelen egy kiáltásra lettem figyelmes, rögtön abba az irányba kaptam a fejem. Megpillantottam a boszorkányomat, aki alig titkolt rettegéssel nézett hátra, miközben valósággal utat tört magának a zúgolódó tömegben. Pár pillanat alatt, emberi szemmel szinte követhetetlenül előtte termettem és megragadtam a karját.
- Hát itt vagy, már mindenhol kerestelek! - hangosan, érthetően beszéltem, a hangom szinte a dorombolásra hajazott. A férfi válla felett megpillantottam Davinát és a fejemmel a hátsó kijárat felé intettem, előbbit pedig megragadtam a karjánál fogva, olyan erősen, hogy éreztem a csontjai ropogását. Pár cenitre felemeltem a földről, a kétségbeesett kapálózásával sem tudott megakadályozni, ahogy kifelé suhantam. Éreztem rajta, hogy mindjárt meg fog próbálkozni valamilyen átokkal, így annyira megszorítottam a kezét, hogy abból csak egy véres pép maradt. Mire felüvöltött volna, már kiértem vele, megfordultam és egyenesen nekicsaptam a falnak, emberfeletti erővel. Ahogy Davina is kiért utánunk, udvariasan becsuktam utána az ajtót, így a tömeg zúgolódása már csak fojtottan jutott el hozzánk. Visszafordultam a boszorkány felé, közben oldalra döntöttem a fejem és megropogtattam a nyakam. Kivillantottam a hegyes fogaim, ahogy rámosolyogtam a földön fetrengő delikvensünkre.
- Jó estét, lenne ideje válaszolni néhány kérdésre? |
Az elmúlt pár napban nem sok izgalmas dolog történt. Kicsit tartottam attól, hogy Henrik levakarhatatlanul fog majd viselkedni az átok miatt. Szerencsére egyszer sem jelent meg, habár néha megéreztem a levegőben az illatát, ami elárulta, hogy azért rajtam tartja az egyik szemét. Az, hogy ezzel a helyzethez képest tiszteletben tartotta a magánéletemet, egy kellemes meglepetés volt tőle. Ettől persze nem fogom kevésbé utálni, csak mint mondtam már, arra számítottam, hogy az őrületbe kerget majd a féltésével. Természetesen az egy pillanatra sem fordult meg a fejemben, hogy esetleg az én testi épségem miatt aggódna és nem azért, mert ha én meghalok, akkor magammal rántom őt is. Én azon egyáltalán nem aggódtam, hogy esetleg Henrik ne tudná megvédeni magát. Azért elég sok ideje él már, s eddig nem találkozott olyan személlyel, aki súlyosabb sérülést okozhatott volna neki. Egyedül igazából csak az zavar, hogy az életem az övéjéhez van kötve. A kötelék miatt pedig mind a ketten kénytelenek vagyunk bízni a másikban, hogy az nem fogja megöletni magát. Arról nem beszélve, hogy az életünket rábíztuk a másikra, még ha nem is önszántunkból. Ha belegondolunk, akkor a maga módján kicsit vicces is ez a helyzet. Ha én nem lennék érintett benne, akkor biztosan nagyon jól szórakoznék azon a két szerencsétlenen, akit ezzel büntetnek.
Nem igazán volt karácsonyi hangulatom. Mikor még életben voltam sem voltam az a típus, akit megszáll a Karácsony szelleme, inkább a Grincshez tudnám ilyen szempontból hasonlítani magam. Ezzel szemben a családom mindig túlzásba esett az ünnepek alatt. Az egész ház ki volt díszítve, hatalmas karácsonyfánk volt, a rengeteg ételről - amiket persze anyám sose maga csinált, mindig rendelt valami drága étteremből - meg arról a szabályról, hogy ilyenkor otthon is olyan elegáns viseletben kellett lennünk, mintha vacsorára készülnénk az elnökkel. Az ajándékokkal sem lehetett lázba hozni, mert már mindenem meg volt, amit csak akartam. Ha pedig valami újat néztem ki magamnak, akkor azt megvettem, attól függetlenül, hogy éppen Karácsony volt-e vagy sem. Azért vettem egy kisebb karácsonyfát, amit felállítottam a nappalimban és feldíszítettem. Ennyiben ki is fulladt a Karácsony.
Mivel minél hamarabb meg akartam szabadulni ettől az átoktól, ezért végeztem egy kis kutatómunkát. Tettem egy kiruccanást a megfelelő városrészbe, hogy minél több mindent megtudjak a minket elátkozó boszorkányról. Leginkább az érdekelt, hogy mikor és hol lehet megtalálni. Természetesen senkivel sem osztottam meg a valódi okát annak, amiért keresem. Még csak az hiányzott volna, hogy valaki leadja neki a drótot, ő pedig valami védővarázslatot vonjon maga köré vagy elhagyja a várost. Mindenkivel ugyanazt a hazugságot hitettem el, a tökéletes pókerarcomnak köszönhetően pedig ez remekül is működött. Megtudtam, hogy az ünnepek alatt a karácsonyi vásárban árul gyógynövényeket. A standját pedig nem lesz nehéz felismerni, ugyanis a növények illata mutatni fogja az utat, na meg ilyenkor azért nem túl sokan szoktak gyógynövényeket árulni. Mivel nem én vagyok az egyetlen, akinek keresztbe tett ezzel az átokkal, ezért úgy gondoltam, hogy Henrik is szívesen váltana vele pár szót. Mielőtt hazament volna a romkocsmás este után számot cseréltünk, hogyha úgy adódik, akkor el tudjuk érni egymást. Pontosan akkor indultam el otthonról, mikor felhívtam Henriket. Közöltem vele a boszorkány jelenlegi tartózkodási címét és azt, hogyha nem lesz pontosan fél óra múlva a vásárnak otthont adó csarnok bejáratánál, akkor nélküle fogok elbeszélgetni a boszival.
A belvárosban laktam, ezért meg sem fordult a fejemben, hogy taxival menjek. Télhez képest az időjárás is nagyon kellemes volt, ezért nem találtam kifogást egy kellemes esti séta ellen. Ahogy egyre közelebb értem a központhoz, ahol minden karácsonyi program megrendezésre került, úgy lett egyre nagyobb a forgatag is. Már csak a látványtól is kijött az emberundorom, hogy milyen csürhén kell majd átverekednem magam. Nem igazán vagyok az a típus, aki nagyon kerülgetné az embereket, tehát képes vagyok arra, hogy mindenkin átgázoljak. Persze, ha látom a másikon, hogy igyekszik a nagy tömeg ellenére, minél kevésbé hozzámérni, akkor én sem fogom belevágni a könyökömet az oldalába. Az épület bejárata mellett félreálltam, hogy megvárjam Henriket. Mikor megpillantottam odasétáltam hozzá, a köszönést mellőztem. - Odabent van, gyógynövényeket árul. Szerintem két irányból közelítsük meg, mert amint meglátja az egyikünket, azonnal menekülni fog - néztem a férfi szemeibe. - Nem kell a feltűnés, tehát a csúnya részt az épület mögött intézzük el - a hangom teljesen kifejezéstelen volt, ahogy az arcomról sem lehetett leolvasni semmilyen érzelmet. Megint csak elővettem a jégkirálynő stílusomat. |
|
[11-1]
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Téma: Szerepjáték
